A nép uralma
Francis Fukuyama A történelem vége című, harminc éve megjelent műve szerint a liberális demokrácia (és ezzel együtt a szabad piacgazdaság) világméretű győzelme az örök béke és jólét korszakát hozza el az emberiség számára. Nem hozta el. Sőt a demokráciának a nyugatias modernitásban létrejött formája az egyre súlyosabb válság jeleit mutatja. Így érthető, hogy egyre többen egyre inkább kétségbe vonják a nyugatias modernitás demokratikus berendezkedésének alkalmasságát arra, hogy az tartósan az emberi élet újrateremtésének koordinációs mechanizmusa legyen. Az egyik legkényesebb kérdés az, hogy vajon uralkodhat-e egyáltalán a nép, hiszen a demokrácia népuralmat jelent. A kérdés megértéséhez először talán azt kellene rögzíteni, hogy a nyugatias demokrácia létrejötte előtti hatalmi struktúrákban az uralkodó minden akaratnyilvánítását azzal a formulával kezdte, hogy „Isten kegyelméből”. Mindezzel azt jelezték a kor uralkodói, hogy akaratnyilvánításuk egyenesen Istentől ered, „legitimitásuk”, ahogy a politológia nyelvén mondanánk, szakrális természetű.
Az 1793 januárjában kivégzett XVI. Lajos francia király ezért írhatta a kivégzése előtti utolsó naplóbejegyzésében, hogy „kivégzésemmel Istent végképp kiparancsolják a hétköznapi politika világából”. A 17. és 18. században, az angol és francia forradalom kataklizmáiban például iszonyú társadalmi konfliktusok közepette roncsolták szét a „történelem urai” ezt a szakrális legitimitást, hogy helyére a „nép” vagy mintegy „átkötésként” a régi időkkel a „népfelség” kerüljön. Az a „nép”, amelynek egzakt definíciója azóta sem született, így a hivatkozás valóságos tartalma máig is tisztázatlan és homályos. A választópolgár ugyan valóban szuverén politikai alany, de ez a szuverenitása azonnal elvész, amint az urnába bedobta a szavazatát, vagy, kicsit megengedőbben fogalmazva, feloldódik sok ezer, sok millió polgártársa népszuverenitásában. És ha már az angol és francia forradalmat említettem, számos történészi elemzésből ma már egyértelműen kiderül, hogy a köznéphez tartozó egyén társadalmi jogainak komplex rendszere valójában hatékonyabban és differenciáltabban védte az egyes embert az ancien régime politikai rendszerében, mint a forradalom nyomán felépülő új rendszer polgári demokráciája. Az pedig már a politikai pornográfia megnyilvánulása, hogy amint 1789 nyarán elfogadják az Emberi és polgári jogok nyilatkozatát, szinte azonnal el is kezdődik a francia történelem legbrutálisabb tömeggyilkosság-sorozata, amit azóta is nagy francia forradalom néven ünnepel párás szemekkel a világ. Az angol és francia forradalom minden történéséből tragikus drámaisággal derül ki, hogy a nép csupán cinikus hivatkozási alap, arctalan tömeg. Márpedig aligha véletlen, hogy a tömeg az elméleti fizikában a tehetetlenség szinonimája. Bár az egész nyugati történetírás azt sugallja, hogy a demokrácia, a népuralom mint eszme és mint társadalmi gyakorlat a népből született, de ez fikció, szépen hangzó mítosz, és semmi köze a valósághoz. A szabadság, egyenlőség, testvériség teljesen életidegen konstrukció, a korabeli feltörekvő polgári értelmiség dagályos, szirupos, operettes falvédőbölcsessége, amelynek végtelen cinizmusát a sok százezer brutálisan legyilkolt francia cáfolja azóta is. Mint ahogy az ebben a folyamatban megszülető nemzet is valójában egy mesterséges konstrukció, egy szigorúan ellenőrzött állam-nemzet, amelynek már nem sok köze van ahhoz a szakrális történelmi nemzethez, amelynek legalapvetőbb szellemi talapzatát éppen ez a demokrácia zúzza szét brutálisan. Ennek az állam-nemzetnek a lényegéről írja Vaszilij Rozanov orosz filozófus, hogy a demokrácia olyan rendszer, ahol egy szervezett kisebbség uralkodik a szervezetlen többségen. Ez a nemzet és nemzet-állam nem a nemzet állama, hanem inkább az oligarchikus pénzhatalmi érdekek kollaboráns kiszolgálója.
(...)
