Modernizátorok és nacionalisták: az elit belharca Magyarországon
Sebők Miklós új könyve, a Paradigmák fogságában[1], nagyon sokat segít annak, aki meg akarja érteni a rendszerváltás utáni Magyarország történetét. Sőt – tágabban – igen jó esettanulmány arra, hogy hogyan képesek elitcsoportok a maguk érdekében sikerrel befolyásolni a választókat egy formálisan versengő demokráciában.
Sebők munkája egyszerre elitszociológiai vizsgálódás, illetve politikai gazdaságtani kritika az általa feltárt két elitcsoport ideológiai nézeteiről. Az olasz Antonio Gramsci hagyományába illeszkedik, akinek az volt a fő kritikája kora marxizmusával szemben, hogy az túlságosan passzívvá vált a kapitalizmus Marx által feltárt, hosszú távon elkerülhetetlennek vélt összeomlásának tudatában.
A baloldal nem igazán tudott mit kezdeni a létező polgári demokráciák világával, ezért nem tudott sikeres cselekvőként fellépni abban. Gramsci szerint ugyanis a polgári demokráciák formálisan versengő világában az elit különböző eszközökkel fenntartja a saját kiváltságos helyzetét alátámasztó hegemón kultúrát, olyan mértékben szűkítve a valóság értelmezését és szorítva ki a kritikai gondolkodást, ami biztosítja saját elitpozíciójának fennmaradását, újratermelődését.
Sebők munkája elképesztően jól feltárt esettanulmány ennek a hegemóniának a működésére a rendszerváltástól az Orbán-rendszerig. A magyar elit két meghatározó csoportját mutatja be precízen: a „modernizátorokat” és a „nacionalistákat”.
Azt is végigviszi, hogy az elit ezen két fele hogyan kapcsolódik az SZDSZ illetve a Fidesz sorsához. A két network befolyása ugyanis nem az általuk vívott ideológiai harc racionális vitákon keresztüli végigvitelétől függ, valamifajta „értékmentes tudományos igazság” széleskörű elfogadottságától, hanem a mögöttük lévő politikai pártok térfoglalásától. Az elemzés egyben azt is bemutatja, hogy az egyéb alternatív paradigmák, ideológiák hogyan szorultak a magyar közviták önértelmezésének, stratégiai gondolkodásának perifériájára. Így járt az ideológiai szcénán a progresszív szociáldemokrácia, a zöld ökopolitikai gondolkodás, a radikális baloldal, de akár még olyan heterodox tudományos megközelítések is, mint a keynesiánizmus, a modern monetáris elmélet, vagy a behaviourista és a komplexitás gazdaságtana. A liberális és nacionalista politika által megtámogatott két ideológiai hátország szinte mindent vitt.
Nézzük akkor a Sebők által feltárt két elitcsoportot:
A modernizátorok
Egy, a világgazdaság félperifériáján lévő országban, mint Magyarország, a modernizáció szinte magától értetődő, jól megtalált fogalom, mely könnyen befogadható széles körben. A rendszerváltás utáni elitnél azonban mindez a „neoliberális kapitalizmus mint a gazdagodás és demokrácia előfeltétele” képletre egyszerűsödik le. Ebből szinte semmi nem bizonyított, minden erősen vitatható, ahogy azt Sebők részletesen be is mutatja.
Az elérni kívánt „Nyugat” fogalmát először is illegitim a neoliberális dogmák
(szabadkereskedelem, fiskális konzervativizmus, kis állam, alacsony adók, dereguláció, minimálbér- és szakszervezet-ellenesség stb.) szinonimájaként használni. A legtöbb nyugati gazdaság felzárkózása a világgazdaság centrumába ezeknek szinte az ellentétével történt (protekcionizmus, iparpolitika, vegyes gazdaság, jóléti állam, keynesiánus keresletmenedzsment, erősen szabályozott piac, magas hozzáadott érték elérése magas minimálbérrel, nemzeti/iparági bérmegállapodások stb.).
Valamint gyarmatosítással és nem egy esetben rasszista rabszolgamunkával. De a közelmúlt látványos felzárkózásaira (Szingapúr, Japán, Dél-Korea, Tajvan, Kína) sem igazak a neoliberális dogmák. Kínában például csak állami bankok vannak, tőkekontroll, államilag szabályozott kamatláb, anticiklikus keresletmenedzsment, masszív állami iparpolitika stb. Neoliberális felzárkózásra nem nagyon találunk nemzetközi példát.
Ráadásul a kapitalizmus és a demokrácia kapcsolata sem egyértelmű. A sikeres kapitalista felzárkózás egyáltalán nem garanciája a demokrácia létrejöttének: lásd Oroszország, Szingapúr vagy Kína. Sőt, ismert módon a demokrácia visszaszorulhat: lásd Magyarország, Lengyelország, illetve számos más ország világszerte.
A legerősebb demokráciák pedig kifejezetten azok, amelyek a kapitalizmus mellé masszív állami újraelosztó rendszereket társítottak. A legkisebb korrupció egyébként ugyanezekben az országokban van, ami kétségbe vonja a kis állam és az alacsony korrupció közötti feltételezett összefüggést. Hogy az alacsony korrupció a modernizáció nélkülözhetetlen feltétele lenne, arra pedig Kína, Dél-Korea és számos más ország az ellenpélda.
És akkor még szót sem ejtettünk a neoliberalizmus után a nagyvállalati szektor által foglyul ejtett államról, és annak hatásáról a globális klímaváltozásra. A modernizációval kapcsolatos kritikák irodalma hosszú, Sebők ezeket felis sorolja, mi itt ezt csak zanzásítva összefoglalni tudtuk.
A magyar modernizátorok azonban mindezekre a komplex vitákra mind a mai napig nem kényszerültek reagálni.
A szerző azt is részletesen végigviszi, ahogyan a liberális véleményformáló értelmiség hatalmi pozíciók elfoglalásával formálta a rendszerváltás közbeszédét. Mivel önmagában sosem volt képes többséget elérni, alapvetően az MSZP szavazói bázisára támaszkodott. Az állampárti múltjuktól távolodni igyekvő szocialisták sosem voltak képesek saját ideológiai alapállás kialakítására, ezért (részben belső komprádorjaik, a később SZDSZ programot társíró Békesi; a később jobboldali EP képviselő, saját piaci fundamentalista párttal megbukó Bokros; a folyamatosan háromszögelő Lendvai, illetve a DK-ba igazoló Vitányi szerepvállalásával) a modernizációs konszenzus kiterjesztésén keresztül voltak képesek a liberálisok informális hatalomgyakorlásra. A szocialisták Gyurcsány alatti összeomlásával aztán a liberálisok pozíciói is elvesztek.
(...)
