Czigány Edit: Egy rigó délutánja

ismétlés

Napsütés, kellemes tavaszi nap.

Az ablakból a nemrég lebontott, lerombolt épületek kopár sírhelye. Letarolt pusztaság. Megmaradt néhány ecetfa. Mögötte, a puszta sírhelyen túl az eddig eltakart, most már látható, forgalmas fővárosi sugárút. Autófolyam áradata. Néha villamos csörtet el közöttük.

Ebéd utáni, méla emésztési szünet. Egy feketerigó szívhez szóló dallama horgász ki a langyos hormonpocsolyából.

Az ablakhoz megyek. Az ecetfa lombjai közt, az azúrkék égbolt háttere előtt egy fekete tollcsomag. Sárga csőre nyitva és Mozart-i dallamok szárnyalnak az Univerzum felé. Néha lebegteti a szárnyait, mintha a mögötte áradó forgalomra intene lekezelően.

Leszáll a földre. A téglalap alakú, gyér gyepet körül ugyancsak téglalap alakú kopár földcsík választja el a kerítéstől. A kerítésnél bukszus, rózsabokor, babér, boglárka, fenyő, páfrány összevissza, de mégis harmonikus összhatással.

Erre az arasznyi kis földcsíkra repül rigónk. Kiterjeszti szárnyát, és csendben kucorog. Ül? Vagy guggol?

Vajon örül? Vajon fél?

Én moccanatlanul lesem pihegését, megbabonázva meredek a pillanatra. Könny szökik a szemembe...

Madaram napozik és öleli a Föld nevű bolygót.