A Nyugat, a kereszténység és a magyar lélekhit. Mi sosem árultuk a feleségünket...
Azért fontos ennek az Indexes újságcikknek a tartalmát megismernünk, mert ehhez képest kell nézni a Nyugat hozzáállását a kereszténységhez, a keresztény erkölcshöz, egyáltalán az erkölcshöz, és azután azokhoz mostanában – hozzánk, a lengyelekhez stb. –, akiknek természetes az erkölcs, és akik közösségében soha nem adták-vették a feleségüket a férjek, hanem a házasságban egyenrangú társ volt a két fél. Különben pedig magát a kereszténységet sem lehet ebből a nyugatias felfogásból eredeztetni, amely nemcsak a nőket, asszonyokat nézte le, mint ma az iszlám, hanem egyáltalán az emberiség nem saját csoportjához tartozó tagjait, és meghódította, alávetette, rabszolgasorsba taszította. Még a közvetlen szomszédai ellen is állandó háborút viselve!
Mihozzánk viszont igen közelállóként mutatkozik ez az időtálló keresztény eszme, műveltségünk mellérendeléses jellege miatt. Egyébként ez a jelleg elterjedt Nyugaton is abban az elvben, hogy mindenkit egyformának, egyazonos emberi rangban lévőnek teremtett az Isten, más szóval: Isten előtt mindenki egyenlő, azaz istengyermekek vagyunk, Isten szeret minket – ez az Örömhír (Evangélium). Vagyis egyformán gyengék, kiszolgáltatottak, tévedésesek vagyunk a többi ember közössége nélkül. Mert a tényleges egyenlőség ebből az együttműködésből származott mindig, és Istenként tekintett vissza ránk az embermúlt végtelen mély kútja tükréből. Ezzel ellentétben a közösség rendjét megbontó tevékenység, a harcias támadás önmagát a megtámadott fölé helyezi, valójában Istent nem tiszteli. Ha hivatkozik is rá, csak a tekintélye növelésére, és olyan, például mitológiai – valójában csillagászati – ismeretekkel, leszármazással igazolva saját alkalmasságát, amelyhez igénybe veszi kizárólagos hatalmi helyzetét. És még többen fognak templomba járni itt az emberek, ha figyelmet kap és érvényesül a fontos összefüggés: a keresztény etika lényegét tekintve a (magyar) lélekhit etikájával azonos. A kereszténység előtti magyar műveltségnek volt etikája, ez a népmesékből, dalokból, regékből egyértelműen kiolvasható. A lényege azonos azzal, amit a kereszténység is tanít. S ha a lélekhit etikája mellérendelő jellegű volt, és ebből a kereszténység – az Isten parancsa szerint – alárendelő parancsolatot alakított ki, azt utólagos, nem az eredeti változatnak tekinthetjük. A magyar erkölcs lényege az volt, hogy légy jó, mert az a jó. „Jó tett helyébe jót várj!” Ne azért légy jó, hogy megjutalmazzanak, vagy elkerüld a büntetést, hanem azért, mert az a természetes emberi magatartás alapja.
