VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

Tavasz van. Gyönyörű kék az ég,

- visszafogott madárcsicsergés-,

halkan mosolyognak a fák,

olyan nagyon nagy készülődés;

bús magányban lassú halál.

...

Kimért a sors. S lám ennyi jutott:

Ráncos kéz, vágyban gyötört marok.

Semmit szorító félelem.

Pedig élni, élni akarok,

s hipp-hopp, elillan az élet.

(...)

....................................................................................

Míg ti, azon a bizonyos mérce lécen túl

aláereszkedni képtelen gőgvárak hős

védnökeiként, javaitokban tobzódva

jogosultság bajnokvírusaként a jólét letéteményesének

képzelitek tudomány, vagy származás okán magatokat,

addig valakik vitték, viszik – az ember társaslény –

halált csivitelő tudat alatt, a terheket.

(...)

.....................................................................

A pofonok nem fájtak,

belepirult mimika

égett örök emlékre

a tudat legmélyére.

Ott, tudat alatt fészkelt

az ész nélküli bús félsz.

..........................................................................

A pofonok nem fájtak,

az igazság sajogva

csípte belső könnyeket,

akkor, s mindig törvények

szava vezényel: Vigyázz-t.

Átázott lélekkel vársz.

(...)

.......................................

Híve hittem, hitem vezet.

S visszanézve, undor az út.

Atyaég! Ezt, ezt én nem, nem.

Nem, nem járhattam egyedül.

...

Ki volt velem, ki ellenem?

Mikor a semmi sikerült.

Álomvágyak malom köve

őrölt, a zsák lyukas, súly ült

...

csak rám terpeszkedve, nehéz

a vállamon. Isten, ehin

itt vagyok neked az úton,

és visszanézni nincs erőm.

(...)

..........................................................

Magamnak nem tudtam,

másoknak kellett, kellett megfelelnem,

mások meg eldobtak,

másoknak nem kellett, nem is tetszhetett,

csak Istennek tetszett,

hogy szenvedek, szenvedek.

...
Szememben könnyekkel,

torz-tükör foncsor-képemmel nem mertem

szembe köpni senkit se,

pedig gondoltam: Hamis minden látszat.

Istennek elmondtam,

hogy szenvedek, szenvedek.

(...)

......................................

Gnóm eszme fajult fattya,

faragcsikál, háncsol,

minden friss hajtást visszametsz,

olt, olt, olt…

mint mixer pancsol.

Áll a bál, táncolni muszáj

(...)

..............................................................................................

.............................................................................................

.................................................

Élnek, ők. Mi is fogunk – mondják.

Valahol toporog a boldogság.

–  Nyiss ajtót a világra,

az ablakon rács van.

A levegőt rosszul vesszük.

A startnál túllihegjük

lehetőségeinket,

mint a kutyák nyüszítünk.

Vérre menő harc a csontért,

–  ennyi jutott.

(...)

..............................................................................................

.........................................

Az ünnep csak megsokszorozza a bennünk rendre megfogalmazódó kérdéseket. Vajon kik a felelősök történelmünk elhazudásáért, hőseink folytonos gyalázásáért?

Magyar kultúra napja, a Himnusz születésnapja, január 22., amikor Vízöntő havába fordul a Nap. Keresgélek a könyvtáramban, s mintha láthatatlan kezek segítenének, rátalálok arra a könyvre, amelyben „véletlenül” éppen azt l...

Ott, ahol a szél süvít,

a szférák nem ringatják a bölcsőt,

az elveszett vágy visít,

ahol nyúzzák, lassan az emberbőrt,

...
lehetnek ott szabályok,

törvények, eszmék: Mit ér a jog,

ahol gazember nyafog!

Jó és a rossz egyazon úton.

(...)

.................................................................................................

.......................................................