Varga Domokos György: Emberfeletti állati értelem
Részlet az Isten logikája – Az Élet logikája című kettőskönyvből
Mélytengeri lelki és szellemi magaslat
1.
Fogadjuk el: Ha valamely állatfaj egyedeinél olyan szellemi képességek megnyilvánulásával találkozunk, amelyek semmilyen módon nem eredeztethetők a faj- és létfenntartás természetes kényszeréből vagy ezeket segítő (szolgáló) versenyelőnyökből, akkor ezek megteremtőinek nem tekinthetjük az evolúciót, csakis egy természetfeletti erőt.
Kitérő:
tengerek szépítészmérnöke
Nos, ha igaz az a feltételezésünk, hogy a lelki-szellemi minőségek kifejlesztése, illetőleg az ÉN-fejlesztés során a Teremtő nem az „evolúciós logikát” (az egyenes vonalú törzsfejlesztést) követte, akkor azon sem csodálkozhatunk, ha messze az emberi faj fejlettségi szintje alatt olyan szellemi képességekkel és készségekkel találkozhatunk, amelyek még meg is haladják az ember teljesítményét.
Ráadásul az alább bemutatandó, meghökkentő esetnél egy másik szempontból is súlyosan sérül az evolúciós fejlődés logikája. A lélek és szellem nélküli, teljesen gyakorlatias természetnek, a csakis a faj- és létfenntartást szem előtt tartó evolúciós versenynek arra kell szorítania minden élőlényt, hogy amennyire csak lehet, takarékoskodjon az energiájával, tartsa távol magát a hasznossági szempontból nyilvánvalóan előnytelen élethelyzetektől, megoldásoktól, az olyanoktól, amelyeknél – más, hasonló élőlényekhez képest – aránytalanul nagy időt és energiát kell befektetnie egy-egy létfunkció működtetéséhez, anélkül, hogy cserébe számottevően javulna a faj- és létfenntartási esélye.
Ennek az evolúciós fejlődési, kiválasztódási logikának például csaknem minden hal párkeresési, megtermékenyítési, ikraóvási megoldása tökéletesen megfelel. E téren is elképesztően gazdag tárháza ismeretes a legkülönfélébb megoldásoknak, kezdve onnan, hogy a nőstény irdatlan mennyiségben bocsát ki ikrát a vízbe, mindenféle védelem és óvatoskodás nélkül, s a hím is ennek megfelelő bőséggel ereszti rá a tejét. S habár az ivarsejtek tetemes része különféle élőlények és környezeti hatások martalékává válik, annyi utódnak mégiscsak sikerül életben maradnia, amennyi biztosíthatja a faj fennmaradását. Egy másik végletes megoldásnak pedig azt tekinthetjük, ahogyan a bölcsőszájú halak járnak el utódaik megóvása érdekében: az iméntihez képest jóval csekélyebb számú megtermékenyített ikrájukat szájukba veszik, s ott tartják, míg az ivadék ki nem kel; sőt egy darabig még utána is engedik nekik a ki-be úszkálást.
A köztes megoldások közé tartoznak azok, amelyeknél a legkülönfélébb halfajok (pl. lazacok, pisztrángok, naphalak, harcsák) az úszóikkal különféle egyszerű alakzatokat (árkokat, gödröket, teknőket) vájnak a természetes vízfenékbe, a nőstények oda rakják le ikráikat, a hímek pedig ott eresztik rájuk tejüket.
S itt jön a fogós kérdés: ha mindezek ismeretében, egy homokos tengerfenéken találkozunk egy két méter átmérőjű, mérnöki pontossággal megalkotott mesteri védművel, amelynél egy sugaras beosztású, többszörösen összetett körgátrendszer veszi körül a megtermékenyített ikrák s a parányi ivadékok számára középen kialakított, fészekszerű bemélyedést, akkor képzelhetjük-e ezt az építészeti remeket az evolúció, a természetes kiválasztás logikus gyümölcsének, vagy helyénvalóbb másra gyanakodnunk?
S még fogósabbá teszi a kérdést, ha belegondolunk: a Föld felszínének több mint 70%-át foglalják el az óceánok, megszámlálhatatlan mennyiségű halfaj él bennük, amelyeket – vélik az evolúció hívei – a faj- és létfenntartásért folytatott versengés és az állandó környezeti változás folyamatos alkalmazkodásra, sikeres megújulásokra kényszerít. Már csak a nagy számok törvénye miatt is azt gondolnánk, hogy ha a tulajdonságok megváltozását (kiválasztódását) valóban csupán a környezeti változások, az ezekhez való alkalmazkodások idézik elő, akkor a szükségszerűen nagy számú hasonló változásnak szükségszerűen nagy számú hasonló tulajdonságot kellene előnyben részesítenie (kiválasztania, uralkodóvá tennie). Ehhez képest azonban ezek a nemrégiben felfedezett építészeti remekek a tudomány mai állása szerint a gömbhalak családja egyetlen fajának (a Torquigener albomaculosusnak) alkotásai, s eddig csupán két helyen fedezték fel őket: egy Japánhoz közeli sziget mellett 30 méter körüli mélységben, Ausztrália közelében pedig mintegy 130 méter mélyen. Holott a gömbhalfélék általában a sekélyebb vizeket kedvelik, s az is tudnivaló róluk, hogy egyfelől nagyon erős (az ember számára életveszélyes) méreganyagukkal védekeznek támadóik ellen, másfelől pedig úgy, hogy pillanatok alatt képesek annyi vízzel megtölteni magukat, hogy eredeti méretük sokszorosát kitevő labdává gömbölyödnek. Vajon ennek az egészen különleges családnak ez az egészen kivételes faja – hal létére, a hatalmas óceánok egyetlenjeként – honnan szerezhette párját ritkító építőművészi tudását, készségét? De nem kevésbé lényegi kérdés: igazából mi szüksége lehetett erre, az ikrák megóvása szempontjából nyilvánvalóan túlbonyolított védműre?
A kutatók szerint ez az egyszerre sugaras és körkörös gátrendszer kedvező helyzetet teremt az ikrák túlélése szempontjából: megvédi őket a víz áramlásától, a sodrás erejétől. Tehát szerintük ez ennek a különös védműnek a gyakorlati haszna, hozama. De milyen áron? Hiszen – mint láttuk – egy egyszerű mélyedés (árok, gödör) is képes megvédeni az ikrákat a víz sodrásától! Ezért is él ezzel a „kézenfekvő” megoldással oly számos halfaj. Akkor viszont egy kisarasznyi (10-12 cm hosszú) gömbhal miért áll neki egy két méter átmérőjű körben a tengerfenék aprólékos megmunkálásának, különleges barázdálásának, lényegében egyetlen munkaeszköze, a hasi úszója segítségével, erőteljes ficánkolásával ide-oda lengetve azt?
Képzeljük el magunkat, hogy úgy kellene nekünk egy méretarányos – 30-40 méter átmérőjű –, 24 vagy 28 sugaras, szabályos körgátat építenünk, hogy minden előzetes kimérés és berajzolás nélkül elindulunk egy ásóval egy elképzelt középpont felé, ügyelve arra, hogy menet közben éppen annyi homokot emeljünk ki és szórjunk jobbra és balra, hogy egyrészt egyenletesen keskenyedjen befelé az árok, másrészt a munkánk legvégén, teljesen körbe érve, éppen kijöjjön majd a – felvételek tanúsága szerint – hol 24-es, hol 28-as beosztás, sugárirányú tagozódás. Ráadásul mindeközben még egy belső körgátnak is ki kell alakulnia, méghozzá a vájatok meghatározott pontjain mélyítéssel, másutt meg az oldalmagasság megnövelésével... Szóval, jobb ha nem is folytatjuk a pompás védmű szerkezetének leírását, mert még felfogni is bonyodalmas, nemhogy elmondani és megértetni. Az eredmény azonban csakugyan lenyűgöző.
Még annak a látszólag apró különbségnek is van jelentősége, hogy hol 24-es, hol 28-as a sugár irányú tagoltság. Ez azt bizonyítja, hogy gömbhalunk nem egy génjeibe írt (beprogramozott, ösztönös) parancsot hajt végre szolgai módon (biorobotként), hanem – a kertészmadarakhoz hasonlóan – egy tanult, tapasztalatokkal érlelt folyamatot ismétel meg minden párzási, ívási időszakban. Rendelkezik tehát némi szabadságfokkal, egyéni (személyes) vonásai érvényesítésének lehetőségével.
Számunkra – az ÉN-fejlesztés logikáját keresők számára – különösen nagy jelentősége van annak, hogy vizsgált gömbhalainknál nem csupán a szellemi képességek és készségek magas szintű kifejeződésével találkozhatunk, hanem a szépérzéket szintén magába foglaló lelki megnyilvánulással is. Csak a különleges mű megépülése után derül ki, hogy hím gömbhalunknak az egész alkotással valójában mi is a legfőbb szándéka: a párszerzés, a csábítás, a családalapítás. Ugyanis elkészülte után azonmód nekilát fényes kagylódarabkákat gyűjteni, s velük a védművet feldíszíteni.
A csábítás és a csábulás készségei némi hasonlóságot mutatnak a kertészmadaraknál tapasztaltakkal, van azonban néhány nagyon lényeges különbség is. Az emberi egyedek boldogulása szempontjából kevésbé kívánatosak azok a megoldások, amelyeknél a lelki és szellemi készségek lényegében a fizikai készségek (vágyak) beteljesülését, vagyis leginkább csak a fajfenntartást szolgálják. Márpedig a kertészmadár-kultúrákra éppen ez a jellemző, hiszen minél ügyesebb a csábító, építészetileg minél összetettebb, bonyolultabb, szépítészetileg pedig minél vonzóbb művet képes alkotni, annál több esélyt kap a párosodásra, de annál kisebb az esélye annak, hogy hímek és tojók tartós párkapcsolatban, egymást erősítve és támogatva éljék le életüket, vagyis így tegyenek eleget létfenntartási ösztönüknek.
Ezzel szemben gömbhalainknál – még ugyancsak az ösztönös ÉN világában – a kiemelkedő lelki és szellemi képességek és készségek nem csupán a fajfenntartást szolgálják, hanem egy olyan szintű (színvonalú) létfenntartásra (életmódra) is lehetőséget teremtenek, amely emberi mércével mérve is boldogulásként, sőt értelmes életként értelmezhető. A hím nemcsak hogy megépíti közös fészküket, az ivadékok megóvására szánt hatalmas védművet, hanem az eleinte önállótlan (úszásképtelen) ivadékok őrzéséből és etetéséből is rendesen kiveszi részét. S akkor még nem is ecseteltük szóban forgó gömbhalainknak azt a nagyon is figyelemre méltó szokását, hogy násztáncuk során a hím az ajkai közé fogja a nőstény pofáját...
Mivel nem láthatunk e különös gömbhalaink fejébe (érzés-, sőt gondolatvilágába), jóformán a kutató elme hajlamán (leginkább: inkább anyag-, vagy inkább lélekelvű felfogásán) múlik, hogyan értelmezzük viselkedésüket. Tudományosan megalapozott, meggyőző cáfolatok híján fogadjuk el, hogy ha állat és ember viselkedésében egyértelmű, határozott megegyezések mutatkoznak, akkor ennek valamilyen szintig (mértékben) az érzésvilágukban is tükröződnie kell. Ha például tisztában vagyunk azzal, hogy emberként hajlamosak vagyunk vágyaink netovábbja előtt kelletni magunkat, fizikai, lelki, szellemi erényeinket csillogtatni – például nagyobb virágcsokrot venni, mutatósabban öltözködni, márkásabb autóval járni, feltűnőbb házat építeni, mint vetélytársaink –, akkor ismerjük el, hogy a védműépítés során gömbhalunkat is megérintheti a versengés izgalma, s benne is támadhat készség fizikai, lelki és szellemi képességeinek („erényeinek”) fitogtatására; és éppen ez lehet a magyarázata annak, hogy miért épít olyan védművet, amelynek a faj- és létfenntartás szempontjából nagyobb az érzelmi, társkapcsolati értéke, mint a tényleges fizikai – őrző, védő – haszna. Másfelől pedig éppen ez lehet a legfőbb bizonyítéka annak, hogy ezt a magas szellemi-lelki képességet és ennek kifejezési készségét nem valamiféle természetes, evolúciós fejlődés alakította ki e különleges halacskáinkban, hanem a Legfőbb Tervező Értelem ÉN-fejlesztő, ÉN-teremtő logikája.
2.
Az állatvilágból szerzett ismereteink, tapasztalataink birtokában fogadjuk el: a Teremtő ÉN-fejlesztési logikája nem a tudósaink által feltételezett és követett törzsfejlődési logikának felel meg.
3.
Vegyük észre: Az a tudósok által igazolt tény, hogy az alacsonyabb rendű állatfajok és az ember genetikai állományának ilyen nagy arányú az átfedése, azt valószínűsíti, hogy anyagba (génekbe) foglalt lelki és szellemi alapmintázatukban is jelentős az egyezőség.
4.
Vegyük észre: Az ösztönös ÉN lelki szintjét elérő élőlények között nem az anyagba foglalt képességekben, tulajdonságokban (a lelki és szellemi alapmintázatokban, információs programcsomagban) mutatkozik lényeges eltérés, hanem a készségekben, vagyis a képességek, tulajdonságok mindenkori kifejeződésében.
Következik: VI. Megrekedt ÉN-fejlesztésA szerző Isten logikája – Az Élet logikája című kettőskönyvének már megjelent fejezetei
a Búvópatak korábbi számaiban olvashatók.
Kapcsolódó írások:
