Magyar idő

Feltöltve: 2018. aug. 18., do

BODOR MIKLÓS LÁSZLÓ

Haldokló Mezőség

Erdélyi, székelyföldi gyökerű vagyok, családom közeli története okán mégis inkább Felvidék-tudatú.Túl a hatodik „X”-en jutottam el, több ízben is, a magyarság egyik legelfeledettebb, legmostohább tájára.

Láttam akác sarjak által szinte felfedezhetetlen, járhatatlan sűrűbe veszett magyar családi sírkerteket az egykori kertekben. Az otthonokat az elköltözött utódok rég eladták idegen nyelveket beszélő embereknek.

     Láttam összedőlő iskolát, ahol ízes magyar nyelveken tanított az akkor még élő idős tanítónő – aki késő öregségében is őrizte hamvas szépségét.

     Átmentem öreg faragott kapun a magára hagyott református templom cinterméhez. A kertben még állt a harangláb, és megszólalhatott volna a bronz harang, amely azért maradt meg, mert az országrabláskori  háború idején a lakosság elásta. És a harangláb tövében megtaláltam a sok-sok évszázados rózsaablak-töredéket. Nem volt művészet megtalálni, mert a község szülötte még indulásunk előtt pontosan leírta a helyét.

     A faluban magyar szót csak a tanítónőtől és nővérétől hallottam. A templomkert kapuja szólt még magyarul hozzám, és az engem oda elkísérő dédunokákhoz. Állítólag a távolabbi – csak „völgyként” említett – házak lakói magyarok. Több család idegenesre csorbított neve utal arra, hogy egykor magyarok voltak a felmenők, de már csak az idegen, többségi nyelvet ismerik. Akinek sikerül megnyerni a bizalmát, az oláhul el is mondja, hogy apjuk, nagyszüleik még magyarnak vallották magukat.

     A kis „magyar templom” még őrizte az évszázadok előtt hímzett, varrott ősi mintákkal díszített terítőket az Úrasztalán, a pap nélkül maradt szószék palánkján. Magyar fohászok, zsoltár idézetek emlékeztek a rég elporladt kérges kezekre. Több rétegben várták a készítők dédunokáit Istentiszteletre, Úrvacsorára.

     A látogatást követően azt hallottam, hogy hiába hívták a megmaradottak a lelkészt. Pár emberért?

 

     Tizenkét évvel ezelőtt két testvér, a falu szülötte – egyikük ma Kolozsváron, másikuk  Budapesten él – felújíttatta a templom esőcsatornáját. Úgy hallani, az évszázados terítők eltűntek a cserbenhagyott templomból. Aki elvitte, bizonyosan nem tudta, milyen kincstől fosztotta meg. Ha múzeumba kerültek, nem jó pénzért valami kufárhoz, az még a jobbik eset...

 

*

 

Útitársaim tisztogatták a családi sírokat a domboldalon árválkodó temetőben. Vissza-visszatértem a haranglábhoz.

     Megérintettem a harangot, foszlott kötelét, a némán csüggő nyelvet. Vallomásra próbáltam bírni.

     Hosszan simogattam a töredék ablakdíszt.

     Megpróbáltam tőlük, első kézből megtudni, kik és mikor dúlták fel a régi díszesebb templomot, népesebb falut. Elmesélték a kövek.

 

     A Nagyszamostól délre eső területet a 12. századtól dokumentáltan magyar lakosság vette birtokba. Keleten, Beszterce irányából a szászok szivárogtak be, majd a 14. században néhány településen román lakosság telepedett le. A régió magyar lakosságát több történelmi esemény érintette hátrányosan. Előbb a 1241-es tatárjárás, az 1437-es bábolnai megmozdulás utáni megtorlások, majd Mihai vajda és Basta generális 1601-es támadása, a török és tatár seregek meg-megúluló több évtizedes, 1657-1661 közötti büntetőhadjárata, a kuruc harcok idején elkövetett dúlások. De pusztított itt Báthory Zsigmond, Székely Mojzes, a korábban befogadott, oláh pópája által feltüzelt „békés” oláhság egyaránt. Öltek parasztot, urat egyaránt, ha magyar volt. János Zsigmond ezen a tájon a katolikus népességet pusztította, akárcsak a székelyek földjén. Makkai László 1942-ben tette közzé Szolnok-Doboka megye magyarságának 17. századi hanyatlástörténetét. A 17. század első felében néhány év alatt (a pusztítások, az éhínség, a drágaság, a járványok következtében) összeomlik egy 500 éven át stabil etnikai fölény, a következő négy évszázadra meghatározva a mezőségi magyarok sorsát. „A magyarság számarányának katasztrofális csökkenése, középkorvégi többségi helyzetének elvesztése elsősorban a XVII. század népirtó háborúinak rovására írandó." (Makkai 1942. 3.)

 

     Más, szerencsésebb tájegységek magyarsága egyéb, de hasonló küzdelmek közepette élte át a honfoglalás óta eltelt ezerszáz esztendőt.

     A veszélyek nem kisebbek ma sem.

     Pár nap múlva a Magyarok Országos Gyűlésére jövünk össze.

     Vegyük észre, hogy nem csak az Erdélyi Mezőség haldoklik, hanem a magyar haza is halálos veszélyben vergődik.

     Gondoljunk a múltra, és ápoljuk jövőnket.

***

Felhasznált irodalom:

1.: 1942 Magyar nép - magyar föld. Budapest
GYÖRGY Zsuzsa Erdélyi Mezőség. Keszeg Vilmos

2.: Adorjáni Alpár

"a török és tatár seregek 1657-1661 közötti büntetőhadjárata"

3.;Erdélyi Mezőség : Keszeg Vilmos 2010-12-06 (Adatbank.Ro)

4.;Trasssilvania specialis Erdélyföldje és népe Benkő József (ISBN 973 26 0524 3 )

5.; MAKKAI László
1942 Szolnok-Doboka megye pusztulása a XVII. század elején. Minerva (Erdélyi Tudományos Intézet), Kolozsvár

6.; Asszimiláció Erdélyben. Bartha Miklós Társaság kiadványa, Budapest
MAKKAI Endre - NAGY Ödön (összeállította)

Levelezés, kapcsolat: 

 

VERZÁR ÉVA  vosa@t-online.hu