EGY RÉGI MÁJUS ELSEJE
Akik a rendszerváltozás után szocializálódtak, azoknak ez a nap egy obskúrus Ligetbeli összejövetel csupán, ahol műanyag virsli, langyos sör és sétáló múmiák fogadták az odatévedőt. Nem volt ez mindig így.
Mikor történetünk játszódik, a kései ’60-as években, a kádári konszolidáció idején – ami azt jelentette, hogy praktikus okokból abbahagyták a gyilkolászást – a legnagyobb ünnepek közé tartozott. Volt ugye még április negyedike, mikor meglehetősen egyedülálló módon megünnepeltették velünk a háború elvesztését és november 7., a nagyoktóberiszocialistának nevezett kommunista puccs aktuális évfordulója. (Ami önmagában is marhaságnak tűnt, hiszen az októberinek nevezett eseményt novemberben kellett ünnepelni.)
MÁJUS ELSEJÉRE KÉSZÜLNI KELLETT.
Az egyes cégek pártbizottságai lázasan készítették a pártot és a nemzetközi proletariátust éltető táblákat, tribünöket ácsoltattak, ahonnan dolgozó népünk vezetői megtekinthették a felvonulókat és megnyugodhattak: minden rendben van, hiszen az alattvalók tömött sorokban, fegyelmezetten vonulnak, ahogyan kell.
Eredetileg, a kommunizmus kezdeti romantikus korszakában a munkásosztálynak még kötelező volt önfeledten ünnepelni, aki nem tette azt elvitte az ÁVH. A kádár-rendszer – egy ügyes mozdulattal – ezen változtatott, a korbácsot felváltotta a mézesmadzag; aki nem vonult fel az nem részesült utána a sör-virsli áldásaiból. Mindenki igyekezett hát minél gyorsabban túlesni a felvonuláson, irigyelték azokat akik elsők lehettek, mert ők hamarabb ihatták le magukat.
Az iskoláknak azonban továbbra is kötelező volt a részvétel, hiszen mi lehetett volna szebb látvány, mint a fehér ingbe, piros nyakkendőbe öltözött boldog gyermekek vonulása, az alkoholtól kissé már elhomályosuló tekintetű cselédek és disznópásztorok előtt; akiket amúgy párt és állami vezetőknek kellett nevezni.
Ezeket én rendre megúsztam. Általánosban azért, mert a tanyasi iskolákat azért nem hurcolták be a városba, középiskolában pedig azért, mert tudtam orvosi igazolást szerezni, miszerint aggasztó egészségi állapotom nem teszi lehetővé az ünneplést. A körzeti orvosunk ugyanis – egy volt fasiszta katona orvos – kifejezett élvezettel állított ki ilyen igazolásokat.
A városban, ahová gimnáziumba jártam, pezsgő kulturális élet folyt, erről ugyanis magunk gondoskodtunk. Jó néhányan, akik avantgárd költőnek, írónak, festőnek gondoltuk akkoriban magunkat, összejártunk, még klubunk is volt, melyet költőileg Purgatóriumnak neveztünk. Ez eredetileg a postások klubja volt, ahol a klubvezető egy megbízható alkoholista volt, akit nem érdekelt, hogy mit művelünk ott. (A városi KISZ vezetést azonban érdekelte a dolog és – tűzvédelmi okokra hivatkozással – be is záratták később.) Itt ismerkedtem meg történetünk hősével, Etelével. Igen, valamilyen, csak a szülei által ismert okból, az Etele nevet kapta a keresztségben.
Valahogyan betévedt hozzánk, és rögtön össze is barátkoztunk, lévén rokonlelkek. Kevés embert ismertem rajta kívül, aki – hozzám hasonlóan – bármely helyzetben, rendkívüli gyorsasággal bajba tudott keveredni. Ennek alapja valószínűleg az volt, hogy ami eszünkbe jutott, azt azonnal, mindenféle mérlegelés nélkül végre is hajtottuk.
Etele bajai volt, ám az ottani gimnáziumból valami félreértés kapcsán kivágták, és elkeseredett szülei a mi városunkban lévő piarista gimnáziumba íratták be, hátha a klerikális reakció tud vele kezdeni valamit. Nem tudtak. Rendszeresen kiszökött az internátusból, egyszer például csíkos pizsamában, mert elvették a ruháit.
Így aztán az atyák, mit volt mit tenni, behívták a szüleit és eltanácsolták. Hazatért Bajára és magántanuló lett. Ezt onnan tudom, hogy tartottuk a kapcsolatot, néhányszor el is jött hozzánk pár napra. (Később kiderült, hogy e látogatásokat elfelejtette egyeztetni a szüleivel, akik a rendőrséggel kerestették.) Nálunk nem keltett feltűnést, a családot hozzászoktattam az antiszociális egyénekhez, akik furcsa szokásokkal bírtak. Egy ilyen alkalommal vetette fel, hogy a közelgő május elsején ő is fel fog vonulni, mert – mint mondta – jó buli lenne. Egyúttal meg is hívott a jeles eseményre.
(...)
