A klímakommunizmus kísértete. A valóság nem akar a globalista tudományos dogmák véleményhatalmi ter
Kísértet járja be napjainkban nemcsak Európát, hanem az egész világot, a klímakommunizmus kísértete. Ma már nyílt titok, hogy a globalista politika megpróbálja uralma alá hajtani a tudományt is. Egyes finanszírozásra szomjas tudósok, valamint szakmai és civil szervezetek politikai igények kiszolgálóivá váltak. Sőt, ezeket a szervezeteket nem egy esetben a globális politikai háttérhatalmi elit hozta létre a saját politikájának alátámasztására.
Alantas gazdasági és világuralmi érdekek a környezettudományt is szétzilálták. A hazug klímapolitikai lepel alatt világhatalmi törekvések rejtőzködnek.
A klímahisztéria csak „csont” az avatatlan tömegek számára, a lényeg az energiaforrások és a hatalom megszerzése. Arcátlan módon éppen azok tetszelegnek most világmegmentői szerepben, akik ezt az elembertelenedett fogyasztói társadalmat ráerőltették a tömegekre.
A klíma-maffiamodellnek is megvan a maga radikális–liberális Saul Alinskyje, aki a balliberális közösségi felforgató szervezkedés sémájának ördögi kiagyalójaként vált hírhedtté. A klímakommunizmus atyja nem más, mint Maurice Strong (1929–2015) olajmágnás és világszélhámos, akinek a nevét az átlagállampolgár talán nem is ismeri, pedig a világ egyik legbefolyásosabb embere volt. Ő volt az egyik irányítója a háttérhatalmi világelit azon stratégiájának, hogy a környezetvédelemre hivatkozva megpróbálják rákényszeríteni a világ népeire a világállam elképzelését.
A stratégia ideológiája szerint a környezetvédelmet azért kell végső soron a világállamnak alárendelni, mert csak így lehet megvédeni bolygónkat a nyerészkedő, felelőtlen és hanyag emberektől. A szépen csengő szavak mögött a világkormánynak elsőbbséget adó politika húzódik meg, amely szerint a végső szó kimondása a világkormányt illeti meg, és az egyes embereknek engedelmeskedniük kell ennek a világkormánynak. A környezetvédelem hangzatos jelszavai mögé bújva el lehet venni a természetes személyt illető és általa működtetett vagyont, lehet korlátozni az önrendelkezését, és arra is rá lehet kényszeríteni, hogy adja át a világ irányítását egy önjelölt csoportnak. Ez a világkormány arra is jogot formálhat, hogy általa az emberiség közös érdekeinek kikiáltott vélt értékek megvédéséhez akár erőszakot is alkalmazzon.
Maurice Strong kanadai milliárdos annyit értett a környezetvédelemhez, mint szamár a szaxofonhoz, ugyanis tizennégy éves korában otthagyta a középiskolát, később sem érettségizett le, így felsőfokú tanulmányokat soha nem folytatott. A formális oktatás hiánya azonban nem torkollott önbizalomhiányba, nem akadályozta meg abban, hogy a „kívülről zöld, belülről vörös” mozgalom kiépítésének központi figurája legyen.
Ott volt minden egyes mérföldkőnél, 1972-ben ő elnökölte a stockholmi környezetvédelmi világkonferenciát, majd vezetője lett az ENSZ környezeti programjának. Kofi Annan egykori ENSZ-főtitkár helyetteseként hatalmas befolyásra tett szert. Az ő főszervezésében zajlott a riói csúcs is (1992), és ő dolgozta ki a kiotói egyezményt (1996). Ugyanakkor ő szervezte meg a környezeti civil mozgalmak (az ENGO-k) állami támogatásának rendszerét. Nem azért választották meg ezekre a pozíciókra, mert olajfeldolgozó cégek elnökeként annyira kitűnt volna mint környezetvédelmi aktivista, a kapcsolatai voltak lényegesek a nemzetközi klímahisztéria vajákosai számára. Több nemzetközi méretű gazdasági és üzleti botrány is beárnyékolta pályafutását. Soros Györggyel is árult egy gyékényen, szintén botrányos végkifejlettel. 2015-ben halt meg, de az általa elindított rendszer önjáróvá vált, működik, méghozzá egyre fenyegetőbben.
Maurice Strong tudományos szélhámosságához egy 19. századi téveszméhez nyúlt vissza. Klímahisztériás ámokfutását a tudomány más területén egyébként kiváló svéd tudós, Svante Arrhenius 1896-ban publikált téves feltételezésére alapozta. Arrhenius fölállított egy, a maga idejében ellenőrizhetetlen elméletet, de az üvegházeffektusnak nevezett teóriát egyébként már kortársai is elvetették, egy beavatott szűk körön kívül senki nem méltatta figyelemre.
Arrhenius többek között azt állította, hogy hatezer méter magasságban van egy vastag szén-dioxid-réteg, amely visszaveri a Földről kisugárzott infravörös sugarakat. Ma tudjuk, hogy ilyen szén-dioxid-ernyő nem létezik.
(...)
