top of page

Verzár Éva: Ősz Erdélyben






Részlet a szerző ANYAORSZÁG ÖLÉBEN, Víg vendégmunkások szabadságban, szolgaságban c. könyvéből (HÉT KRAJCÁR KIADÓ, 2015)


Ősz Erdélyben



Pest alatt a bódétanyán nagy a csend, erősen nagy, sem Miska, sem Próbanéger, sem Bakknyúl, sem Hosszúpuska nem kiabál. Mindenki hazament, csak azok maradtak, akiknek itt az otthonuk, vagy azok, akiket otthon nem várja a betakarítás, az ősz ünnepe, a tengeri aranya, a bor ígérete, a pityókaföld – a pityóka a székely ember kenyere... Akik maradtak, lekonyult ábrázattal láttak neki a mindennapi talicskázásnak, a hé geci, siess noszogatására. Maradt az árva Karcsi, aki Kiserdélyt varázsolt magának itt, Pest mellett, most betakarít, mert beültetett minden darab földet: paradicsommal, paprikával, minden földi jóval. Az építkezésen, nyáron összeszedett üvegekbe most lecsó kerül télire, meg zöldbab, zakuszka…

Itt marad, messze, nagyon messze szülőfalujától. De itt vannak méhei, tyúkjai, nyulai, s még kecskét, juhot is szerez magának. Az alapot mindennek a méhek szorgosságára bízza. Majd kipergeti a méhkaptárok kincsét, az aranyló mézet. Eladja, s lesz amiből magot vegyen a sok baromfinak, akiket ő nevelt, s akik már tojnak is, de nem ám olyan fakult sárgájú tojásokat, nem bizony. Csak kukoricát kapnak állatai, semmi táp, semmi más, csak finom magocska, amire repülnek reggel, este, s hálásan rakják a fészkekbe az egészséges tojásokat.

Őt nem várja otthon senki. Családján átok ül – mondják a falubeliek –, mindenkije meghalt, csak ő maradt meg a földön magnak, valamiért, amit csak Isten tudhat, de jól megtartotta magának, mert Karcsi eddig még nem jött reá, hogy mi végett maradt e világon. De megmutatja, lesz belőle valaki, s annak a valakinek lesz fia, unokája, családja, itt ezen a földön. Idegenben.

Ősz van, hullnak már a levelek a fákról, s nincs olyan erő, nincs annyi pénz, hogy a többi székelyt, kárpátaljai embert Pesten tartsa, várja őket az otthon, az ökörnyál csillogása a szélben…



*


Ökörnyál úszik a levegőben. A napsugár és a szél játszik vele, meg-megcsillan, majd tovaszáll, és aztán ismét előtted ragyog, mintha aranyfonalat csengetne alá az ősz nagyasszonya.

Minden évben így köszönt az ősz, ökörnyállal, hogy belegabalyodj, s emlékeztet, hogy ideje a betakarításnak. Ha ezt nem vennéd észre, akkor az utcákat végigjáró cigányok kiáltozásai csak ráébresztenének, hogy itt az ősz és kell a kosár, a seprű:

– Kosarat vegyenek, seprűt vegyenek!

Beköszönnek a cigányok az udvarokba, kiabálásukra a gazdasszony előszedi megfáradt kosarait, s bizony, lyuk lyuk hátán, s csak egy-egy megrongyolódott papundekli darabka takarja őket. A cigányasszony bedugja a kapun a fejét, de a lába már az udvar közepén, s mutatja, kínálgatja portékáját. Kezdődik az alku: pénz, szalonna, használt ruha ráadásként, s a gazdasszony a homlokát törli, mire kint látja a vén cigányasszonyt, aki még a kapuból is visszabeszél, sorolva, mi mindent elfogadna ráadásként, vagy adna söprűt, csak álljon rá a kicsidasszony az alku folytatására. Azért jó vásárt csinált. Lesz kosár, csak a pityókatermés legyen jó, s kitartson az idő, míg letörik a törökbúzát!


Székelyeknél nagy nap a pityókaszedés. Hajnalban, naphasadtával mindenki lábon van már kakasriadóval egyidőben. Egy nappal azelőtt már elkészült nagyjából a az elemózsiás kosár tartalma, megsült az almástészta, megfőtt a tojás, megvették a szalámit, kínálja magát a zakuszka, szalonna, finom, friss a házikenyér, s még pár kalács is kisült a kemencében.

A házigazda egy nappal hamarabb érkezett haza. Amikor megcsikordult a kapu kilincse, már szaladtak a gyermekek, szeme sarkát kötényével törülgető feleség.

– Itthon minden rendben?

– Rendben, rendben, há miért ne lenne rendben? – válaszol a feleség, szeme sarkával a csomagokat lesi, amelyekre a gyermekek már rávetették magukat.

– Béfelé! Béfelé! Benn a konyhában majd kinyissuk a csomagokot, nem szomszédszemnek hoztam, amit hoztam! – morgolódik a gazda, s szivarozva leül székére, várva az öleléseket, amit minden csomag kinyitásakor meg is kap. Térdreülőset, cuppanósat, édeset.

Vacsorára kész a puliszka, csirketokány. Esti mese helyett a gyermekek a messzi földről érkezett hírekkel alszanak el, csak aztán öleli magához a feleségét. Mennyire hiányzott ez az illat, milyen jó is a tiszta szoba, a tiszta ágy!

Hajnalban befogják a lovakat, szekérderékban a kosarak, gyermekek, egy-két pokróc, elemózsia, indulásra kész mindenki. A háziak, a kalákások.

A föld mellé beáll a szekér. A lovakat átfogják a pergetőbe, s kezdődik a munka. De előbb szétnéz a gazda, rácsudálkozik a földre, elmelegedik valami a szíve tájékán. Arra gondolt, hogy mire kiérnek a kalákások, hamar lekaszálja a burjányt, de az sehol. Vagyis van, de eldőlve, szép sorban, megszáradva, kihúzva a legszélső sor szélére. Nincs buglyába rakva, de hát, Istenen, nem is az asszony dolga! Kapja a villát, s mire beáll a ló az első sor mellé a pergetővel, már halomban is a marháknak való száraz burjánhalom.

Nekilódulnak a lovak. Az első pergetés nyomában felszáll a por, megtelik a levegő a föld áldott illatával, serény kezek kapkodják a krumplit, férfiak viszik a tele kosarakat és öntik tartalmukat a szekérderékba.

Délben, amikor megkondul a harang, kiegyenesednek az elfáradt derekak, s nekiindulnak az oldalnak, ahol egyetlen árva fa árnyékában várja őket a fennséges ebéd…

Estére a pityóka már a pincében, a földeken csak a kukoricaszárak hajlonganak, zizegnek a szélben. Ki nem hagyná a gazda a törökbúza törést, bár tudja, hogy szorgos kezű felesége megszervezné nélküle is, leszednék, bevinnék, de hát a jóból csak nem maradhat ki! Szórakozni akar a munka mellett, otthon, a rokonokkal, barátokkal.

A pénz kell, menne is, tudja, hogy az építkezésen ilyenkor a legnagyobb a hajtás. Az elkezdett épületeket most fejezik be, még az esős idő és a fagyok érkezése előtt, de nem kell annyira, mint amennyit jelent az év megkoronázása: a tengeri szedése és fosztása.

Én Istenem, jó Istenem, ha már életet adtál, de jól tetted, hogy megkoronáztad ragyogó színekkel – az ősz pompájával, a hegyek avarillatával, a menyecskék nevetésével!

Döcög a szekér, derekában gyerekek sikonganak maszatos arccal, csillogó szemmel. Mire kiérnek a földre, az asszonyok már kidobálták a föld szélére a sárgára érett tököket, s a gyermekek, mint akik aranyat leltek, rohanják meg, hogy összehordják, gurigálják őket. Mosolyog a nap, az anyák szeme, hányaveti kedvében szél borzolja a bárányfelhőket, le-lecsap s végigsöpör kukoricaleveleken citerázva, hajlong az elszáradt törökbúza szár, amint a menyecske kezek fuszulyka után kutakodva cirógatják. A megszáradt babhüvely nyakba akasztott zsákba kerül, aztán reccsen a törökbúza, s repül a kosárba, az emberek meg hordják s öntik a szekérderékba.

Csak már este lenne! S benn lenne a csűrben a termés!

A falu gondját-baját átbeszélték már a sorok közt haladók, s mire alvóra hajtaná fejét a Nap, már gyerekei után zokog a magára maradt, megszáradt tengeri kóró.

Döcög a szekérkerék, halomban rajta a kukoricacső, tetején megfáradt gyerekek. Deszkákkal megemelt szekérderék szélén kacéran ki-kikacsintanak a sárga tökök. Hazaérve halomba kerülnek a csűr előtt, ismerkednek az udvarral, s odább gurulnak, ha megcsipkedi kerekded testüket valamelyik tyúk, talán hogy a gyomrukban rejtőzködő finom magot óvják.

A csűr közepén ugyancsak halomban a törökbúza, de ember sehol. Vajon miért ez a nagy némaság? Kintről behallatszik a csorda kolompolása, a tehén méltóságteljesen áll oda, a vályú elé inni, s rá sem hederít a kacérkodó tökökre, mikor istállójába vonul; duzzadt tőgye feszít, fejésre vár. Tán ezért ez a nagy csend a gazda udvarában. A kalákások otthon még elvégzik az esti munkát, s csak azután mossák le magukról a nap porát, fektetik puha, meleg ágyikóba a megfáradt gyerekeket. Asztalkendőbe rejtik a maradék süteményt. Fosztani mennek.

Koppan a dió a szelíd őszben, nagymama suszterfánkot – krumpliszeleteket – süt a platni tetején unokáinak, csak hogy már elcsendesedjenek. Nyikorog a kapu öreg kilincse, sorra érkeznek a fosztók, de nemcsak azok, akik kinn dolgoztak a mezőn, hanem a fiatalok is, akik napközben gyárakban dolgoztak, s most végre élhetik a megszokott falusi életet.

A megfáradt gyermekhad nagymama oltalma alatt már illatos tökmagról álmodik, apák, anyák, fiatalok, idősebbek kúsznak, másznak a törökbúza halom tetejére. Konyhaszékeken oldalt sütemény, alatta egy szép, kerekhasú demizson.


Hajnalban kelt. Csomagja indulásra készen várta, reggel csak valami kis falnivaló került a tetejére. Gyermekeit megcsókolta álmukban, s most az asszonynak is egy ölelés, egy csók, nem több, mielőtt elindulna az állomásra. Szomorú búcsú, mint fenn az ég.

– Esőre áll! Menj be, hideg van még – küldi asszonyát, de az marad a kapunak támaszkodva, míg látja emberét. A vonat sípja élesen belehasít a levegőbe, arra már az ég is elereszti könnyét, pár csepp, az ajtót behúzza maga után, és megered a fellegek csatornája. Amire a helyére ér, már úgy zuhog, hogy csak lépésben indul a sínek végtelenjén a vonat, a kanyarban még gyalogos is felülhetne, de nagy szerencse, biztosan azért rendezte így a fennvaló, hogy láthassa földjét, integethessen a még lábon álló özvegy kukorica száraknak. Intene is, de a levegőben megáll a keze. Egy esőcsepp, ott, az orra előtt, alig akar megválni egy megbarnult kukoricalevéltől. Hirtelen óriásivá duzzad, benne a csűr, a minapi vigadalom; öreganyja alakja hajladozik, ölében zsák, kezeügyében egy tepsi, hogy sohase fogyjon el a tányérból a sütemény:

– Tán csak nem lábsurlónak gyűjti a csuhét, Ágnis néni? – kérdezi egy fiatalabbacska leányzó.

– De bizony annak! – válaszolja az öregasszony. – Télen megszövöm, münk még eztet használjuk. Jó nekünk, jobb mint a bóti.

– Jobb es, nálunk es ilyen van – kedveskedik a lány. – De tudja mit, segítek magának. Szőne nekem egy szép táskát? Erősen divatos lett manapság, osztán meg es taníthatna, hogy kell cifrázni a végeit. – S miután az öregasszony intett, hogy szívesen megcsinálja, a lány melléje telepedett, mohón rakta a zsákba a legszebb, legvékonyabb leveleket.

Táncoló esőcseppben a legények izmait látja megfeszülni, amint a padlásra adogatják kézről-kézre a tele kosarakat. Messziről hallja a hangokat, mindent megtud, mi történt a falujukban. Az asszonyok szája be nem áll egy fél percre sem. Előtte állnak kéz a kézben a szerelmes fiatalok – ma már senki sem érti őket, mert mi lett ebből a világból?! Összeveszett szomszédok, kiprédikált emberek – valamiért a bűn útjára léptek. Hej, Élet! Élet! Mindennek vége szakad! Látja maga előtt az elhunytakat, a ravatalt, s azt is hallja, kit hogyan siratott el a családja. Hogy milyen hosszú volt a temetési menet, de szerencséjére, mire az elhunyt testét betakaró föld huppanását hallaná, felcsendül a nóta, a nevetés a fosztók ajkáról. Lát minden csövet, valószínűleg egész életében látni fogja ezt a fosztást, benne hosszú évek emlékével, az otthon illatával.

Érzi azt a kellemes fáradtságot, amikor oltogatta a hajnal az éjszaka csillagait, s szedelőzködtek a kalákások. Maga előtt áll egy kislány, esdeklőn néz az anyjára, az apjára nem mer még csak rápillantani se, de az asszony átöleli a lányát: – A legény haza, te es haza, velünk. Mán virrad, nem kell kísérgessétek egymást – s kifordulnak a kapun.

Az esőcsepp legurul az arcán. Valamikor épp így nézett az ő felesége az anyjára. Szerencsére engedte hazakísérni a leányt, idővel lett is nagy lakodalom, hosszú terített asztallal az udvaron. A nagy nap után nem is érzi, mikor telt el annyi év, mert minden, minden, minden itt szalad el előtte, itt, ebben a rakoncátlan cseppben, amit elsimít arcán, s csak az érzés marad, csak a futó emlék. Az örök. Sóhajt. A padlás tele kukoricacsővel, a pincében is halomban áll a krumpli, és ez így történik minden évben, és történik minden erdélyi faluban, míg a falvakban még él a szeretet.

Szeretete a földnek, a munkának.

Szeretete a dalnak, a hazának.

Szeretete az ősz játékának, a fényben játszó ökörnyál csillogásának.


*


Őszi hideget ásítottak a barakkmenti bokrok, macskajajjal keltek, feküdtek az emberek. Már csak az ital segített rajtuk, a jó tablettás bor.

Kaput tárt a múló idő az ősznek, a hidegnek, hóbortos asszonyként csapkodott a szél, az eső; siető borzos felhők vándoroltak az égen. A munkások is siettek. Be kell fejezni az épülő társasházakat. Utasításra csapatokra oszlottak. A szerencsésebbek továbbra is a barakksorban húzták meg magukat, de sokan az új házak pincéjében aludtak, élték mindennapjaikat, legtöbbször nedves, s néha bokáig érő vízben álló ágyakban hajtották nyugovóra fejüket.

Az esőcsepp lecsurgott a visszatérő székely gazda arcán. Belefolyt a messzeségbe, elnyelte a távolság. Az ajtón belépve hátrahőkölt az ázott ruhákból kipárló poshadt levegőből kiáramló lábszagtól, s maga után tárva hagyva az ajtót, mélyet lélegzett.

– Hát meggyüttem. Itt osztán semmi sem változott – huppant le egy székre, s várta a híreket, mi történt azalatt, amíg ő odahaza volt.

– Nem sok – vette át azonnal a szót Miska, csak annyi, hogy folyton esik az eső, s mán ideje vót, hogy többen legyünk, mert erősen sürgetnek a munkával, Látod, itt most van hely épp elég, az afgánharcosok elköltöztek, de zelegórkodnak úgy istenigazából, hogy még akkor es vizesek, ha a nap süt.

– A pincébe laknak?

– Hol máshol? Úgy folyik rejik az eső, mintha nem es lenne tető a fejik felett. S osztán hallád-e, hogy az a szerencsétlen juhász hogy megjárta? – Választ nem várva folytatta: – A lüke, a szeszkazán, leesett a létráról a második emeletről. Azonnal bévitték a kórházba. Bétörött a feje, de nem eleggé, mert harmadnapra kanüllel a karjába kilógott a kórházból. Innia kellett neki, mert ott benn nem adtak neki valót, csak teát, aminek ő nagy ellensége. A marosi kőműves sem jöve vissza, elvitte a szíve. Kár. Kár. Most éppen ő kellett vóna, mert a csempéket rakják.

– Miska! Miska! Fogd bé! – mordult fel ismét Bakter –, az a szerencsétlen szívbeteg ember négy gyermeket hagyott maga után, s mind iskolások! Inkább essze kéne dobni nihány forintot, vagy küldeni nekik ezekből a csomagokból, amit ide hordnak nekünk – mire mindenki csak lógatta a fejét, mert messze van az a Marosvásárhely, közülük senki se lakik arra, s bevállalni, hogy megszakítja útját bármelyik is mikulás előtt, amikor hazaindulnak, nem a hazasiető ember kenyere. Csak Bakter nézett az ég felé:

– Haggyad barátom, nekem senkim sincs, aki otthon várna, elviszek mindent, amit addig itt esszegyűjtünk, nem kell félned, hogy a gyermekeid ajándék nélkül maradnak karácsonyra. Még annyi es jut, ha nem egyébből, az én napszámomból, hogy lesz liszt és cukor, ünnepi illata lesz itt hagyott földi lakodnak. – Aztán szó, szót követett, s kiderült, hogy a túlórákért már nem jár pénz, hétvégén sincs pihenő, s az is, hogy egyre hangosabban nógatják munkára, és az is, hogy Próbanégernek sincs kedve már mókázni, de még Hosszúpuska sem „ügyeskedik”, mert új gépet tanul, kisebb-nagyobb sikerrel.

– Hát Miklóska, hol maradt? – kérdez valaki a félhomályból.

– Otthon. Nem gyün mán vissza soha. Szerelmes, mint az ágyú, vótak a nagyannyával nálunk fosztóba, s láttam, amit láttam. A leányzónak es tetszik, csak még az annya vonakodik, de az es megtörik, mert a gyermek mán veszi a téglát, hogy kibővítse a házukat. A leány es ügyeskedet, és Ágnis asszony mellett gyűjtögette a törökbúza háncsukat, s beszédbe es elegyedtek az öregasszonnyal. Ágnis néni magyarázott, s közben csillagokot láttam a szemibe, s minden csillagban dédunoka hintázott a vénasszony örömire.

Reggel kicsapódott az ajtó: – Gecik! Senki sincs kinn! Mire vártok? – s az emberek köszönés és szó nélkül vették kezükbe batyujukat, s követték a háborgó fiatalembert, akinek nem nagyon tetszett, hogy pár csepp eső megáztatta márkás pólóját, s úgy beletaposott a gázba, hogy helyből felgyorsulva már kinn is voltak a bekötő utca végén, s végigszáguldoztak az építkezésig, megelőzve minden előttük haladó kocsit. Megérkezve, félelemtől remegő lábakkal folytak ki az emberek az autóból, s a hitetlen Miska keresztet vetett. Életbe maradtak! De hiába volt a nagy sietség! A kész lakásokba már beköltözött emberek között akadt olyan – ha nem épp egy elégedetlen, még aludni vágyó szomszéd tette –, aki felemelte a telefont, hívta az idegenrendészetet, hogy románok dolgoznak a közelben. Amit nem tudhattak, hogy hamarabb értesült az építésvezető, mint a rendőrség illetékese. Mire kiérkezett az egység elvégezni a szükséges ellenőrzéseket, a „papírgyáros papírjaival rendelkező emberek” ismét nyakukba vették lábukat, s szaladtak, amerre láttak. A szerencsésebbek szomszéd házaknál húzták meg magukat csendben dolgozva, mert az ígéret szép szó, s ha már idő is jut rá, az előző napokban megbeszélt és felvállalt javítani-, festenivalót végezték. Jól jön a pénz, mindegy ki adja, becsületes munkáért kapják, igaz, sokkal kevesebbet, mint amennyit a munkájuk ér, de hát mit lehet tenni, ez is több, mint a semmi. Ilyen időket élünk.

Az ajtó csapódik. Gecik, gecik! Hosszúpuska vakológépe zakatol, az emberek félkábán rakják a téglát, tereprendezők ássák a földet, automata locsolókat fektetnek, Ágnis néne otthon kenyeret süt. Munkások pakolnak és indulnak hétvégén haza. Hajnalra felfeszített szekrények kitárt ajtai súgják: én nem tehetek róla. Az ellopott szerszámok, gépek messze járnak. „E’ mán nem gyün vissza!” – a hazamentekre célozva. Hallatszik innen is, onnan is, s a zúgolódás estére kannásba fúl, amikor meghallják, hogy az ő fizetésük bánja, levonják bérükből az ellopott gépek értékét! Dutka virágot árul a csikszeredai piacon, s ha este lefekszik, magára húzza a takarót, nem számolja a tetőn a csillagokat. Valahol Pest megyében egy árva székely épp mézet perget, udvarán tyúkok, a tojásokból jut a barakksor lakóinak is, kertjében piroslik a paradicsom, paprika. Már kiszedte a székelyek kenyerét, a krumplit, csak még a kukoricát töri le, a napraforgó magok egy rossz ajtón lapján száradnak a napon. Kocsit vesz. Jövőre már azzal megy haza, s végig vezet a falu főutcáján, hogy lássa mindenki, él, jól él, s minden ismerősnek visz ajándékot! Szalicilt, kakaót, s csokit a gyermekeknek.

„Gecik kifelé! Gyorsan, gyorsan…” A macskák megremegnek, féltükben megbújnak a bokrok alatt. Kiürül az udvar. A barakksor felett szürke-fekete fellegek ontják könnyüket. Hideg szél borzolja az ágakat. Színpompás levelek vesznek örök búcsút szülőágaiktól. Ágrólszakadtak térnek haza este, megfáradva, állati sorba. Bolha, egér, tetű, hideg, felfakadó fekélyek! Burján doktor már nem láthatja. Nem gyógyít. Mentő szirénázott holttestével haza, csángóföldre. Az átok! Az eltitkolt baj! Az epilepszia, amit nem mondott, nem ismert be, mert otthon a faluban szégyen, s itt késő volt már a beismerés, utolsó pillanataiban értette meg, hogy nem boszorkány műve és gyógyítható a betegsége. Felesége részegen várta. Gyermekei eltemetik, majd elbúcsúznak anyjuktól. Itália várja őket, és az idegen ország földjén maradnak most már mindörökre. Masinával mentek, s a kicsi testvérrel, aki soha nem fogja látni a hazatérő csordát, soha nem táncol legényként a falu központjában, és soha nem tesz virágot szülei sírjára.

Hajnalra hó pilinkézik a fák között, pakk pakk hátán, indulnak a buszok, s a macskák, mintha éreznék, hogy itt már nem lesz meleg és eledel, költöznek a barakksor végébe, ahol már napok óta épülnek a hajléktalanok házai kartonból, deszkából, szemétre dobott paplanokból. A barakklakók mindent egy halomba hordanak, ami használható. Rezsó, edény, pokróc, még mosógép is kerül oda, s mintha szellemvárosból jött szellemek hurcolnák szét, pillanatok alatt eltűnik minden. Nyomukban a csend, a nagy fa, a nagy fa alatt egy pad, hogy megpihenhessen mégis az ember, ha véletlen arra jár.

Forr a bor Kárpátalján, téli álomba merül a pityóka a székely gazdák pincéiben, malac sivít este moslékot várva. Bakter egy marosvásárhelyi ház ajtaján kopog. Hátán a maga batyuja, kezében két nagyméretű, csíkos szatyorban, a Kisjézus születésének ünnepére az öröm – és a reménység üzenete.

– Essze ne merd törni, Bakter – integetett a buszból Miska, s az utolsó pillanatban a csomag tetejére tette a legnagyobb csoki mikulást, amit a csokigyár megálmodott.




2015









85 megtekintés

Comments


legte Tanka.jpg

VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

dombi 2023.jpg
vukics boritora.jpg
acta 202305.png
gyimothy.png
dio.jpg
KIEMELT CIKKEK
MOGY2023.jpg
bottom of page