Világ oligarchái egyesüljetek! – A multipoláris világrend és a világforradalom III.
Vukics Ferenc elemzése
„Amikor az ember meggazdagszik, már nem sok szabály marad.”
Anna Fifield
Ahogy múlnak a hónapok, egyre inkább az az érzésem támad az orosz-ukrán konfliktussal kapcsolatban, hogy ez az a bizonyos Bogár tanár úr által emlegetett „lejátszástechnikai felszín”. A tanár úrral néhány következtetésben nem értünk egyet, de az már világosan látszik, hogy a konfliktus minden szereplője elérte, hogy azt gondoljuk, hogy Ukrajnában dől el minden, miközben egyértelműnek tűnik, hogy Kelet-Ukrajna jelenleg csak egy másodlagos hadszíntér. A „Globális Nyugat” éppen most szedi össze minden erejét, hogy felkészüljön a végső csatára az ő mindenhatóságát éppen a közelmúltban megkérdőjelező „Nem Nyugat” formálódó szövetségével szemben. Mindenki abban reménykedik, hogy hamarabb végez az erők összegyűjtésével, mint a másik. Bármennyire is furcsának tűnhet, de az orosz haderő „harcászatilag érthetetlennek tűnő” cselekedetei mögött is az a meglátás látszik, hogy „nem ez a fontos” és „nem erre kell elsősorban összpontosítani”. Amíg a fegyverek kibékíthetetlen lokális ellentéteket gerjesztenek nyugati szomszédunkban, addig egy sokkal nagyobb globális méretű „lázadás” körvonalazódik a világban, és minden jel szerint ennek az erőnek az összeállása a háborúban közvetlenül érintett oroszok számára is fontosabb, mint az ukrán hadszíntér eseményei. A másik fontos „kellemetlen érzésem” pedig az, hogy nemzetek helyett valójában a Nyugat és a Kelet „oligarcháinak” egymás közötti leszámolása zajlik. Bárki, bármit is mond, nem nagyon tudok jelentős különbséget tenni a Nyugat nagy cégeinek vezetői, az orosz oligarchák és a kínai kommunista párt kivételezett gazdagjai között. Különböző eszközökkel mindháromnak sikerült elérnie, hogy teljes ellenőrzést gyakoroljon a saját lakossága felett és lassan már minden látszatát is elkerülik annak, hogy valaha is be akarták volna tartani a demokratikus együttélés játékszabályait. Ezzel pedig mindannyian a vesztes oldalra kerülünk.
Oroszország – A köz- és a magánoligarchia fúziója
Az orosz kormány és agytrösztjei, valamint oligarchái nem egyedül képviselik a "regionalizált" pólusvilágot. A G20-ak öt "csoportjával" már létezik egy kialakulóban lévő többpólusú világrend. A G20-ak lelkesedése az egységes globális adórendszerért azt mutatja, hogy ők is a globális kormányzás sokkal szilárdabb rendszere felé kívánnak elmozdulni.
Korábban megjegyeztük, hogy Putyin, miután elnökké vált, meglehetősen rövid egymásutánban tisztogatta meg a Nyugat oligarcha-kollaboránsait. Sokat írtak a Nyugat által a Föderációba delegált "5. hadoszlop" elleni háborújáról.
Az elmúlt 120 év magyar történelme is erről szól. Az ötödik hadoszlop olyan embercsoport, amely belülről ássa alá egy nagyobb csoport (általában nemzeti közösség) hatalmát, és azt átjátssza egy ellenséges csoport vagy nemzet javára. Harris Mylonas és Scott Radnitz szerint az "ötödik hadoszlop" "tagjai olyan belföldi szereplők, akik az állam külső riválisaival együttműködve a nemzeti érdekek aláásásán dolgoznak". Az ötödik oszlop tevékenysége lehet nyílt vagy titkos. A titokban összegyűjtött erők nyíltan is mozgósíthatók egy külső támadás támogatására. Ez a kifejezés a szervezett katonai akciókra is kiterjed.
A hatalmat külföldi szereplőknek átjátszani akaró árulók elleni harc arra enged következtetni, hogy Putyin valamilyen módon ellenzi az oligarchák hatalmát. Idehaza még sokan emlékeznek az Én vagyok Putyin c. film azon jelenetére, amikor az orosz vezető megregulázza a magukról megfeledkező cégvezetőket, akik a környéken élő emberek megélhetése érdekében jelentős támogatást kaptak a kormánytól egy cementgyár működtetésére, de három hónap után a gyárban még mindig szünetelt a termelés.
Az orosz vezető erőszakkal kényszerítette a kamerák előtt a „hatalmasokat” arra, hogy ne számolják fel a céget és a kikényszerített szerződés aláíratása után még a tollát is visszakérte a lehajtott fejjel hallgató, megszeppent tulajdonosoktól. Az itt megtapasztalható Putyin-kép azonban lényegében nem teljesen hiteles. Itt most nem arról van szó, hogy azt állítanám, hogy Putyint nem érdekeli az orosz emberek sorsa. Putyin egyszerűen csak realista és jó gazdaként tevékenykedik. Pontosan tisztában van vele, hogy az orosz nép fizikai, szellemi és érzelmi erőforrásai nélkül nem tudja elérni a célját, az új világban pedig nem tudja biztosítani az „oroszság” jövőjét.
Az orosz kormánynak egyáltalán nincs problémája azzal, hogy egyes emberek hatalmas összegeket keresnek, majd ezt politikai hatalom gyakorlására használják fel. Ha ez a politikai hatalom az orosz kormány törekvéseit segíti elő, akkor minden rendben van. Valójában a Putyin körébe való tartozás egyik előnye, hogy az ember mesésen gazdaggá válhat. Oroszország a vagyoni egyenlőtlenségek országa (kevésbé, mint Ukrajna), az oligarchák kezében lévő vagyon koncentrációja elképesztő méreteket öltött.
Putyin nem vetett véget az elitizmusnak, hanem nagymértékben elősegítette ennek további fejlődését. Neki jó „bojárokra” van szüksége. Ennek a rendszere mélyen beleivódott az orosz néplélekbe. A bojároknak a putyini rendszer harcosainak kell lenniük.
A szó a boj, vagyis harc szóból származik, amely eredetileg amúgy is harcost jelentett. Oroszországban a bojárok képezték az uralkodó fejedelmek közvetlen környezetét, de emellett bizonyos független állásuk is volt: ők viselték a főbb polgári és katonai méltóságokat. Tekintélyük olyan nagy volt, hogy még Rettegett Iván cár is ilyen csatolmánnyal adta ki ukázait: „A cár parancsolja s a bojárok jóváhagyták.”
Azok a nyugati újságírók, akik abban reménykedtek, hogy a luxusyachtok elvétele, a húsz milliárd dollár értékű vagyon elkobzása majd arra fogja késztetni az orosz oligarchákat, hogy megbuktassák Putyint, tévedtek. Nagyképű felsőbbrendűségük biztos tudatában valójában semmit sem értettek Oroszország működéséből.
Egy orosz „bojár” hatalma és vagyona nem összemérhető egy a Nyugat által megtűrt szakadár orosz üzletember gazdagságával. Ráadásul ennek a gazdagságnak éppen az orosz erőforrások biztosítják az alapját, és csak rosszul járnának vele, ha politikai akciókkal elszakítanák magukat „Oroszország anyácskától”.
Egy üzletember pontosan tudja, hogy milyen „rendszeren” keresztül tudja biztosítani gazdagságát, és képes kockáztatni, ha azt látja, hogy „hűsége” még nagyobb gazdagság és még nagyobb hatalom irányába viszi.
Putyin rendszerében az „ötödik hadoszlop” tagjai gyorsan felderítésre és megsemmisítésre kerülnek.
Amikor Putyin 1999-ben elnök lett – vagyis amikor 2000-ben "megválasztották" –, akkor országában csak egy maroknyi orosz milliárdos és oligarcha volt. Ma a Forbes szerint több mint 100-an vannak.
Talán csak egy újabb véletlen egybeesés, de a szankciók lendületet adtak a tengerentúlon élő orosz oligarcháknak, hogy visszatérjenek az anyaországba, és ez a tendencia gyakorlatilag megerősítette a Kreml kötelékét oligarcha "partnereihez".
Putyin 1999-ben egy olyan orosz gazdaságot örökölt, amelyik szét volt verve. 1999 és 2014 között figyelemre méltó orosz gazdasági fellendülést sikerült elérnie. Az életszínvonal jelentősen javult, a GDP az 1999-es 200 milliárd dollárról 2014-re a tízszeresére nőtt.
Putyin Oroszországot, a világ 20. legnagyobb gazdaságát a világ élmezőnyébe vezette (akkor a 7., ma 11.). Úgy tűnik, hogy a szerencse – vagy az árrögzítés – is szerepet játszhatott ebben a látszólagos gazdasági csodában. Oroszország GDP-növekedése meglehetősen pontosan követi az olaj világpiaci árát.
Miközben az orosz nép részesült a növekedés egy részéből, ami a fogyasztói fellendüléshez vezetett, ugyanebben az időszakban a vagyoni egyenlőtlenségek óriási növekedése is megfigyelhető volt. Az orosz oligarchák egy új osztálya az orosz nemzeti vagyon aránytalanul nagy részét birtokolta. A 2000-es elnökké választási kampánya során, amikor egy rádiós újságíró megkérdezte Putyint, hogyan definiálná az "oligarcha" fogalmát, és mit gondol róluk, azt mondta: „A hatalom és a tőke összeolvadása – olyan, hogy oligarchák, mint osztály nem lesznek.”
Miután azonban bebiztosította hatalmát, Putyin csapata olyan „cimborakapitalista” rendszert épített ki, amely a "hatalom és a tőke fúziójának" igazi megtestesítője lett. Ő és környezete gyakorlatilag megfordította az oligarchák irányításának nyugati modelljét, ahol a tőkét politikai hatalommá alakítják át. Oroszországban a politikai hatalom teszi lehetővé a tőkefelhalmozást, létrehozva az oligarchák szinte egyedülállóan erős és befolyásos osztályát.
A Gazprom, a világ legnagyobb tőzsdén jegyzett gázipari vállalata esettanulmányként mutatja be az orosz oligarchia működését.
Dmitrij Medvegyev és Alekszej Miller az 1990-es években még Putyin mellett dolgozott Szentpéterváron. Medvegyev volt Anatolij Szobcsak polgármesteri kampánymenedzsere, aki később az Orosz Föderáció alkotmányának társszerzője lett. Putyin Szobcsak tanácsadója, majd helyettese volt. Miller a polgármester külkapcsolatokkal foglalkozó bizottságában szolgált.
Amikor Putyin elnök lett, Medvegyevet a legmagasabb közszolgálati pozícióval ruházta fel Oroszországban, Millert pedig energetikai miniszterhelyettessé tette.
Közben Putyin elrendelte, hogy a Gazprom "nemzeti bajnok" – vagyis olyan "magán" vállalat, amelyet az orosz kormány az orosz gazdaság biztonsága és növekedése szempontjából nélkülözhetetlennek tart. Különböző alapokon keresztül az orosz kormány megtartotta 50,2%-os ellenőrző részesedését a Gazpromban, ami a Gazpromot köz-magán társulássá teszi.
Putyin Medvegyevet és Millert nevezte ki a Gazprom igazgatótanácsába. Medvegyev 2008-ig töltötte be az elnöki tisztséget, amikor az Orosz Föderáció névleges elnökévé választották, míg Putyin néhány évig átmenetileg a miniszterelnöki tisztséget töltötte be. Millert 2001-ben nevezték ki a Gazprom vezérigazgatójává, és jelenleg is ezt a tisztséget tölti be.
2006-ban a Gazprom nyilvánosságra hozta a Nyugat-Szibériából Kínába vezető Altáj-vezeték építési költségeit. Ugyanebben az évben közzétette a Gryazovets-Vyborg vezeték költségeit is. A Gryazovets-Vyborg vezeték kilométerenkénti költsége négyszer magasabb volt, mint a hasonló Altay vezetéké vagy hasonló vezetékeké, mint például a németországi OPAL vezetéké. 2008-ban a PiterGaz Engineering orosz cég a szocsi csővezeték teljes építési költségét a jelenlegi árfolyamon 155 millió dollárra becsülte. A Gazprom mégis 395 millió dollárnak megfelelő összeget fizetett ki.
Ez a túlzó ár arra késztette a Kelet-európai Gázelemzést végző szervezetet (EEGA), hogy megjegyezze:
„Az orosz csővezeték-építő intézmények, beleértve a Gazprom megfelelő részlegeit is, reális becsléseket adnak a csővezeték építési költségeiről, amelyek összehasonlíthatók a nyugati projektek költségeivel. Úgy tűnik azonban, hogy a Gazprom felső vezetéséhez vezető úton ezek a költségbecslések legalább megháromszorozódnak. [...] Úgy tűnik, hogy a Gazprom vezetői a reális költségbecslést követően a vállalkozók és brókerek számára bőkezű árrést adnak hozzá, így a projekt teljes költsége 3-4-szeresére nő.”
Ilyen csúszópénzekkel az orosz gazdaság minden ágazatában találkozhatunk, leginkább a védelemi ipar, az infrastruktúrafejlesztés és az egészségügy területén. A bevételeket aztán a lojális oligarchák között osztják szét.
Ők a szó legteljesebb értelmében "oligarchák". Vagyonuk a politikai állammal való partnerségüktől függ. Cserébe a vagyonukat az állam politikájának előmozdítására használják. Az ő tőkéjük nem is lehetne "politikaibb".
Alekszej Mordachov tulajdonában van a Servestal acélóriás, amely gázvezetéket szállít a Gazpromnak a fejlesztési projektjeihez, mint például a Jakutia-Habarovszk-Vlagyivosztok gázvezeték (más néven Kína-Oroszország Keleti útvonal).
A rendszerből profitáló oligarchák közé tartoznak Putyin személyes barátai, Gennagyij Timcsenko, aki az OAO Stroytransgaz építőipari vállalat tulajdonosa, és Arkagyij Rotenberg, akié a Stroygazmontazh (S.G.M. Group), Oroszország legnagyobb gázvezeték- és elektromos hálózatépítő vállalata.
Ezek az emberek hasznot húznak a sarkvidéki selyemút építéséből is.
Erőforrásaikat arra fordítják, hogy biztosítsák az orosz kormány külpolitikai céljainak megvalósulását. Az orosz oligarchák és az orosz politikai osztály szimbiózisban élnek egymással: náluk a köz- és a magánszféra partnerségében épül a többpólusú világrend.
Ezáltal részt vesznek a Nagy Újraindításban, megvalósítják Rockefellerék vízióját és beteljesítik Carroll Quigley angol-amerikai hálózatának álmát. Az orosz állam több, mint egy köz- és magánszféra közötti partnerség.
Az orosz kormány a puszta szerződéses megállapodásokon és a közös stratégiai célokon túlmutatva a vállalati és a politikai szférát egyetlen köz- és magánnemzetállammá olvasztotta össze.
Az ukrajnai háborúban zajló mészárlás és az összes fél feltétel nélküli tárgyalási hajlandósága ellenére az orosz "állami tulajdonú" Gazprom magántulajdonú energiavállalat látszólag rendezte vitáját az ukrán "állami tulajdonú" Naftogaz energiavállalattal, és napi 42,4 millió köbméter földgázt pumpál Ukrajnán keresztül a nyugat-európai energiapiacokra.
Az Orosz Föderáció jelentős tranzitdíjat fizet az ukrán kormánynak. Ezzel gyakorlatilag Ukrajna háborús erőfeszítéseit finanszírozza. A háború csak a kisembereknek szól, csak nekik kell életüket áldozni olyan ”nemes és nagyszerű célokért”, amelyek már senkit sem érdekelnek. Mesének és hősi eposznak jó, de nemzedékek fognak megnyomorodni a szülő hiánya, támogatása és egy lepusztult infrastruktúra elégtelensége miatt.
A Nyugat Putyin betegségeit és hibáit keresi „nagy szakértelemmel”. Szergej Sztyepasin, az egykori kormányfő nevetgélve egyszer így nyilatkozott:
Hogy melyek a negatív tulajdonságai? Majd elmondom, ha nyugdíjas leszek! De mégis... Putyin sohasem bocsájtja meg, ha valaki elárulja, hazudik neki, vagy megsérti. Az ilyesmit egy életre megjegyzi.”
Kapcsolódó írásunk:
