A Nyugat és mi
Több évszázados paradigma látszik véglegesen megdőlni napjainkban. A paradigma arról szólt, hogy nekünk magyaroknak, mint afféle perifériális országnak arra kell törekednünk, hogy felzárkózzunk a Nyugathoz. Nemcsak gazdaságban, hanem és főleg szellemben és kultúrában. A szellemi mozgások iránya mindig is nyugatról keletre, s nem fordítva. S ha azt akartuk bizonyítani, hogy Magyarország a Nyugathoz tartozik, akkor mindig büszkén emlegettük múltunknak azokat a szereplőit, akik hazahozták a nyugati kultúra megtermékenyítő eszméit. Meg azt is gyakran emlegetjük, hogy mi voltunk Európa védőbástyája. Nyugat valójában mindig is valamiféle viszonyítási pontként működött a számunkra, s közösségi tudatunkban mindig is úgy mértük magunkat, hogy mennyire vagyunk képesek bekapcsolódni a nyugati szellemi fősodorba. Egyszóval, Nyugatnak megkérdőjelezhetetlen tekintélye volt, s képes volt elhitetni, hogy magától értetődő modell a jövőre nézve. Ennek vége.
Egyre erőteljesebben látszik kibontakozni egy olyan fordulat a magyar néplélekben, amely már megkérdőjelezi, hogy a Nyugat képes maradéktalanul betölteni a jövő modelljének szerepét. Meginogni látszik az a paradigma, hogy Magyarország kulturálisan akkor lesz a helyén, ha felzárkózik a mai Nyugat haladó eszmeiségéhez.
A Nyugat modell szerepe azért ingott meg, mert azok a nézetek, amelyekre ma épül, egyáltalán nem tűnnek fel magától értetődő, egyetemes igazságoknak. Sőt, sokkal inkább úgy tűnik, senki által nem igazolt doktrínákról van szó, amelyeket a nyugati liberális tudatipar mégis úgy akar beállítani, mint végső, megkérdőjelezhetetlen és megfellebbezhetetlen igazságokat. A mai Nyugat eszmei alappillérei a nemzetről, a kultúráról, a civilizációról, társadalomról, a családról soha nem igazolt tételek, ám mégis úgy vannak előadva, mint amelyek valamiféle elvi diktátumként jogot formálhatnak a történelem, a nyugati értékvilág kizárólagos értelmezésére. Csakhogy a nyugati liberális elit nagy részét foglyul ejtő nézetek, például az, hogy eljött a nemzetek utániság kora, például az, hogy a különböző kultúrák békésen megférnek egymás mellett, például az, hogy kulturális forradalmat kell indítani a múlt folytonosságával szemben, alapjaiban problematikusak. Doktrínák, amelyeket valakik kitaláltak, s úgy akarnak beállítani, mint megfellebbezhetetlen igazságokat. Nem mellesleg, ezen doktrínák mindegyikének, egytől egyig ugyanaz a célja: a klasszikus Nyugat dekonstrukciója. S mára oda jutottunk, hogy a dekonstrukció immár nem csak filozófiai irányzat, amelyik szépen megbújik Derrida könyveiben, hanem kiterjedt életérzés.
Soha nem gondoltam volna, hogy eljön az a pont a magyarság történetében, amikor a régi paradigma megdől, s ha vigyázó szemünket a Nyugat ikonikus helyeire is vetjük, akkor visszahőkölünk. Köszönjük, ebből a fejlődési modellből nem kérünk. A Nyugat tekintélyének vége. Elmúlt a varázs.
(...)
