Az átsuhanó babák fényében ‒ Simon Ildikó írása
Október 15. a perinatális gyász világnapja...
Forrás: itt
Előzetes a Székely Idő következő számából
Amikor egy csöppség a várandósság alatt távozik, a világ gyakran csenddel és zavart tekintetekkel válaszol. Pedig a gyász nem a terhességi hetek számától vagy az ölelés hosszától mérhető. Október 15-én, a perinatális gyász világnapján azokra a „vendégbabákra” emlékezünk, akik csak néhány pillanatra vagy csupán a szívünkben lehettek velünk.
Érintettként és édesanyaként írok, mert hiszem: a fájdalomnak nem a némaság, hanem a megtartó közösség a gyógyírja.
Amikor a méhemben megszűnt dobogni az élet, a világunk a férjemmel együtt omlott össze. Gyakran hallani a vigasztalni szándékozó, mégis oly fájó mondatot: „Könnyű dolgod volt, hiszen még meg sem született, nem tartottad a kezedben.”
De a valóság nem ez.
A veszteség pillanatában nemcsak egy magzatot veszítettünk el, hanem egy egész jövőt. Elveszítettük az első mosolyt, az első lépéseket, az iskolakezdést, egy teljes, kibontakozásra váró életet.
A gyász nem válogatott, mindkettőnket mélyen megrendített. A megboldogult férjem éppúgy megszenvedte ezt a csendes űrt, mint én. Apai szíve valahonnan csalhatatlanul sejtette, hogy kislányt várunk – el is nevezte őt. A kis lelkecskének az Édua nevet adtuk. Ez a név lett a mi titkos hidunk hozzá, a bizonyítéka annak, hogy
ő létezett, szerettük, és a családunk örökös része marad.
A legnagyobb sötétségben is pislákol azonban a remény. Másfél évvel Édua elveszítése után a sors megáldott bennünket egy egészséges fiú-gyermekkel. Az ő érkezése nem feledtette a múltat, nem pótolta a meg nem született nővérét, de megmutatta, hogy a szív képes újra megnyílni, és a fájdalom mellett a tiszta öröm is helyet kaphat benne.
A magzatelhalás vagy a csecsemőhalál után a szülők sokszor mégis egy láthatatlan fal mögé kerülnek. A társadalom nem tud mit kezdeni a meg nem született gyermekek feletti bánattal.
A rokonok, barátok sokszor zavarukban hallgatnak, vagy siettetik a felejtést. Ez a csend azonban fojtogató.
A segítség elérhető: Nem kell egyedül hordozni a terhet.
A legfontosabb lépés a gyógyulás útján annak felismerése, hogy a fájdalmunk jogos, és nem vagyunk egyedül. Erdélyben is egyre több olyan kapu nyílik meg, ahol értő fülekre és sorstársi közösségre találhatunk.
Udvarhelyszéki Anyák Egyesülete: A térségben rendszeresen indítanak szakképzett pszichológus és gyászkísérő által vezetett, zárt, perinatális gyászfeldolgozó csoportokat. Olyan biztonságos közeget nyújtanak, ahol tabuk nélkül lehet beszélni a veszteségről.
Sétáló Anya-társ kezdeményezés
Sepsiszentgyörgyön és Háromszéken egy egyedülálló mentálhigiénés lehetőség várja az anyákat, ahol a gyógyító beszélgetések a természetben, sétálva valósulnak meg.
Online közösségek: A földrajzi távolságok áthidalására a magyarországi Napfogyatkozás Egyesület online „Vendégbaba” csoportjaihoz az erdélyi szülők is otthonról csatlakozhatnak. Emellett a közösségi oldalak zárt, moderált csoportjai is napi szintű virtuális támaszt jelentenek.
Lelkigondozói hálózatok: A történelmi egyházak és a Gyulafehérvári Caritas családszervezetei egyéni kíséréssel és csendesnapokkal segítik a gyászoló családokat.
Ma, október 15-én gyertyát gyújtottam. Éduáért, és mindazon kislányokért és kisfiúkért, akiknek a nevét talán csak a szüleik suttogják el a legbensőbb csendjükben.
És gyújtsuk meg egymásért is, hogy a gyász ne elszigeteljen, hanem összekössön bennünket. Mert a szeretet, amely a meg nem született gyermekünkhöz láncol, örök – és a sorstársi kézfogásban, az egymásba kapaszkodásban ott rejlik az életigenlés és a továbblépés ereje.
