Zsidó Ferenc: Anti
- szilajcsiko
- szept. 8.
- 5 perc olvasás
Részlet a szerző A fák magukhoz húzzák az esőt című regényéből
A fejezet forrása:
Yvette küldeménye
Desági Anti, inkább sápadt, vézna, mint délceg huszonéves pénzügyi ellenőröcske, a megyeszékhelyen lakott, egy tízemeletes tömbház hatodik emeletén. A szüleivel. Ezt röstellte némiképp, és olykor kellemetlenségekkel is járt, összességében mégis kényelmes volt. Anyu főzött, mosott rá, ő bepótolt a rezsibe, mint ki tudja, mit kíván a tisztesség. Munka után lazaság, haverok, buli. Persze, székely módra. Olyan környezetben forgott, ahol divat volt a cöccögtető barátocskámozás és urambátyámozás, ahol illett egy zsebben hordani a bicskát a mobillal, s ahol azt, aki legalább napi egyszer fel nem emlegette „az asszony nem ember, a medve nem játék” alapszabályt, nem vették emberszámba. Ebben a társaságban illett naponta szalonnát s vöröshagymát enni (vagy legalábbis azt állítani, hogy), lovagolni járni, borgőzös fejjel bús népdalokat üvölteni bele az éjszakába, s szakállas székely vicceket mondani. Ennyivel azonban be is érték. Így még barátai is meglepődtek, amikor kijelentette, hogy ő bizony kiköltözik a nagyapja tanyasi birtokára. Ha neked az kell, barátocskám, hát eredj, vonták meg aztán a vállukat, ekképp jelezvén, hogy részükről a dolog el van intézve. Hogy miért jutott erre az elhatározásra, a szüleinek sem árulta el; számítógépét, az efféle feleslegesnek gondolt holmiját elkótyavetyélte, s a távolsági busszal nekiindult a tanyavilágnak.
*
Az életszer takaros volt, bár a tornácvég kissé megfüttyent, a padlózat szúrágta, a csűrre pedig ráfért volna egy újrafödés. Mentségére szóljon: több mint öt éve állt kihasználatlanul, amióta nagyapja eltávozott ez árnyékvilágból. Apja, idősb Desági Antal nem tudott mit kezdeni az örökséggel, ő már vérbeli urbánussá vált – vagyis így képzelte magáról –, de elméletben múltjára is büszke volt, azt a tételt, hogy székelyből igazi urbánus nincs is, hevesen tagadva. Csak azért nem adták el a bennvalót, mert nem volt ára. Majd, fiam, mondogatta, ha jönnek a külföldi ingatlanspekulánsok. Anti gyermekkorában csupán néhányszor fordult meg itt. Nagyapja özvegységben is megőrzött kedélye, a fene essen át a küszöbön-féle szavajárása tetszett neki, ezzel együtt azonban túl távoli és idegen volt minden számára.
Most, hogy megérkezett ide, először csak forgott, mint a fing a feredőben, nem találta helyét, a tűzgyújtással meggyűlt a baja, a szoba állott, dohos szaga zavarta. Sebaj, gondolta, kicsiségre nem adunk. Megpróbált berendezkedni, pucolt, sepert, ide-oda tologatta az öreg bútorokat, amelyek egyáltalán nem vették jó néven eme bánásmódot. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nem jött üres kézzel, csak úgy bele a vak világba, lesz, ami lesz alapon, hanem feltankolt finom városi étkekből és néhány kényelmi- meg piperecikket sem átallott magával hozni. Ettől még lehetek jó székely, nyugtatgatta magát, bízva abban, hogy e kis titkát az itteniek nem fedik fel.
Az első éjszaka alig akart eltelni: bár a jó hegyi levegő állítólag kitűnő álmot garantál, neki alig sikerült lehunyni a szemét, minden neszre felriadt, medvétől tartott, a villanyt nem merte eloltani. Bagoly huhogott, denevér koppant az ablakon, pele motoszkált a padláson, ezt leszámítva mély, konok csönd volt, melyet legszívesebben szétsikított volna. Fáradtan, lelombozódva kelt fel, de nem volt az a típus, aki könnyen feladja, a szikrázó napsütés és éhomra bekapott fél deci pálinka – ami itt, mondhatni kötelező – kissé helyre rázta a kedvét. Nem volt nagy pálinkaivó, de ide magával hozott egy litert, mert tudta, úgy dukál (nagyapja készletét a temetés után pénzzé tették, a kamrát kiürítették, hogy ne váljék egértanyává). Reggelre szalonnát falt, túróval és vöröshagymával, igaz, óvatosságból leöblítette némi bifiduszos light joghurttal (ettől némi lelkifurdalása támadt). Aztán bicskát dugott a zsebébe, istrángot kanyarított a vállára, s neki az erdőnek, fát hozni. Hatalmas, hallgatag erdők vették körül a települést, ami amolyan se nem tanya, se nem falu-jellegű volt, a bennvalók távol épültek egymástól. A központ – mert hát a tanyasi világnak is van közepe, ahol tíz-tizenöt ház is áll egymás szomszédságában, templommal, bolttal, óvodával, elemi iskolával – messze volt, bő félórányi járásra. Szűk völgyek szabdalták a dimbes-dombos tájat, szeszélyes csermelyek csordogáltak, mellettük házak, nagy telkekkel, kaszálókkal.
Anti nagyapja favágó volt, az erdőt jól ismerte, sajnos, eme tudományából az unokájának nem sokat adhatott át. Amint az erdőkitermelő úton az erdő mélyébe hatolt, a falusivá vedlett fiatalember arra gondolt, talán nem kellett volna azzal dicsekedni otthon, úgy ismeri az erdőt, mint a tenyerét, s hogy olyan nap is volt, kézi erővel két köbmétert termeltek ki a nagyapjával. Az igazság az volt, hogy még kisbalta se nagyon járt a kezében, nemhogy a hosszú nyelű fejsze. Efféle szerszámot most se hozott magával, csupán egy köteg rőzsét akart gyűjteni. És ez sikerült is neki, hazafelé sem tévedt el, ami jót tett megtépázott önbizalmának. Csupán – de ezt csak másnap vette észre – a bicskáját veszítette el a vadonban. Biztos kicsúszott a zsebemből hajladozás közben, a nadrág korcába kellett volna tenni, bosszankodott.
Elszántan állt neki a tornác reparálásának. A közeli patakmederből néhány lapos követ hozott, azzal pockolta fel a tornácfát, aztán a berozsdásodott zárral is elszöszmötölt. Az ebédet elintézte egy újabb féldecivel, ettől kimondottan rózsás kedve kerekedett.
Első sikerein felbuzdulva másnap nekiállt pajtát tatarozni: rozzant állapotban volt ugyanvalóst, a falon lévő repedéseken (melyeket inkább nyílásoknak nevezhetnénk) vidáman ömlött be a napfény, érdekes árnyék-rajzolatokat produkálva. A vályogoláshoz, tapasztáshoz Anti nem értett, a szín alatt talált bőven léceket s mindenféle szegyes deszkát, azokat állt neki felszegezni. Közben énekelt is: „Nem kell nekünk a más folyója,/ Nem kell nekünk a mások bérce…”
A szerszámok rosszul álltak a kezében, ha a nagyapja látta volna, biztosan mondogatta volna, ne fojtsd meg, fiam, azt a kalapácsot!; miért szorítod úgy a nyakát? Mért, s fütyörészett, aztán pászított, s káromkodott: bizony, a leszabott lécek-deszkák nem találtak túl pontosan a kiszemelt helyükre. Itt is, ott is maradt egy kis hézag, egy-egy lyuk. Üsse kő, jó lesz az úgy, lényeg az, hogy a szél ne tudjon úgy ki-be kasmatolni, gondolta. A szegek is gyakran megkutyálták magukat: a lágy fenyőfa deszkán még könnyedén átsiklottak, de a csonttá száradt bükkfa gerendákban rendszerint megtérdeltek. Anti szívta a fogát, hogy ej, ha egy székely gazda látná, mit művelek itt, no, de szerencsére nem látja; a szegeket meg kellett volna zsírozni, de nem volt ott a nagyapja, hogy eszébe jutassa… Szűk fél nap alatt körbelécezte a pajtát, aztán az udorba is felment, bár ez nem kis erőfeszítésébe tellett, a létra ugyanis nem volt a helyén (a fene tudja, hova lett). Ott csak valamicske széna volt, látszik, gondolta magában, hogy utolsó nyáron nagyapám már nem úgy bírta magát…, máskor kakasüllőig állt a kóst, maradt bőven a következő nyárra is. Átnézte a cserepeket, a töröttek helyett újakat duggatott, a szarvazatot is átvizsgálta: az viszonylag jó állapotúnak tűnt, bár itt-ott, ahol a víz befolyt, rothadás jelei mutatkoztak.
Úgy érezte, kezd egészen belejönni a dologba, másnap a kútkáva rendbetételének is nekifogott. Valamikor egy jól működő kerekes-láncos rendszer volt itt, de az idő megette (hiába, aminek nincs gazdája… – sóhajtott Anti lágy melankóliával), még a láncnak és a vödörnek is lába kelt (pedig a székely ember nem lop!), így amikor az ifiúr megérkezett az ősbe, kénytelen volt improvizálni: egy műanyag vödröt erősített egy hosszú karó végére, azzal merte a vizet. De, persze, tudta, ha nem akarja, hogy megszólják a háta mögött, ez nem mehet így, míg a világ. Nekiállt hát, hogy készítsen egy új kávát: fűrészelt, fúrt, faragott (a kerék s hozzá a tengely megvolt még, bár kissé rozoga állapotban, azokat is kijavította). A végeredmény hagyott némi kívánnivalót maga után, Anti mégis elégedett volt magával. A láncot kötéllel helyettesítette (inkább egy vastagabbacska spárga volt az), s közben dicsérte a jobbik eszét, amiért volt gondja, s ilyesmit is beszerzett idejövetele előtt. A vízhúzás aztán mégsem úgy sikerült, mint remélte: hiába eresztette le a vödröt, az az istennek se akart megmerülni (elfelejtett némi súlyt kötni a fülére), megmérgelődve rángatni kezdte a kötelet, mígnem a vödör széle megakadt egy kiálló kőben, a kötél pedig az erőteljes rándítástól elszakadt. Az anyja iskoláját!, káromkodta el magát Anti, s aztán tanácstalanul tekintett be a kútba: a vödör szemtelenül himbálózott a víz tetején.
A fejezet folytatása itt olvasható:
