top of page

Verzár Éva: Örök csángálásban




A szerző Mire megvirrad (Mai székely balladák) c. kötetéből



Örök csángálásban


Amikor vajúdni kezdett, az öregasszony a padkáról csak figyelte kimeresztett szemmel, s erősen csóválgatta a fejét. Nemrég volt künn az udvaron, jól körülnézett, mert ugyebár mindennek jelentősége van, ha várandós asszony van a házban. Végül feltekintett az égre, mint aki a jövőben olvas a csillagok állásából. Az erdő felől, mint orgonasípok a templomban, zúgtak-fütyültek a csupasz ágak. Különös alakú, vészjósló fekete felhő suhant el a csillagok fénye előtt. Bement a házba, s attól a pillanattól a rózsafüzért le sem tette a kezéből. Imádkozott…

– Anyám, fájok! – nyöszörgött az asszony, de anyósa feléje sem nézett.

– Anyám, erősen fájok, jön a gyermek.

– Annak nem kellene épp most jönnie…

– De jön, anyám!

– Hátha nem…

– Hívja a bábát!

– Én osztán nem, várjunk! – s mormolt tovább magában. Szerencsére épp időre érkezett az ember, látva felesége eltorzult arcát, az öregasszonyra rá sem hederítve, azonmód futott segítségért.

– Vén bolond – intett anyja felé, hogy az asszony megnyugodjon.

Reggelre megszületett a gyermek. Fiú lett, apja nagy örömére. Meg is ünnepelte még aznap este a kocsmában. A neve János – Jonica, ahogy arrafelé, Csángóföldön a hivatal bejegyezte.

Az ég lejött a magosból s rátelepedett a füstölgő házak tetejére. Reggelre óriási hózuhatag lepte meg a földet, s vele olyan nagy hideg, hogy vackukból kijöttek a vadak, s a falvak ólaiban kerestek élelmet és menedéket legalább két álló hétig.

Az öregasszony pedig csak mormolt, imádkozott, mindaddig, amíg keresztvíz alá nem tartották a gyermeket, de az ölébe még ezután sem vette:

– Ördög van benne! – mondta elég gyakran, menye nagy bánatára.

Az évek rácáfoltak az öregasszony jóslatára. Rendben váltogatták egymást az évszakok, mondhatni, minden baj nélkül. A fiatalasszonyka még két szép fiúgyermeknek adott életet, nagyanyjuk megáldotta és nem győzte kényeztetni őket.

Jonica, mint fiatal jegenye, oly szépen cseperedett. Már megmászta a hegyet télen az apjával. Nyáron, a patakon nagy segítsége lett anyjának a hétfői mosásnál. Lám, rendje volt az életnek: hét elejére esett a nagymosás, szombaton főztek, este táncmulatság, vasárnap pedig ünnep, amikor dolgozni istentől való vétek, mindenkinek a templomban a helye.

Egy nyári vasárnap, épp az istentisztelet után, erősen tobzódtak a fellegek a hegyek felett. Jonica és családja az erdő melletti tisztáson, pokrócokon elnyúlva pihente ki a heti munkát. A gyermekek szaladgáltak, viháncoltak, amikor hirtelen villám csapott le, s dördült hozzá azonnal az ég. Jonica – épp szüleihez szaladt vissza – eszméletét vesztve rogyott le lábuk elé. Nyála habzott, teste megmerevedett, vonaglott, s mindenki eszét vesztve figyelte, mi történik vele:

– Az ördög szállta meg! – rikácsolt a nagyanyja. – Megmondtam, hogy benne van az az átkozott, most osztán lássátok tük es! – Vetette egyre-másra a keresztet, négykézláb kúszott-mászott a földön, magánkívül volt az ijedelemtől.

– Doktorhoz kéne vinni! – próbálkozott az anyja, de a látvány valójában őt is halálra rémítette. Nem is tudott nemet mondani emberének, amikor az kijelentette:

– Jonicán mán csak az anyám varázsolása segít, ha segít.

Onnantól kezdve az öregasszony a szégyenköpenyébe burkolta, örökösen teával traktálta, s elzárta mindentől és mindenkitől. Gyerekekkel játszani nem szabadott. Csak a vén banyával mehetett a rétre gyűjtögetni, megtanulni minden növény, bogyó nevét, s mindjárt azt is, melyikük mire jó. Fejébe is ment az összes herbária, hiszen nem volt buta teremtés; már nagyanyja nélkül is el tudott volna igazodni köztük, s megfőzni minden bajra a megfelelő keveréket, legyen az testi vagy szellemi betegség, vagy éppen ilyen-olyan fogyatékosság. Még szerelemre is volt kencéje illatos virágok szirmaiból; minden szombaton jól bekente magát vele, mihelyst legénysorba jutott. Ezért-e, vagy mert az Úr akarta így, lényeg, hogy szerelembe esett, s feleségül vett egy kedves, dalos ajkú leánykát.

Az esküvőjén – mint ez szokás volt arrafelé – az egész falu részt vett. Kívántak nekik minden jót. s össze is jött annyi a zsebbe, hogy a már meglévő telekre a hegyaljában építettek egy kis házat. Ökröket is kaptak nászajándékba, s a sziklás föld nem tudott ellenállni annak a nagy buzgalomnak, amellyel nekiláttak megművelni.

Csak a nagyanyja látta borúsnak még mindig a jövőt. Már alig kelt ki az ágyából, egyre csak imádkozott, még a lakodalomba sem ment el. Az Úrhoz készült, ahova tisztán kell érkeznie. Unokájával alig-alig váltott szót, az „ördögtől” tartózkodott, s ha mégis elkerülhetetlen volt, utána csak vetette a keresztet, mormolta imáit, hogy közelébe se férkőzhessen a rontás.

Két öccse is el-eljárogatott otthonról, s a nótás szombat esték nekik is meghozták az asszonyt a házba. Sorra családot alapítottak, házat építettek, nem cifrát, csak olyan hasznos kis lakot, ahol eléldegélhetnek, amíg rájuk nem köszön a jószerencse.

A szerencse pedig jött, mégpedig nagyanyjuk halála után úgy fél évvel, amikor szabad lett az ország. Megnyíltak a kelet-európai határok s ők is, a három testvér, világot látni indultak, pénzt keresni...

Az asszonyok nem búcsálódtak nagyon, főképp nem a Jonicáé – ő bizony többet ivott a kelleténél. Azóta kóstolgatta bőven a borocskát, amióta az ura pont a falu közepén esett össze egyszer, s többé nem volt már titok sem előtte, sem a falubeliek előtt a szégyenletes rángató görcs.

A világlátók, amikor átlépték a határt s megérkeztek a megadott címre, leesett az álluk, pedig fel voltak készülve arra, hogy elébbre van Magyarország, mint Románia, de főleg, mint a Csángóvidék. Azt is tudták már, hogy milyen a fürdőszoba s még azt is, hogy nem szükséges kimennie az embernek, ha a nagydolgát kell elvégeznie. Bent van a házban minden, bár ezt a faluban még sok öreg nem hitte el, csak olyan nagy, okoskodó beszédnek vélték:

– Nagyanyánk forogna a sírjában, ha ezeket látná! – kiáltott fel minden egyes alkalommal Jonica, amikor valami újat, rendkívülit vélt felfedezni. Ilyen volt a padlófűtés, az automata mosógép, a „tik” nélküli füves udvar. Mit bánták ők, hogy a munkához nincsenek papírjaik, hogy bejelentés és védőruha nélkül dolgoznak!

Ahányszor csak hazamentek Csángóföldre, mindig vittek magukkal zsáknyi ruhát, színes televíziót s megannyi hasznos dolgot; otthon meg lehozták a padlásról a szőttest, a ládákból előkerültek az addig féltve őrzött kincsek, s magyar földön aztán pénzzé is tették őket.

Az asszony is kezdett kevesebbet inni, ahogy egyre többet költhetett; a házat is felújították; mintha végre áldás kerülgette volna életüket. A két nagyobbacska gyermek már legénysorba számított, amikor megszületett a harmadik fia is Jonicának. A kicsi. Miatta még el kellett mennie a háztól dolgozni. „Őt még fel kell nevelni!”, győzködte magát, holott már nagyon vágyódott végre-valahára a család mellett maradni.

Egy nap nem várt hírt hoztak az otthonról érkezők. Fiai megelégelték a bálokat, a nehéz sorsot, s miután kezükbe vették szakiskolai diplomájukat, a vonat aljához kötötték magukat úgy lógtak át az olasz határon. Ott jobban lehet keresni, meg aztán a nyelvet is hamarabb megtanulják. Az olasz jobban hasonlít a románhoz, mint a magyar. Az ő magyarjuk ráadásul igen kacifántos, de nem is merték már beszélni, nehogy nevetés tárgyai legyenek. Meg kellene őrizni nyelvetek, biztatták őket, tőletek mint katolikusoktól, ez különösen elvárható! Ugyan, számítanak még ezek valamit is ebben a modern világban?

Jonica egész nap jött-ment. Nem találta a helyét, egyre többször kötött ki a kannás borocska mellett. Végre hír jött fiai felől. Akkor a megkönnyebbüléstől-e, vagy az átélt izgalomtól, megint görcsbe rándult a teste, de úgy, hogy gyorsan mentőt hívtak az építkezésre.

Az orvos hitetlenkedve állt a betege mellett, nem értette, hogy miért ódzkodik annyira kimondani a baját. Jonica el-elakadó szavai nyomán lassan kerekedett ki a kép, hogy a határon túl, Erdélyen túl, messzi Csángóföldön léteznek olyan vidékek, ahol mai is füvesasszonyok gyógyítanak, s vannak olyan betegségek, amelyeket az ott lakók átokszámba vesznek.

– Nesze neked, XXI. század! – csapott az orvos a homlokára, majd higgadtan elmagyarázta Jonicának, hogy erre a bajra, bizony, van már orvosság, s hogy ez egy olyan betegség, amely sem nem szégyellni való, sem nem átok. Jonica megkönnyebbült, roppant hálás volt a doktornak, hogy nem nevette ki, hogy emberként bánt vele. El is határozta, hogy mindent tanácsát megfogadja, rendesen szedi a gyógyszert, s még az italt is megvonja magától. Sokat segített fogadalma megtartásában, hogy fiai telefonon – amolyan kézbevalón – felhívták, s lelkendeztek, hogy jól vannak. Igazából már csak egyetlen vágyása maradt: szólhatna oda egy ilyen kézi szerkezeten a vénasszonynak, akárhol van is, hogy ezt az életre szóló rettegést bizony ő ültette belé...

A sok jó hírrel haza utazott. Közeledett húsvét ünnepe, s feléjik a feltámadást családban, templomban illik megünnepelni. Amikor kijöttek a miséről, erősen hitte, hogy minden megváltozik. Nem iszik, szedi rendesen a gyógyszereket, a fiai jól ellesznek, összeszednek egy kis pénzt, majd hazaköltöznek, építkeznek, s ők majd csak felnevelik azt az egy szem kicsit, aki örömükre egyre szebben fejlődött. Szerencsére egyik gyermek sem örökölte az ő rángató görcseit, igaz, sokat is imádkozott, hogy isten mentse őket tőle.

Csak még egy bő félesztendőt dolgozik Magyarországon… Karácsonykor majd hazamegy s többet nem csángál el sehova. Elég volt! Ezzel a gondolattal szedte batyuját és indult vissza.

Nehezen vánszorogtak a napok, a hetek, a hónapok. Úgy számolta őket, mint a katonaságnál, csak épp nem véste a rovátkákat ládájába, mert az nem volt itt vele; volt viszont a hite s ez erősen tartotta benne a lelket, legalábbis egy darabig. A munkahelyén nagy volt a hajtás. Időre át kellett adni a lakásokat! Jonica pedig nem kímélt sem éjt, sem napot. Túlórázott. Kellett a pénz, kellett, mert többet aztán nem jön. Meg-meghúzta eleinte a sörösüveget, aztán az üveges bort osztotta be, hogy össze ne vesszen a gyógyszer a borral. Aztán letette a tablettákat, s a kannás lett a reggelije, ebédje, vacsorája…

Jól vannak a gyermekek – jött a telefonhívás –, egyre többet keresnek…

Akkor nincs baj. Ivott, dolgozott, amíg hullani nem kezdtek a falevelek s már nem kellett sok, hogy a hó betakarjon építkezést, hegyet, völgyet. Harmatosak voltak a reggelek, fagyos kezdett lenni a föld, a létra magas, amelyikre felmászott, hogy még az utolsó cserepek is a helyükre kerüljenek…

Onnan, fentről, olyan szép volt minden; már kiegyenesedett, hogy elinduljon lefelé, csak még belenézett a lemenő nap vöröslő fényébe… Azt sem vette észre, hogy leesett a tetőről, A kórházban tért magához. Nem láthatta a fekete felhőt, amely épp a háta megett settenkedett, ölében a vészjósló viharral.

Többheti harc után az orvosok lemondtak róla.

– Haza kell vinni – határoztak a rokonok, barátok –, hadd hunyja le szemét családja körében!

Mentő haladt vijjogó szirénával a kacskaringós utakon Csángóföld felé, benne eszméletlen férfi, s a megkésett őszben, mire sátrat bontott az erdőben kószáló szél, égnek meredt szájjal várta örök lakóját a sírgödör. Körülötte a falu apraja-nagyja, s az asszony eszét vesztve esett össze, s lett az elmegyógyintézet lakója…

A sírhalomra rákerültek a kegyelet és megemlékezés virágai, az ég még dördült egyet, talán utoljára abban az évben. A fekete felhők szelektől űzetve vonultak át a völgy felett…

– Masinával menyünk! – örvendez tapsikolva a kisgyerek. Testvérei magukkal viszik Olaszország citrom- és narancsligetei közé, s ki tudja, visszatér-e valamikor hegyei ölelésébe az idegen földre csángáló gyermekecske.



 

Kapcsolódó cikkünk:







73 megtekintés

Comentarios


legte Tanka.jpg

VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

dombi 2023.jpg
vukics boritora.jpg
acta 202305.png
gyimothy.png
dio.jpg
KIEMELT CIKKEK