top of page

Vukics Ferenc: A kiskarácsonyi ostorozás szokásáról






Ostormenet

Immáron több mint másfél évtizede annak, hogy az Országos Baranta Szövetség kezdeményezte az ostormenetek felújítását, az ostorral történő népszokások felújítását. Az ostortechnikák egybegyűjtése mellett a népszokások felelevenítésére is sor került. 2002-ben először Pomázon, a Klissza-dombon került sor az első nyilvános ostormenetre. Később Miháldon és Abán került felelevenítésre ez a jeles szokás. Az ostormenet elterjedése 2008-ban Bösztörpusztán kapott nagy lendület, amikor több tízezer ember előtt háromszáz ostoros cserdített egyszerre. 2009-ben ugyancsak Bösztörpusztán már félezer ostoros vonult együtt, és a vásárban árult több száz ostor néhány óra alatt gazdára talált.

Az elkövetkező években több tucatnyi magyar településen (elsősorban a szilveszteri, újévi rendezvények elemeként) jelenik meg rendszeresen az ostormenet.

Az ostorkészítés ettől fogva újra biztos megélhetéssé vált. Az ostormenet kiváló példa a „használva” megőrzés módszerének alkalmazhatóságára.

Az ostor a virtusvetélkedők, népi indíttatású sportversenyeknek, tehetségkutató megmérettetéseknek is tárgyává vált. Egyre többen vásárolnak karikásostort önmaguknak, vagy ajándékba.

Az Országos Baranta Szövetséghez tartozó csapatok huszonegy településen szervezték meg eddig az újévhez kötődő rendezvények ostormeneteit. Az ostorhoz kapcsolódó szokások országos elterjedtsége, az ostor népszerűsége kapcsán 2013-ban megvizsgáltuk annak lehetőségét, hogy Budapest arculatépítésében a magyar hagyománykészletnek mely olyan elemeit használhatnánk fel, amelyek nagy társadalmi támogatottságnak örvendenek, egyedi magyar szokást elevenítenek fel, a külföldiek számára pedig kuriózumot nyújtva növelik hazánk, a főváros és a magyar népi kultúra ismertségét.

2013-ban az Országos Baranta Szövetség a Népművészeti Egyesületek Szövetségét megkereste egy olyan rendezvény ötletével, amely Budapesten (Andrássy út, Hősök tere, Városliget) több száz (később több ezer) ostoros részvételével a kiskarácsonyi magyar szokásrendszer köré épülve kerülne megrendezésre. A NESZ-nél pozitív fogadtatásra találtunk és elhatároztuk, hogy a rendezvény ötletével megkeressük a Főpolgármesteri Hivatal illetékeseit. Az akkori tervek szerint az Országos Baranta Szövetség   legalább 500-1000 ostoros bevonásával egy olyan rendezvényt valósított volna meg, amely néhány év alatt hasonló ismertségű lehetett volna, mint más városok nagy hírű hagyományőrző ünnepei (pl. Pamplona). Sajnos az akkori városvezetés nem tartott igényt az ötletre, mert nem látta a kapcsolatot a vidéki hagyományok és a „főváros imageja” között. 
A Barantások ajánlata továbbra is áll, mind Budapest és más magyar városok esetében is. Aki ilyen rendezvényt kíván idén, vagy a közeljövőben szervezni, annak az esemény megszervezése előtt érdemes tehát áttekinteni az ostor magyar néphagyományokban betöltött szerepét.

A 19. század utolsó évtizedében születtek az első olyan tanulmányok, amelyek a magyar népszokásokat, néphitet önmagáért vizsgálták, tehát olyan szellemi terméknek tekintették, amely a magyar nép világképéről, kozmogóniájáról, morális és egyéb nézeteiről ad felvilágosítást. Ezeket a leírásokat, közléseket folyóiratokban és tájmonográfiákban egyaránt fellelhetjük a 19. század első évtizedeitől kezdve. Ekkor már megkísérlik a néphitet a népi kultúra egészében elhelyezni és értelmezni, funkcióit a napi társadalomban keresni, jelrendszerét világossá tenni. Erre kívánunk kísérletet tenni az ostor esetében az alábbi összefoglaló írásban.


Kiskarácsony

Jézus Krisztus születésére emlékezik karácsonykor a keresztény világ, a nem keresztények pedig a szeretet ünnepét ülik. A karácsonyt, amelynek latin neve Nativitatis Domini, Natalis Domini (Az Úr születése), a nyugati kereszténység december 25-én, a keleti január 7-én tartja. Ez a kereszténységnek húsvét mellett teológiailag a második legnagyobb, gyakorlatilag viszont legjelentősebb, legelterjedtebb ünnepe, egyben világszerte a szeretet, az öröm, a békesség, a család, az otthon ünnepe. A keresztény tanítás szerint Jézus Krisztus Szűz Máriától született Betlehemben, ennek Dionysios Exigius apát által kiszámított időpontja lett az egész földkerekségen általánosan elfogadott időszámítás kezdőpontja.

A karácsony szóval a magyaron kívül csak a keleti szlovákok, a máramarosi ruszinok és a huculok jelölik az ünnepet. A nyelvészek egy része szerint a karácsony szó a keleti keresztény egyház szláv nyelvéből kerülhetett a magyarba, valószínűleg bolgár közvetítéssel. Egyes bolgár nyelvjárásokban a kracsun szó a téli és a nyári napfordulót, illetve az azok körüli ünnepnapokat jelenti.

Az 1267-es Kassai kódex szerint a magyar kerecsen/kerecseny szóból származik e szavunk, visszautalandó a karácsonnyal egy időben tartott, régi magyar szokás szerinti sólyomröptetésre. A magas/mély hangrend változása, vagyis a hangrendi átcsapás egyáltalán nem ismeretlen a magyar nyelvben: pl. szaracén ~ szerecsen; Tarján (törzsnév) ~ Terény (helynév, Nógrád).

A magyarban él a 'két karácsony' kifejezés is: a 'nagykarácsony' karácsony napja, december 25., a 'kiskarácsony' újév napja, január 1. (karácsony nyolcada), a magyarok védőszentjének Szűz Máriának, Isten anyjának ünnepe.

A kiskarácsony ünnepéhez több ősi népszokás és hiedelem tartozik, melyek egy része a kereszténység előtti időkből származik, másik része az ünnep keresztény jellegéből fakad. Bod Péter írja e babonákról:


„… a keresztyén Tanitók a’ Pogányok Babonáit eltörlötték-e? Nem. (…) Nem is lehet minden babonát eltörölni…”


Kiskarácsony napja az 1500-as években az ajándékozás és jókívánságok ünnepe volt. Telegdi Miklós, pécsi püspök és esztergomi érseki helynök feljegyzései szerint:


„Szokás peniglen a keresztények között, hogy újesztendőben nagy szeretettel köszönnek, és ajándékokat osztogatnak egymásnak.”


Az óév utolsó, valamint az újév első napjához sok érdekes népszokás kapcsolódik. A falusiak ekkor köszöntötték egymást, bőséget és szerencsét kívántak az újévre. Tilos volt a munka, ezen a két napon a falu apraja-nagyja vígan múlatta az időt. Szép magyar szokásunk szerint, újév reggelén illett házakat felkeresni, és jókívánságokat mondani, szép magyar kifejezéssel, Isten közbenjárását kérve. Minden jókívánság Adjon Isten”-nel kezdődött. Például: „Adjon isten bő bort, bő búzát, barackot, hosszú farkú malacot, sok kolbászt, pálinkát” stb. A középkori magyar hagyományban a karácsony volt egyben újév. Ezek az ősi hagyományok megkettőződtek, amikor a 16. század végén a Gergely-naptár reform miatt a karácsonyból kivált az újév, ez lett a kiskarácsony. Az új naptár bevezetése azonban nem mindenütt történt meg egy időben. Gömör megyében a veszverési lelkészt 1620-ban azért vetkőztették ki hivatalából, mert karácsonyt a régi naptár szerint ünnepelte.

A középkorban még az újév tiszteletére, vagyis karácsonykor ajándékozták meg egymást az emberek, és illő volt ajándékot vinni a királynak; az udvari mesterek olyankor mutatták be remekműveiket. Ez a szokás a régi magyar hitrendszerben is gyökerezett, hiszen a keleti lovasnépeknél is szokásos volt újévkor a kölcsönös ajándékozás. Bonfini leírja Mátyás király udvaráról, hogy minden mester saját művét mutatta be az uralkodónak. A síposok a sípot, a kürtösök a tárogatót, a hárfások a hárfát, a szakácsok a fazekat és abárló villákat, mások egyéb, mesterségükhöz tartozó szerszámokat hoznak. A király pedig viszonzásul néhány arannyal jutalmazta meg őket. Ez az ősi magyar hagyomány megmaradt az erdélyi részeken, a koraújkorban például a Teleki grófok is ugyanígy jutalmazták meg mestereiket.

A századforduló táján még éltek ehhez hasonló szokások. – A kendilónai Teleki-udvarban, amikor a cselédség-boldog újévet kívánt, a kovácsok vitték az üllőt és a kalapácsot, a kocsisok kezében pattogott az ostor, mindenki a maga mesterségét színlelte. Erdélyben a falusi bérlők udvarában szolgáló béresek ostor pattogtatásával, kolompok zörgetésével, állatterelő indulatszók kiáltozásával csaptak lármát újév reggelén. A zajt mindaddig folytatták, amíg pénzt nem kaptak. A Somló vidéki pásztorok a kolompolás után tojást, kolbászt, máshol italt, pénzt kaptak. A szokást többfelé – szilveszter napján, karácsony estéjén, Luca napja estéjén – is gyakorolták a pásztorok. Olykor vénlánycsúfolás is kapcsolódott hozzá.

Újév napjához az egykori karácsony évkezdő hagyományaiból is számos hiedelem és szokás kapcsolódott. Mint karácsony napjának reggelén, első látogatóként a fiúgyermeket várták. Az újévi ebéd ételeihez gyakran fűződtek bőségvarázsló hiedelmek. Az újévi szerencsekívánás szokását napjainkig a gyermekek újévi köszöntői őrzik. Bukovinában 10–12 éves gyermekek jártak köszönteni, s amikor azt mondták, hogy „adjon Isten ez évben termést”, a zsebükből 20–30 szem búzát markoltak, s azt a földre szórták. A kapolyi (Somogy m.) gyermekek újév reggelén így köszöntek be a házakhoz:


„Adjon Isten három bé-t, három f-et, három pé-t, bort, búzát, békességet, faint főző feleséget, pipát, puskát, patronázst, meg egy butykos pálinkát”.


Ezután énekelték:


Újesztendő, vígságszerző most kezd újjulni,

Újjuláskor víg örömmel akkor hirdeti,

Hirdeti már a Messiás, eljöttünk lenni.

Legyetek hát az Istennek igaz hívei.


Alsó kéki, fölső szépi dicsérd uradat,

Uram áldja menny, föld, tenger te megtartódat.

Megtartódnak teljes szívből mondj hozsannákat.

Hozsanna néked Úristen, adj jó napokat!

Mint a legtöbb jeles magyar ünnephez, úgy az óév utolsó, illetve az újév legelső napjához néhány jellegzetes babona kapcsolódik. Nem volt szabad kivinni a szemetet a háztól, mert akkor kivitték a szerencsét. Nem volt szabad mosni, mert akkor valaki meghal a családban. Tilos volt varrni, állatot befogni stb. Sokan ma is úgy tartják, ami ezen a napon történik valakivel, az ismétlődni fog egész évben. Hagyományaink szerint, a jó gazda a kertjében, január első napján meglátogatja növényeit, meleg szeretettel köszönti, megsimogatja fácskáit. Néphiedelmeink úgy tartják, így bő termés várható az Újesztendőben. Sok faluban újév hajnalán a friss vízben megmosakodtak nők és férfiak, hogy egész évben egészségesek legyenek. Aki reggel a kútról elsőnek ment vízért, arra azt mondták, hogy az elvitte az aranyvizet, ami azt jelentette, hogy az újévben ő lesz a közösség legszerencsésebb tagja.

A bajelhárítási cselekedetsorok Erdély egyes területein máig élnek a hitvilágban. A jókívánalmak, az óesztendei kántálás vagy rigmusok elmondása – rendszerint vallásos tartalommal – a szó mágikus erejébe vetett hiten alapszanak, ami eredetileg nem pusztán udvariassági szólam volt. Az arhaikus szo­kások a föld termésére, mezei munkára, a család és nagyobb közösség életére akarnak bőséget igézni. Kénosban a 20. század elején kelt lelkészi feljegyzés szerint:


Az esztendő utolsó estéjén a falu lakossága a templom udvarára gyűl, ott „elénekelik az óesztendő utolsó napjára való zsoltárt. A pap a toronyba hág, onnan rövid beszédet és könyörgést mond, mire eljövén az éjfél, a nép rágyújt az újévi zsoltárra; a fiatalság a papot haza kíséri; megköszöni ezen szívességből tett közreműködést, s aztán szétoszolva, reggelig mulatoznak, hogy az újévet ébren kezdjék. Ezen szokás néhány év óta magától keletkezett, a népéletből fejlett ki, s már is a szomszéd unitárius falukban terjedni kezd…”


Ma a templom tornyában a falu egyik idős em­bere búcsúztatja az óévet, valamint egy fiatalember köszönti az újévet, miután a helybeli lelkész elvégzi az óév végi áhítatot a templomban. Szé­kelyderzsben éjfélkor a templom előtt amolyan „révülésre”, nyilazásra – múltba- és jövőbenézésre gyülekeznek a helybeliek. Tüzes nyilakkal „megos­t­romolják” a vártornyot. Utána a falu népe közösen elmondja a Miatyánkot.


Zajjal a gonosz ellen

A vidéki lakosság körében nemcsak az óév végén, hanem az újév legelső napján szokásban volt a zajkeltés, mint katartikus, ill. gonoszüző rítus. A naptári ünnepek, valamint az átmeneti rítusok gyakori tartozéka, gyakran elhomályosult céllal, ill. magyarázatokkal. Többnyire nem önállóan, hanem más szokáscselekmények kísérőjeként nyilvánul meg. Van, ahol ostorral pattogtattak, máshol kolomppal keltettek zajt. Úgy vélték, hogy a lárma hallatán elmenekülnek a gonosz erők. Ezt követően fiatalok egy csoportja versbe szedve mondott köszöntőket, kívánt bő termést és gazdagságot a háziaknak. Élt még az a hiedelem, hogy a kimondott szónak ereje van, és a jókívánság valóban bő termést eredményez. Ez a szokás a regöléshez szorosan kötődik, hiszen a régi hagyomány szerint karácsony másnapján, a régi újév másnapján mentek köszönteni.

Az ostorozás szokása egyes tájegységeknél a kongózás elemeként jelenik meg nagykarácsony, a kiskarácsony és a pünkösd ünnepi szokásaiban. Egyes helyeken gulyafordítás kapcsolódott hozzá: pásztorok, béresek, legények, gyermekek zajongtak ostort pattogtattak, kolompoltak, kürtöltek, amíg a jószágok fel nem ébredtek és másik oldalukra fordulva biztosították a következő év termékenységét. A zajkeltés ez esetben egyrészt a gonosz távoltartására irányul, másrészt a következő év állatszaporulatát biztosító termékenységvarázslás szerepét töltötte be. Egyes helyeken a születés, temetés szertartásrendjében haranghelyettesítő elemeként, esetleg „csoportba-hívó” jelzésként (étkezés időpontja, riadójel továbbítása, állatterelési időpontok jelzése) is funkcionált.

Több alkalommal találkozhatunk ostorral a templom körüli tevékenységek során is. A templom nemcsak a vallásos kultusz legfontosabb színtere, hanem közéleti jelentősége is van, kisebb településeken az egyetlen középület. A középkor végén alakultak ki az ellenséges csapatokkal szemben védelmet nyújtó templomerődök, melyek bástyái később élelmiszertároló helyéül szolgáltak (Székelyföld, Szászföld). Itt a riadójelzések továbbadásának egyik eszköze az ostor. Az alföldi magas templomtornyok körerkélyei egykor a tűzőrség posztjai voltak. Az ostorral rendelkezők néhány helyen a tűzőrség riadójeleit voltak hivatva továbbítani. A múlt században a barcasági és a belső somogyi magyaroknál archaikus elem volt az oltár megkerülése, amit a pásztorok alkalmakként a templom körül is megtettek (szentelés, jeles alkalmak).

A Barcaságban a templomot a megtisztult, megáldott fiatalasszony hóna alatt egy kenyérrel hagyta el, amit a vele elsőként találkozó szegény embernek adott oda. Somogyban a szent hely védettségét, a közösség elkötelezettségét jelentette az oltárkerülés. A reformáció alaptételei között találjuk az „egyetemes papság” elvét, ami legegyszerűbb formájában azt jelenti, hogy lelkészi képzettség nélkül minden felnőtt ember vezethet istentiszteletet. A puritanizmus különösen hangsúlyozta ezt a gondolatot, és szorgalmazta a családi ájtatosságok rendszeres megtartását. Borosnyai Nagy Zsigmond, Hollandiát és Angliát járt nagyenyedi tanár 1736-ban megjelent könyvében a tízparancsolat, az úri imádság (Miatyánk) és az apostoli hitvallás (Hiszekegy) ismeretét tartotta a vallásosság minimumának:


„Minden idvezülni kívánó igaz Keresztyén ember tisztibe áll, hogy ez hármat könyv nélkül tudja, és azoknak magyarázattyát jól értse, sőt minden Tselédes Gazdának s Gazda-Asszonynak, mint a maga házában lévő Isten Papjának kötelességibe jár, hogy ezekre nem tsak a maga gyermekeit; hanem minden tselédit, aki az ő számadása alá bizatott, megtanítsa” (Borosnyai Nagy 1736: 265–266).


A hívek egy része változatlanul igényelte a bensőséges vallásosságot, amit a kor egyházaitól nem kapott meg. A református mellett a katolikus pásztorkodást folytató családokban, közösségekben egyre többször jelenik meg a családfő papi szerepe, ahol annak hivatali jelvényei (pásztorbot, karikás) rendszeres résztvevőivé válnak a családok és közösségek vallásos alkalmainak. Ez a jelenség a reformáció előtt is megfigyelhető. A hódoltsági területeken a templomok, búcsújáróhelyek jelentős része elpusztult. Ilyenkor papság hiányában laikusok kezébe kerültek a szertartásvezetés feladatai. Néhol az esküvői menet indulásakor a szekérhez cserépedényt dobnak, ostoroznak és lövöldöznek. Farsangkor, főként húshagyókor szokás országszerte a lányok ostorral történő szűzgulyába hajtása, kikolompolása, a gulyafordítás tréfás vénlány és vénlegény csúfolása. A civakodó házaspárokat kigúnyoló, megszégyenítő zángózás szokását is ostorozás és egyéb zajkeltés kíséri. A húsvéti ünnepkörben bibliai esemény megjelenítésében, emlékeztetőjében kerül sor ostorozásra Pilátus- vagy Judás-verés alkalmával.

A közösség elhalálozott tagjától is távol kívánták tartani a gonoszt. Annak érdekében, hogy a lélek könnyebben kerüljön Szent Péter elé, a lélek riasztására zajt csapnak ostorral, fémkoronggal, cserépfazékkal, ajtó becsapásával stb. A pásztorok virrasztásai során egyes helyeken ostorcsapásokkal is ébresztgették az elalvókat és köszöntötték a felkelő napot. A jószág első legeltetésekor ostorral durrogtatnak, puskát ropogtatnak, s ezzel (mindkét eszközzel) képletesen megölik a farkast és egyúttal biztosítják a jószág egybemaradását. A vihart, jégfelhőt harangozással, vagy ostorcsapásokkal igyekeztek eloszlatni. A zajkeltés során alkalmazott ostorhang mint ünnepi szokásoktól független, önáll varázsló eljárás az eredeti, rontást távoltartó, gonoszűző céllal szórványosan fellelhető Európa-szerte.



Gyermekkoromban két alkalommal láthattam, hogy a csordások Kiskarácsonykor „körülpattogtatták” a templomokat és az út menti kereszteket, majd Jancsó Miklós Szerelmem, Elektra c. filmében láthattam ostormenetet. Később ez a két élmény adta annak ötletét, hogy őseink ezen felemelő és méltóságos megemlékezésére biztassam a fiatalokat. A petárdázás és a részegség helyett a mély szakrális tartalmakat hordozó ostormenetet ajánlom mindenkinek. Sajnos a munkától és a feladattól elszokott kutyák ugyanúgy nehezen viselik az ostor hangját, mint a petárdáét. Ideje őket is arra a feladatra használni, mint amire kitenyésztették őket. Az ember leghűségesebb barátja könnyen tanul. Néhány feladattal összekötve pár nap múlva már a legtermészetesebb módon néz a jelen erre a jeles magyar eszközre. Az ostor egyszerre használható gazdálkodási tárgyként, szakrális eszközként és fegyverként is: test, a szellem és a lélek egységének az egyik legtisztább megnyilvánulása.

 

Irodalom

  • Sebestyén Gyula: A regösök (Bp., 1902);

  • Szendrey Zsigmond: A „kongózás” (Ethn., 1930);

  • Bálint Sándor: Népünk ünnepei. Az egyházi év néprajza (Bp., 1938);

  • Dömötör Tekla: Naptári ünnepek – népi színjátszás (Bp., 1964).

  • Szendrey Zsigmond: Bakfazék (Ethn., 1931);

  • Szendrey Zsigmond: A magyar népszokások ősi elemei (Bp., 1940).

  • Ecsedi István: A Hortobágy puszta és élete (Debrecen, 1914);

  • Tálasi István: A Kiskunság népi állattartása (Bp., 1936);

  • Balogh István: Pusztai legeltetési rend Debrecenben a XVIII–XIX. században (Ethn., 1958–59).







209 megtekintés

Comments


legte Tanka.jpg

VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

dombi 2023.jpg
vukics boritora.jpg
acta 202305.png
gyimothy.png
dio.jpg
KIEMELT CIKKEK
MOGY2023.jpg
bottom of page