Mi a teendő, brüsszeli nők?
A kérdés lehetne költői, hisz nincs rá tőmondatos válasz, mert napjainkban eltűnőben vannak a kapaszkodók és az igazolást jelentő normatívák. Azokból a fogalmakból lett hiány, melyek évszázadok alatt még a politikát is kezelni tudták egyszerű tételeikkel. Mesterséges zűrzavargerjesztés, szövetségesi hűtlenség, írott és íratlan szabályok annulálása vagy éppen nyílt és persze meggondolatlan, politikai fenyegetőzés lett úrrá modern korunk világában.
S ha mindez nem lenne elég, ott van a nő és férfi szerepek teljes átalakítására tett kísérlet, nemcsak a nemiség fogalomkörében, hanem a mindig érzékeny politikai ütközetek/háborúk lövészárkaiban. A történelem során leginkább a férfiaknak volt több hatalmuk, magasabb pozícióik a társadalmakban. Julius Caesartól Bonaparte Napóleonon át Winston Churchillig (...)
Miként nehezen felejthető a jelenleg is hivatalában lévő kancellár, Angela Merkel ténykedése. Egy időben – talán nem érdemtelenül – Európa vezetője volt egy erős német gazdasággal és politikai örökséggel a háta mögött. Bárcsak a 2015-ben kialakult migrációs válságban játszott szerepét tudnánk feledni!
Angela Merkel életpályáját vizsgálva egyértelműen érzékelhető, hogy egy rossz döntés – mára már mindegy, hogy tudatos vagy meggondolatlan volt – az egész kontinensünk jövőjét képes alapvetően átrajzolni. A határok megnyitása, előidézve az inváziót, mindenképpen ilyen elfogadhatatlan lépés volt. Fontos tehát elgondolkodni azon, hogy bár léteznek harciasságra hajlamos nők, de alkatukból adódóan mégis inkább a békés létre érzékenyebbek. Merkel asszony nem menthető fel történelmi bűne alól, de lehet, hogy elfogadhatatlan tettét nemcsak a háttérerők ösztökélték, hanem a női empátia is szerepet játszott a határnyitásban.
Mert a nő, az életet adó anya genetikailag és isteni adományként a megbékélés letéteményese, és kevésbé a harc, a háború szimbóluma. Azért születik kevesebb lány, mint fiú, mert a férfiak dolga elesni a frontokon, vagyis náluk kell a nagyobb számú utánpótlás. Legalábbis ilyen hagyományok által vezérelve éltek nagyszüleink, hozták eme elveket magukkal szüleink, és felejtettük el mi, a mai generáció, hogy mindezek hiányában egy egészen téves utat jelöljünk ki gyerekeinknek.
Ami miatt felmerült bennem e tézisek kuszasága, az a sokszor magamban feltett kérdés: mi hát a teendő? Amikor a brüsszeli politikai elit szerepjátékát vizsgáljuk, rá kell jönnünk, hogy nagyon nagy a baj. Elsősorban azért, mert a politikában résztvevők között mára csak az a különbség, ki mennyire agresszív. A hagyományos nő-férfi jellemzőket sajátos emberi „torzók” váltják fel. Azt még kezelhetőnek éltük meg – ha el is utasítottuk –, hogy az Európai Unió korábbi férfi vezetői közül Jean-Claude Juncker volt bizottsági elnök, Martin Schulz, az Európai Parlament egykori elnöke vagy a jelentések írója, Rui Tavares – hogy csak hármukat emeljük ki – főállásban szapulták Magyarországot. Sértegették és folyamatosan igyekeztek megalázni hazánkat olyan mondvacsinált ügyekkel, melyek más országokban nem kritizált gyakorlatok.
Tulajdonképpen nem kimondva azt vetették a szemünkre, hogy ezer éve létezünk, sőt a trianoni ármányt is képesek voltunk túlélni. Szóval évszázadon keresztül irtottak bennünket a mongolok, a törökök, a nyakunkon ültek a Habsburgok, megszálltak a németek, elfoglaltak az oroszok, de mindhiába. Miután belefáradtak és a szavazók segítségével átadták helyüket az őket követő politikusoknak, a magyar politikai vezetés iránt érzett gyűlöletüket is örökítették. A döbbenetes viszont az, hogy az utódokat, a minket újfent nehéz helyzetbe hozókat vagy gyalázókat úgy hívják: Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke, Věra Jourová és Katarina Barley alelnökök. Sokatmondó adalék, hogy két magyar női képviselő is tagja a nemzetközi magyargyalázó kórusnak Cseh Katalin és Donáth Anna személyében. Ma már mindennapos élmény és gyakorlat, hogy a kormányellenes hajtóvadászatban nem lehet megkülönböztetni a hazai uniós képviselőnők és az EU vezetőinek a véleményeit, annyira egyhangú, szinte már gyanúsan egybecseng a magyarellenes kánon.
És ekkor megbicsaklik a toll és a gondolat. Hogy is van ez? (…)
Változnak az idők, mondhatnánk kicsit rezignáltan, ha a tét nem lenne ennél sokkal keményebb és elfogadhatatlanul megrázóbb. A helyzet ugyanis az, hogy Európa csak saját magára számíthat nehéz helyzetében. A muszlim invázió és szeparatizmus, a párhuzamos társadalmak kialakulása, a szaporodó, életveszélyes nagyvárosi no-go zónák, a kultúrák szabályozatlan keveredése, a bevándorlói háttérrel elkövetett, mindennapossá váló terrorcselekmények, a rendőrgyilkosságok (Olaszország) és papgyilkosságok (Franciaország), a pakisztániak által működtetett tömeges gyermekprostitúció (Észak-Anglia), ahogy a nemzetállamok felszámolásának víziója teljességgel elfogadhatatlanul van jelen XXI. századunkban. Hogy elkerüljük a sötét jövőt, vissza kell nyúlni őseink stabil hagyományaihoz. A hagyatékuk között ott találjuk a nemi megfelelés normáit a mindennapi politikai játszmákban is. A nők közéleti szerepvállalásának még Brüsszelben is az kell legyen a lényege, hogy a vagdalkozás helyett a konszolidáció felé terelik a folyamatokat.
Talán egy ilyen jelentős fordulat esetén ritkábban kellene feltenni a kérdést: mi is a teendő?
