top of page

Verzár Éva: Kelj fel és járj!




A szerző Mire megvirrad (Mai székely balladák) c. kötetéből



Kelj fel és járj!



Kelj fel és járj!



A Tatárdombot megkerülte a viharos szél, ott fenn még egyszer jól összerázta a méltóságos, nehéz fellegeket, lehúzta őket egészen a földig, s mire Terike – 1911 pityergő őszén – meglátta a napvilágot, már dörgött és villámlott, s zúdult le az ég összes könnye – a fennvaló, ki tudja, miért, egész nyáron át éppen erre a napra tartogatta és gyűjtögette. Anyja három álló napig tartó kínszenvedése véget ért, s amint a bába az ölébe adta a kislányt, átölelte a pólyát s gyenge hangon megszólalt:

– Istenem! Te jány! De megszenvedtem én teérted! S mégsem levél elsőnek legény, hogy osztán a vállaidra vedd a család terhit, ha az apád s én mán nem leszünk! – Azzal imába csendült szava, s el is tartott addig, amíg odakinn erejét nem veszejtette az égzengés…

Férje léptei a tornácon lassulni hallatszódtak. A bába hívására félszegen lépett be a szobába, kalapját levéve; már tisztában várta az asszony is, a kicsi leány is. Az embernek a szó elhalt a szájáról, aggódó tekintete a feleségére esett, s egyből meglátta szemében a különös, szikrázó fényt – sose tapasztalta azelőtt –, aztán pedig szemügyre vette újszülött gyermekét.

– Teréz, szójj, ha valami kellene, virrasztok, te csak pihenny, itt leszek az ajtód mellett. Szép a leánkánk, megvan annak mindene, mondá nekem es a bába, s ráadásul egésséges a lelkem, te csak ne aggódj! – Kioldalgott az ajtón, hogy ne zavarja asszonyát, de alig lépett ki, keze fejével a szeméhez kapott, s szétmorzsolta a szeméből kibuggyanó harmatot.

A kutyák ezen az éjszakán nem szólongatták egymást, csend volt, csak a fellegek pityergése hallatszott az udvar felől, s az eresz csepegése, amint az ég tiszta könnye egy nagy fazékba gyűlt a mosáshoz. Károly bá’ – Teri néni férje – maga elé vette a zsákot, s hogy ne csapjon zajt a morzsolóval, kézzel súrolta a kukoricaszemeket a csutkáról. Hajnalig dolgozott megállás nélkül, csak néha-néha állt fel, fülét az ajtóra szorítva hallgatózott, hogy nincs-e benn valami baj, halkan be-benyitott, megrakta a tüzet, s ugyanolyan nesztelen, mint ahogy belépett, csukta be maga mögött az ajtót.

A kicsi leány, aki Isten kegyelméből anyja után a Terike nevet kapta, hajnalhasadtáig meg sem mukkant, szorosan feküdt az anyja mellett, s még csak nem is álmodta, hogy mi végre született erre a világra, Székelyföldön, a Tatárdomb alatt, Gyergyószárhegyen.


Az égbolt egybeolvadt a földdel, csak a csupasz fák sötét ágai törtettek felfelé, ki ebből a sejtelmes, lidérces világból, a Napot keresve valahol fenn a messzeségben. Az úton csak egy asszony haladt, a nyolcvanhat éves Teri néni, aki leányai szavának ellenére elindult – mint minden áldott napon – a hajnali misére. A tejbe burkolózó aszfaltúton keskeny alakja beleveszett a semmibe, nyomában a kutyák elfelejtettek ugatni ebben a kísérteties időben, hosszan elnyúló vonyításba fogtak, mintha a halál leheletét akarták volna visszhangoztatni a magas hegyekkel. Az öregasszony lelke összerándult, kezét összekulcsolta, imára kapaszkodott, s nem vette észre, hogy a kanyarban nagy fekete autó töri meg a ködöt, s töri aztán már egészen közelről, hogy csak úgy csattant. Az áldott fény is eltűnt szeme elől, s már csak akkor látta viszont, amikor a csíki kórházban egy fehérköpenyes doktor ébresztgette:

– Teri néni! Teri néni! Ébredjen! – Teri néni felnyitotta szemét, zavaros tekintetével próbálta felismerni, hogy honnan származik a hang.

– Kórházban van, Teri néne. Itt, Csíkszeredában. Elütötte egy autó, emlékszik rá? Most gipszben van. Jól összetörte magát, nem mondom. Csak intsen, ha értette, amit mondtam, utána alhat, ha akar. Intsen már, néni lelkem! – Teri néni lecsukta szempilláját, aztán kinyitotta, így jelzett a doktornak. Ennek arcán a megkönnyebbülés halvány mosolya rebbent meg, Teri néni pedig azonmód visszazuhant álmába.

Kislányként épp a sámliját kereste, hogy belebámuljon a pattogó tűzbe, pihenjen egy cseppet az egész napi munka után…

Kelj fel és járj!

Az őszi kesergő felleg elsiratta előbb az apját – a fronton esett el szegény –, a rákövetkező évben pedig az anyját. A kislányra már kilencévesen gyászköntöst adott az élet, keserű ráadásként pedig megkapta három árván maradt fiútestvére felnevelésének gondját.

Amikor anyja testével kigördült az udvarról a koporsót vivő szekér, még nem érezte ruhájának súlyát, sem kinn a temetőben, sem amikor már hazaérkeztek a torba. Igaz, nem volt egyedül. Sorra odaültek melléje az asszonyok, férfiak, simogatták a kis árvát, jószívvel ígértek fűt-fát segítségül. Mire azonban a Hold saruja a tornácra irányította fénysugarát, az utolsó ember is betette maga mögött az ajtót.

Kis sámlin ült a kislány, a semmibe révedt, nem értette, mi történt vele, nem tudta, mi lesz most velük.

– Kelj fel és járj! – szólt fejében a titokzatos hang, s ő megcselekedte: ahogy anyjától látta. Jött-ment s tett-vett, a konyhában letisztult nyomában az asztal, a szobában kibomlottak az ágyak, s a három fiú már ott kucorgott is a paplan alatt, egymást átkarolva, melegítve. Aztán rakott a tűzre – mintha csak neki készítette volna oda édesanyja a halom fát, s hallani is vélte óvó szavát:

– Vigyázz kislányom, a parázs ki ne essen!

A hangok! A hangok elkísérték egész életében, súgtak neki, ha nem tudott valamit, dicsérték, ha sikerült a leves, a tészta… De kellett azért a sok ima is, hogy erőt nyerjen, s hébe-hóba a kisebb-nagyobb segítségek is, hogy végül felnevelje testvéröccseit. Amikor már nagyobbacskák voltak, Terike feleségül ment egy becsületes székelyemberhez. Emez tudta, hogy nemcsak asszonyt, de egész családot vesz feleségül, ám készen állt arra, hogy eztán együtt cipeljék az élet minden terhét, együtt viseljék minden nyűgét – és örömét.

Terike talán most először volt igazán boldog életében. Szerette hites urát, azt is, hogy mindenben támasza neki, mindenben számíthat rá. Még akkor is, amikor kuláklistára kerültek a nehezen összedolgozott vagyonkájuk miatt. Az ima és a nóta nem halt el ajkáról, pedig de sok gond, búbánat érte élete során!

Aztán egy éjszaka megszületett a kislánya; az első után a második, végül a harmadik; s Terike szemébe minden alkalommal valami csodálatos fény költözött. S nem volt az a gond, nehézség, amely elől menekülésre fogta volna.

Kelj fel és járj!

A kórházból hazaengedte a jó doktor Teri nénit, s lányai otthon azonnal kezelésbe vették. Azokban az években a nép csak nélkülöző kosztosa volt egy őrült politikai rendszernek, s csak hírből ismerték a banánt, a narancsot – Teri néne asztalára mégis naponta került a friss gyümölcsből; de nem csak ebből, hanem mindenféle tápláló ételekből. Ama szürke években de sok gazdasszony volt egy személyben nő, feleség és varázsló! Kezük alól finomabbnál finomabb falatok kerültek a családi asztalra – szinte a semmiből…

Teri néne szófogadóan elfogyasztott mindent, szervezte ismét az otthoni életet – az ágyból, még gipszben –, kezében kivirágzott a rózsafüzér a sok-sok elmormolt imádságtól. Aztán elérkezett a napja, hogy levegyék a gipszet.

– Doktor úr – telefonált Csíkba egyik lánya –, mikor vihetjük a mamát, hogy levegyék róla a gipszet?

– Kiről is van szó?

– Teri néniről, akit elütött az autó.

– Még él?

– Él hát, hogyne élne!

– Az baj!

– Baj?! Mit beszél, doktor úr, miért lenne baj?

– Mert én koporsóra gipszeltem… – S valóban, miután levette a gipszet, meglátszott, hogy nem az életnek tették rá, hanem az örökkévalóságnak. Vállán kihegyesedett a csont, az egész teste mértani szabályt bizonyíthatott volna, ha épp erre lett volna szükség. Ám minden csont összeforrt!

– Uram! – kiáltott fel az orvos, amikor az öregasszony összes porcikáját alaposan átvizsgálta. – Csodát tettél! – S hazaengedte az asszonyt, de látszott rajta, sehogy sem érti, mi történt, hisz nem volt olyan testrésze Teri néninek, amely csontból volt s össze nem tört volna a szörnyűséges balesetnél.

Otthon – most már gipsz nélkül – újra ágyba fektették, s nem is remélték, hogy valaha még lábra áll. A doktor meg is mondta, hogy már sohasem lesz járóképes. Négy évig feküdt szófogadóan. Egy őszi esős napon, amikor senki nem volt a házban, s épp leszakadóban volt a tűz, ismét megszólalt fejében a hang:

Kelj fel és járj!

Teri néni pedig nem töprengett el ezen, hanem tette, amire a hang utasította. Kiült az ágya szélére, nagy nehezen feltornázta magát, s mire lányai hazaérkeztek, ő már lábon tapogatózott a konyhában…

– Amit nem értünk, ne magyarázzuk! – mondták a lányok, s attól a naptól Teri néni, ha nem vette is át az összes munkát, de kivette a maga részét. Ha másképp nem, hát úgy, hogy abban a pillanatban, amint a lapító mellett meglátja hagymát vágni lányát, rákiált:

– Hol a hasad, Karolina? – Lánya ugyanis nem tartotta be a terikeszabályt, vagyis azt a kétarasznyi távolságot, aminek a kötény és az asztal között kell lennie, hogy aztán a főzés végeztével a kötény tisztán kerülhessen vissza helyére, a konyhaajtóba vert százas szögre.

– Anyám, nyugodjon már meg! – nevet Karolina, s visszaülteti anyját a székre, nehogy századszorra is bemutassa neki azt a testállást, amelyet minden rendes gazdasszony felvesz, ha főzni kezd.

Ekkor – 2008 júliusában – sárga nyarat simogatott a szél Gyergyószárhegyen. Az aratás épphogy elkezdődött, az „élet” aranyló szemei sorra gurultak be az udvarba, hogy aztán lisztjéből friss kenyér várja az otthon építkezőt, majd az öreg éveiben gyökereihez hazatérni készülő unokát. Gábor, az unoka, a messzi Pestről tér haza családjával, hát ezért a nagy sütés-főzés, s ezért ideges Terike: mindennek tökéletesnek kell lennie, amire szemefénye megérkezik. Méltán büszke rá, hisz ahogy fűnek-fának hirdeti is a faluban, az ő unokája igazi nemzetőr, olyan, mint amilyenek ősei voltak, akikről a nevét is kapta. S nem is akárhol nemzetőr, hanem a magyar fővárosban!

A nagy készülődésben észre sem veszi, hogy az autó már befordult az utcába, már a kapu is kinyílt, s már ott is áll unokája a konyhaajtóban…

Teri néne, amint meglátja, felkiált: „Ó, Édes Istenem!”, de többre nincs is ideje, ölébe kapja a nagy ember, és forog, repül vele, öleli, csókolja a súlytalan nagyanyát:

– Hazagyüttem, Nannyó, s maga nem es várt a pitvarban, ahogy szokta!

Nem válaszol neki, nincs is miért, örül az erős karnak, a köréje fonódó biztonságnak.

A Tatárdomb felett eloszlik a már könnyezni kész, setét felleg, Nemere némán odábbállt, a 97 éves Terike pedig, unokája ölében, belenevet a kék ég tengerében feredő bárányok szemébe, s fülében, lelkében messze visszhangzik:

– Hazagyüttem, Nannyó, hazagyüttem!



 

Kapcsolódó cikkünk:





90 megtekintés

Comments


legte Tanka.jpg

VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

dombi 2023.jpg
vukics boritora.jpg
acta 202305.png
gyimothy.png
dio.jpg
KIEMELT CIKKEK