Mi lesz, ha nem tehetjük, amit eddig sem tehettünk volna?
(...) Lehet, hogy a helyzet éppen olyan életmódváltásra kényszerít, amire magunkat nem tudtuk volna korlátozni. Például, kell-e a legegyszerűbb vagy akár legegzotikusabb gyümölcsöket, zöldségeket másik kontinensről ide szállítani mindenki kényelmére, hogy minden legyen télen-nyáron?
Hová tűnt a helyi és az egészséges, keveset szállított, marketingráfordítást nem igénylő idénytermék fogalma? Tényleg százmillióknak kell-e távoli tengerpartokra utaznia, na nem tapasztalatszerzésért, idegen kultúrák megismerésének vágyából, hanem azért, hogy ott alkoholmámorban mulassanak egy 200 méteres partszakaszon? Kell-e tényleg százmillióknak fesztiválról fesztiválra járni a nagyvilágban, melyeken százmillió dolláros fellépési költségeket kell „kitermelni” fesztiválonként? Kell-e tömegeknek Európa-szerte „elugrani” focimeccsekre, gyertyafényes vacsorákra? Tudom, kedves olvasó, ha neked erre nincs lehetőséged, akkor megdöbbensz, de ez a valóság. A nagyvárosokban százezer vagy milliószámra összezárt emberek tekintélyes része folyton a világ összes tájára járkál oda-vissza. De az fel sem merül közben, vajon képes-e az emberi szervezet ilyen zsúfolt helyeken alkalmazkodni ahhoz, hogy a világ minden szegletében megjelenő összes kórokozót kvázi egyszerre behurcoljuk, és mindenkit kiteszünk annak, hogy azonnal találkozzanak minddel? Miközben az információs túlterheltségtől és a nagyvárosi stressztől legyengült, gyógyszeripar által aládúcolt immunrendszere alig létezik...
A természeti környezetünket is veszélyezteti a túlfogyasztás. A thaiföldi piálás, a Debrecenben fogyasztott argentin-steak és a minden idényben kapható banán óriási kerozinköltségéről és ökológiai lábnyomáról már volt szó. De biztos progresszió-e, hogy minden egyszerű kertes ház udvarába olyan egzotikus növény-kavalkádot telepít(het)ünk bármelyik kertészetből, aminek felelőtlen (karanténmentes!) importjával csak az utóbbi években is nálunk soha nem látott, pusztító kórokozókat hordtunk be, tudatlan nyereségvágyból. Az örökzöldemet egy pár éve még itt nem létező, kiírathatatlan hernyó folyton(!) tövig rágta – kénytelen voltam többévnyi, egyre költségesebb(!) védekezés után kivágni. Most a diófák vannak a soron, amit harmadik éve tesz tönkre az ugyanígy behurcolt dióburok-fúrólégy. Azt mondják, hogy az embereknek eddig ingyen diót termő falusi diófáknak befellegzett, csakis az ültetvényes, nagyipari termelés tud vegyszeresen védekezni ellene. Azaz kizárólag pénzért lesz kapható az évezredekig ingyen egészséget termő dió, kivághatom mindhárom fámat. És sorolhatnám. Értjük ezt? Kérdés, az emberi szervezet, a természet és a zsebünk bírja-e kezelni az exponenciálisan növekvő kockázatot, ami ezzel a minden jövőt most és azonnal felzabáló életmóddal jár?
És ez csak pár kérdés, amit az új világ felé vezető nehéz úton meg kell válaszolnunk. És helyes választ kell adnunk, még ha fel is háborít, netán nyüszítünk is fájdalmunkban. Komolyabb és beláthatatlanabb mélységei vannak ennek a küzdelemnek, mint a vírus átmeneti legyőzése még a nyaralási szezon előtt és aztán uccu neki régi élet...
Vegyük észre, amikor arról beszélünk, hogy győzzük le a vírust, akkor arról beszél az emberiség – és abban én, meg Te, kedves olvasó, személyesen is – hogy miként győzzük le önmagunkat. Hogyan vegyünk vissza! Tőlünk nyugatabbra az eszement túlfogyasztásból, tőlünk keletebbre vagy Afrikában pedig az eziránti kínzó vágyakozásból. Hogyan szabaduljanak meg a mindent táncoltató gazdasági szereplők a csillagászati profitok és az emberiséget kiégető folyamatos növekedés káprázatának függő hajszolásától. És hogy helyére tegyük mindezt, itt megint nem valami nagy, emberfeletti célról van szó. Egyszerűen úgy is fogalmazhatnánk, tudunk-e, akarunk-e ismét normálisan élni, azaz az emberi tűréshatáron és a természet korlátain belül? Ma már az emberséges életért kell emberpróbáló erőfeszítést tenni pusztán azért, mert ennek a gyűjtőneve a lemondás. És amikor felháborodunk, hogy miért kellene lemondani olyan dologokról, amit végre megtehettünk, „mert az emberiség megfejlődte”, akkor jusson eszünkbe, hogy eddig is gyermekeink jövőjének felélése árán tettük! Az a katasztrófa, ha ezután nem csináljuk, amit eddig sem lehetett volna, vagy az, ha tovább visszük? Ideje volna felébredni!
Az a katasztrófa, ha ezután nem csináljuk, amit eddig sem lehetett volna, vagy az, ha tovább tesszük? Ideje felébredni!
Ehhez új közgazdasági és politikai paradigma is kell! Mert a tegnap már elavult kőkorszakká mállott és holnap új világ lesz. Ezt az újjászületést egyenként és rendszerszinten is csak teljes egészében és együtt érdemes átszenvedni. Mert ha majd kiszabadulva ismét a 2019-es appok vezérelte kőszekercéinkkel ugrunk neki a világnak, az kíméletlenül kivet majd magából. Vegyük észre, hogy most a karanténban bebábozódtunk. Nem önszántunkból, de esélyt kaptunk a nagy átalakulásra. (...)
