Hát ezt nem hittem volna! Tisztelt Olvasó!

Íme, lett megint Magyarok Országos Gyűlése: a magyar civil közösségek e hatalmas seregszemléje. Nem is akárhol nyert helyet magának: Ópusztaszeren, a magyar nemzet e jelképes kegy- és zarándokhelyén. S lett nyomtatott Szilaj Csikó újság is, igaz, csak egyetlen szám erejéig, de mégis lett.

Nem adtam volna egy vak lóért.

Már több mint egy fél évtizede, hogy az egykori, szinte a semmiből feltámadt társadalmi önszerveződési csoda, a Magyarok Szövetsége (MSz) gyors oszlásnak indult. Alapítója és legfőbb lelki mozgatója, Vukics Ferenc – az Országos Baranta Szövetség elnöke, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem adjunktusa – a 2010 végén fellángoló belső ellentétek és viták nyomán lemondott MSz-elnöki tisztségéről. Szíve csücskét, a MOGY-ot, Magyarország leghatalmasabb és legvonzóbb civil rendezvényét azonban az elkövetkező években sem akarta veszni hagyni, ezért a legfőbb látványosság, a történelmi élőkép megszervezését továbbra is magára vállalta.

A Magyarok Szövetsége azonban az idők során annyira kiüresedett, hogy az időközben róla elkészült wikipédiás szócikkben Vukics Ferencet meg sem említik. Talán nem szentségtörés kijelenteni, hogy ez körülbelül olyan képtelenség, mint a kereszténységről Jézus Krisztus említése nélkül szólni. Mindez végül mégiscsak a MOGY kimúlásához vezetett, 2013-ban tartották meg az utolsót, akkor is már Bösztörpusztáról Apajpusztára szorulva.

Mindezek fényében – vagy árnyékában – hogyan is hihettem volna, hogy akadhat még valaki, aki ennyi idő múltán is a MOGY feltámasztásáról álmodozik? S hogy ez a valaki ráadásul maga Vukics Ferenc, akit annak idején annyira kimerítettek a Magyarok Szövetsége megerősítésével, összetartásával és az országos gyűlések megszervezésével együtt járó teendők, hogy az egyik rendezvény alkalmával (történetesen épp a lemondását megelőzően) kis híján belehalt szakadatlan emberfeletti erőfeszítéseibe.

Habár a Szilaj Csikó munkatársi gárdája 2010 után is többé-kevésbé állva maradt, de élő és hatékony (azaz hatni képes) Magyarok Szövetsége híján felhagytunk a Szilaj Csikó hetenkénti előállításával, s helyette – ugyanazon a néven – egy szerény világhálós újság szerkesztésére vállalkoztunk. Időről időre, különféle szerkesztési nehézségekbe ütközve, felmerült a kérdés: van-e még értelme életben tartásának? Van-e még értelme önkéntes, ingyenes újságírói, hírszerkesztői ténykedésünknek? Ugyanis a mi szemszögünkből nézve Magyarországon és a digitális világban összességében kedvezően alakultak a dolgok.

A Fidesz-KDNP pártszövetség 2010. évi kétharmados győzelmével, Orbán Viktor újbóli miniszterelnöki tisztségével alaposan megrendülni látszott az a balliberális erőcsoportosulás, amely a rendszerváltozás óta hol leplezettebben, hol nyíltabban, de mindig hazaáruló és nemzetvesztő politikát folytatott. A mai napig elevenen él zsigereimben annak emléke, hogy mi, szilaj csikósok, a Magyarok Szövetsége tágas ernyője alatt, a szövetség tagjaival vállvetve valójában nemzeti függetlenségi harcot folytattunk. Még 2010–11-ben is, hiszen akkoriban még sem Orbán Viktoron, sem a Fidesz-KDNP-n nem látszott az a fajta rendíthetetlen nemzeti eltökéltség, amelyről aztán egyre-másra tanúbizonyságot adtak. A 2010-es választások idején – sokakkal egyetemben – még Vukics Ferenc is úgy gondolta, hogy egyik parlamenti párt képviselőjelöltjére sem érdemes szavazni, hiszen ők az Országházba bekerülvén már mindig pártérdekeket képviselnek a választóik érdeke helyett.

Úgy véltük, a magyarországi demokrácia elsősorban amiatt siklott ki, mert a civil társadalom nem volt elég erős és okos ahhoz, hogy a pártokat kellőképpen ellenőrizze és megfelelő irányba terelje, szorítsa, s hogy emiatt nincsenek olyan pártjaink és politikusaink, akik számára valóban a haza minden előtt. Legyen szó akár bel-, akár külpolitikáról, akár gazdaságról vagy kultúráról. Gyurcsányék gátlástalan népverése, nyílt hazaárulása, az Európai Unió rosszallásának teljes elmaradása abban a meggyőződésünkben erősített meg, hogy itt már csak egy erőteljes fellépés, egy kemény ellentámadás segíthet. A Jobbik akkori megerősödése, népszerűségének gyors növekedése is arra utalt, hogy az erőteljesen nemzeti érzelmű szavazók inkább benne látták a nemzeti radikalizmus s a nemzeti érdekek hiteles képviselőjét, semmint a Fidesz-KDNP-ben.

Csakhogy ez a megítélés a Fidesz újbóli kormányra kerülése után fokról fokra gyengült. Amikor a narancsos csapat hangosan kitessékelte az IMF-et, majd a kétharmada segítségével egyre több téren törte meg a balliberálisok nyomasztó túlsúlyát (például épp a médiában), emiatt pedig egyre többször keveredett nyílt összeütközésekbe a brüsszeli bürokratákkal, belőlem is szépen elszállt a korábbi erős vágyakozás: menjünk el Bösztörpusztára, s egyszerre több százezren tegyük nyilvánvalóvá, hogy mi aztán nem engedünk a magyar függetlenségből, nem engedünk a negyvennyolcból!

Amikor még nyomtatott hetilapunk létezett, erősen fűtött minket, szilaj csikósokat, az a tudat, hogy önkéntes újságunkban sok olyan dologról elsők között szólhatunk, amelyekről a főáramú média inkább jó nagyokat hallgatott. A következő években azonban megsokszorozódott a világháló hírforgalma, s egyre több igaz tényhez, véleményhez, elemzéshez lehetett szabadon hozzájutni.

Mindezek miatt éreztem úgy, hogy mára a MOGY is, s a Szilaj Csikó ottani szereplése is lényegében okafogyottá vált. Minek a hamvait abajgatni, megkísérelni haló poraiból feltámasztani? Azon túlmenően, hogy régi közös erőfeszítéseink és együttléteink hajdani örömeit ideig-óráig felidézzük, mi haszna, mi teteje van az egésznek?

Ki ellen gyűlünk? Ki ellen lázadunk?

Tisztelt Olvasó!

A Szilaj Csikó csapata végül mégis beszállt a MOGY-újság elkészítésébe.

Az még kevésnek bizonyult a meggyőzésemhez, hogy munkatársaim zöme azonnal igent mondott. „Csináljátok!”, vontam meg vállam. Vagy csinálják az ifjú barantások, hiszen egyik napról a másikra ragyogó honlapot varázsoltak elő a MOGY 2018 megtámogatásához, megszervezéséhez. Én inkább írom a következő könyvemet.

Az azonban erősen elgondolkodtatott, hogy fél évtizednyi szünet után is szinte egymással versengve bújtak elő a régi szervezők és régi önkéntesek, nyilván újabbakkal is kiegészülve. És az is erősen elgondolkodtatott, hogy kormányhatalmi körökben – ideértve a közmédiát is – milyen éles fordulatot vett a MOGY-hoz való hozzáállás. Korábban minden fontosabb vezető ajtaja rendre bezárult Vukics Ferenc orra előtt, és nem egyszer fordult elő, hogy már elkészült tudósítás lejátszását is megtiltották médiamunkatársak számára. S most? Magas rangú állami vezetők vállaltak MOGY-védnökséget, sorra jelentek meg híradások a közelgő eseményről, s számtalan médium jelezte részvételi szándékét a MOGY 2018-on.

Vajon mi történhetett? Mi változott meg annyira a kétezertizes évek eleje óta? Mi okozhatta a váratlan fordulatot?

Tisztelt Olvasó! Azt hiszem, nem tévedek, ha egyetlen évszámmal jelzem a gyökeres változás legfőbb forrását: 2015.

Az Európát megrengető migránsválság kezdete.

A 2015-tel kezdődő létfejlemények nemcsak Magyarországon, nemcsak Európában, de az egész világon más megvilágításba – mondhatni: éles reflektorfénybe – helyezték a közéleti szereplők viselkedését, megnyilvánulását. Hamar kiderült, hogy milyen tekintélyes pénzhatalmi, politikai és „civil” erők készek mozgásba lendülni avégett, hogy mielőbb letörjék a migrációval szemben védekezni kívánók erőfeszítéseit, függetlenségi törekvéseit. De az is kiderült, hogy ezekkel az erőkkel szemben a magyar kormányerőknek már csak teljesen nyílt sisakkal, mondhatni: leplezetlen nemzeti érdekképviselettel, leplezetlen nemzeti radikalizmussal lehet szembeszállni. Például Stop, Soros! törvénnyel meg alaptörvény-módosítással...

S végül az is kiderült, hogy Magyarországon a migrációs veszedelmek ellenében nemcsak a balliberális tábor nagy részére nem lehet számítani, de a még magukat korábban nemzeti radikálisként meghatározók jelentős részére sem. Ezért aztán a kormányzó erők figyelme egyre jobban kiterjedt azokra a nemzeti radikálisokra, akiknek ugyan mindig is sokat számított a maguk függetlensége, ám a haza függetlenségének megőrzése is éppen ennyire szívügyük maradt.

Ez vezetett el végül odáig, hogy olyan markáns személyiségek, mint pl. Gaudi-Nagy Tamás és Morvai Krisztina, akik korábban szinte soha nem mutatkozhattak kormánnyal rokonszenvező médiumokban, az ez évi országos választáshoz közeledvén szinte médiasztárokká váltak. S ugyancsak ez vezethetett el oda, hogy Vukics Ferenc előtt is megnyíltak a politikusok és médiumok ajtói, s a MOGY előtt is megnyílt a nemzeti kegy- és zarándokhely, Ópusztaszer.

A MOGY hajdani megálmodója a tapogatózó megbeszélései és sajtószereplései során nyilvánvalóvá tette, hogy azt az irányt és azt a határozottságot, amely a mostani kormány nemzetpolitikáját jellemzi, maga is helyénvalónak és támogatandónak tartja.

S azt hiszem, a legtöbbünk ugyanígy van ezzel. Ezért most nem annyira a lázadás vágya terelt minket a Magyarok Országos Gyűlése felé, mint inkább a gyengéd féltés. Jöjjünk össze pár napra pár százezren a pusztában, erősítsük egymást lelkiekben, szellemiekben, hogy kellőképpen felvértezzük magunkat a ránk leselkedő nehéz évekre.