EGY GYÜTTMENT JEGYZETEI – 4. (F. Saági Anó sorozata)
Sorozatunkban a 2026-os Gyüttment Találkozó természetért aggódó és társadalmi lépéseket sürgető előadásai, valamint az idei, igencsak aszályos nyár húsbavágó tapasztalatai kapcsán gondolkodunk éghajlatváltozásról, a szélsőségekhez való alkalmazkodásról, az egyre gyorsuló folyamatok lassításának és visszafordításának lehetőségeiről.
ORSZÁGOS ÉS TÁJSZINTŰ JAVASLATOK
A vízrendszerek helyreállítása
Fajunk túlélésének kulcsa annak megértése,
hogyan értékeljük a körülöttünk lévő világot anélkül,
hogy árcédulát ragasztanánk rá.
(Raj Patel)
A jövőért aggódó, a természet iránt elkötelezett szakemberek és gazdák nagy léptékben, országos szinten tett ajánláscsomagjai elérhetők az interneten (linkek a 6. rész végén), és remélhetőleg hamarosan érvényesülhetnek a klímatörvényben is. Alapvetésük, hogy: „A vízválság megoldását nemzetstratégiai prioritásként kell kezelni, mert a vízbiztonság az alapja Magyarország élelmezés- és az éghajlati biztonságának is, tehát túlmutat a környezetvédelmen: gazdasági és szuverenitásvédelmi ügy. A vízválság oka a helytelen tájhasználat, a megoldáshoz szemléletváltás és erre épülő új gyakorlatok szükségesek. E rendszerváltás megvalósítása az érintett ágazatok egységes koncepció szerinti kezelése által lehetséges (agrárium, vízügy, erdészet, klíma, természetvédelem, terület- és vidékfejlesztés).” (Egységes javaslat a VÍZVÁLSÁG kezelésére – a Vízválasztó Mozgalom javaslata a cselekvési tervre) Az alábbiakban a Gyüttment Találkozón – ezekkel a gondolatokkal összhangban – elhangzottakból emelnék ki (esetenként kiegészítve) néhány újszerűnek tűnő, de ősrégi hagyományokon alapuló gondolatot.
Amikor a kút kiszárad, megismerjük a víz igazi értékét.
(Benjamin Franklin)
A felismerés, hogy a víz (a csapadék, az árvíz, a vízborította tájak) erőforrásnak is tekinthető, szembemegy az elmúlt évszázadok kárelhárító, gazdasági érdekeket előtérbe helyező törekvéseivel, így pl. a pont 180 éve megkezdett folyószabályozásokkal, a kanyarulatok levágásával, a nagy volumenű gátépítésekkel, a mocsarak lecsapolásával, a mederkotrásokkal, a nagy műszaki műtárgyak létrehozásával, a duzzasztók építésével. A maguk idejében ezek szükségesnek tűntek a (mező)gazdasági fejlődés biztosításához, és évtizedes léptékben hasznosak is voltak, de negatív hatásaikkal azóta és ma is, folyamatosan és egyre inkább szembesülünk.
A folyószabályozások, és a vizes területek feltöltése, művelésbe vonása, valamint az ezekkel is összefüggő éghajlati változások hatására az Alföldön a talajvíz szintje több méterrel csökkent, de van, ahol 10-12 méterrel is (ezért is kontraproduktív ma már ezeken a területeken a talajvízből, kutakból való öntözés). Ugyanakkor a víz szétterülésének megakadályozása miatt az országot rendre elérő árvizek szintje jóval (2-3 méterrel!) magasabb lett, mint a korábbi évszázadokban, – elég az 1876 és 1895 közti rendszeres árvizekre, de különösen az 1879-es szegedi katasztrófára, vagy minden idők legnagyobb tiszai árhullámára, az 1970-es pusztításra gondolni.
A sors fintora, hogy egyes ármentesítő társulatok már 34 évvel a folyószabályozások első kapavágásai után, 1880-ban kimutatták, hogy „az ármentesítés ma már többe van, mint amennyit a megmentett terület ér”, – de még ezután is, a mai napig vannak, akik ragaszkodnak a valaha ártérként funkcionáló földek megműveléséhez. Miközben, szintén a folyók lerövidítése, valamint a gátrendszerek megépítése, magasítása; a medrek mélyítése, kotrása; illetve a helyi nagy esőzésekből, villámárvizekből felgyülemlő belvizek folyókba kivezetése miatt (a belvízmentesítő munkálatok az 1870-es évektől váltak szükségessé) történhet meg az, hogy évente több balatonnyi itt tartható víz hagyja el az országot, és nem tud életet adni a tájnak.
Házad udvarából ne ereszd ki az eső vagy hó levét, míg nem használtad;
úgy határodból, vármegyédből, országodból használatlanul a vizet ki ne bocsássad,
mert ez ingyen az Isten becses ajándéka.
(Beszédes József /1787–1852/, vízépítő mérnök)
A XIX. századi beavatkozások előtt a legfontosabb tájformáló erő a víz volt, és nem véletlenül. Az áradások miatt kialakult lápok, mocsarak, rétek egybefüggő vízi élőhelyeket, és hihetetlenül gazdag élővilágot alkottak, amihez őseink tökéletesen alkalmazkodtak, létrehozva az ártéri gazdálkodás évszázadokon át folytatott formáját, a fokgazdálkodást. A fokrendszer a folyók természetes oldalirányú vízkivezetésére épült. Áradáskor folyó által épített természetes folyóhátak átvágásával (ezek voltak a fokok) beengedték a tájba a víztöbbletet, apadáskor pedig a fölösleges vizet visszavezették a mederbe. Így kiegyensúlyozták a vízjárást, mérsékelték az árvizek magasságát, és az éghajlat csapadékeloszlásának szélsőségeit. Nem a víz gyors elvezetése volt a cél (mint a folyószabályozásnál vagy a kotrásoknál), hanem a szétterítése egy nagyon is gazdag mezőgazdasági kultúra létrehozása és fenntartása érdekében.
A fokgazdálkodás hanyatlása a török hódoltság idején kezdődött a hozzáértő lakosság kihalása, elvándorlása miatt, és a következő évszázadokban a jól működő rendszer tönkre is ment. A XX. században még egy-egy geográfus vagy néprajzos foglalkozott a témával, majd Andrásfalvy Bertalan 1973-as alapműve óta (A Sárköz ősi ártéri gazdálkodása) az ökológusok és környezetvédők rendre felvetik az újjáélesztését modern technológiákkal, de – rövid távú gazdasági megfontolásokból – eddig nem találtak értő meghallgatásra.
Ma már egyre egyértelműbb: a bekövetkezett táji és klimatikus változások miatt „vízlevezető vízgazdálkodás helyett vízmegtartó vízgazdálkodásra volna szükség”. Ezt szolgálná a „táji vízvisszatartás”, vagy „vizet a tájba” törekvés, de ezt sokan félreértették (állami, és gazdaszinten is), és félre is vitték. Eredendően ugyanis nem a víz célzott felhasználását, csatornákba, tárolókba, majd egyes szántóföldekre, termőföldekre vezetését irányozta, hanem a csapadékvíz és az áradások hozamának megfogását; helyben, azaz a környező tájban tartását; a beszivárgás és a párologtatás elősegítését. Ez természetesen veszteséggel jár, mezőgazdasági, tulajdonosi, termelői szempontból mindenképp. Ugyanakkor a veszteség hosszú távon megtérül az újra élővé tett táj, a vizes élőhelyek és a vízfolyások visszatérése; a talajvízszint megemelkedése, az ismét helyben megvalósuló vízkörforgás; a klimatikus változások megállítása, illetve remélhető visszafordítása révén.
A legnagyobb környezeti problémákat az önzés, a mohóság és a közöny jelenti,
és ezek kezeléséhez szellemi és kulturális átalakulásra van szükség.
Mi, tudósok nem tudjuk, hogy ezt hogyan lehetne elérni.
(Gus Speth)
A „vizet a tájba” elv paradigmaváltást jelent: először a fejekben, a rövid távú nyereségről a hosszú távú érdekre való átállásban; utána a tettekben: a gazdálkodás módjának, a táj kezelésének és alakításának megváltoztatásában. Ennek egy fájdalmasnak tűnő, de szükséges megoldása a tájhasználatváltás, így pl. a ma jellemző termelési ágazatok kivonulása a valahai árterekről. Egyes hozzávetőleges becslések alapján mintegy egymillió hektárnyi területet kellene visszaadni a természetes(ebb) tájműködésnek, a vízvisszatartás különböző szintű tájegységi megvalósulásának (ártéri erdő, vizes élőhelyek, lápos részek, sztyeppes, ligetes területek, gyep, legelő, stb.).
Ez a váltás természetesen szántóföldeket is érintene, de nem feltétlenül jelentené a gazdaságos működtetés megszűnését, viszont az átstrukturálást, a termelésmódok, illetve a területhasználat átrendezését, változatosabbá, élőbbé tételét mindenképp. A művelési ágazatváltással megmarad a föld, csak más lenne a hasznosítás. Felülről irányítva, a támogatási rendszer átalakításával, célzott pályázatokkal, a KAP kihasználásával, a vállalati ESG- és EU-források integrálásával a kis- és nagygazdák is meggyőzhetők. A hatalomnak tehát olyan ösztönzéseket kellene létrehoznia, amelyek a természetes vegetáció helyreállítását, így a táj vízháztartásának helyreállítását szolgálják. Leegyszerűsítve: a gazdatársadalom támogatásának és jutalmazásának alapja lehetne, hogy zölden tudja tartani a területét.
Természetesen a tájhasználatváltásnál így is lesznek – hagyományos értelemben vett – károk, ezért utólag kártalanítani kell azokat, akiket elöntött a víz; illetve kisajátításokkal, felvásárlásokkal elejét lehet venni a tulajdonosok felháborodásának. Végül is, ha autópályák építésénél tudnak területeket kisajátítani, akkor az igazán nagy, közös érdeket jelentő, országos vízvédelemnél is lehetne kölcsönösen jó megoldásokat, kompromisszumokat találni…
Lehetne nemzetgazdaságilag kiemelt beruházás a tájrehabilitáció…
A „táji vízvisszatartás” megvalósításához szükség van a vízborításra alkalmas területek kijelölésére, amihez megvannak az alapadatok (az országos téradat-nyilvántartások kezelésével, elemzésével és szolgáltatásával foglalkozik pl. a Lechner Tudásközpont). De sok más ország mintájára végre Magyarországon is ingyenesen elérhetővé kellene tenni a LiDAR aktív távérzékelési technológiát, amely egészen pontos 3D-s térbeli modellt tud készíteni a környezetről, így alkalmas többek között terepmodell-készítésre, a táj dőlésének feltérképezésére, a víz mozgásának követésére, a talajvíz jelzésére, az erdőgazdálkodás segítésére, illetve táj- és infrastruktúra-tervezésre is.
Így a téradatok, a LiDAR-rendszer, műholdas térképek és AI-technológiák segítségével el lehetne készíteni egy, az egész országra vonatkozó térinformatikai rendszert, amelyben definiálhatók a tájrészletek, hogy mire valók, – és elő kellene írni, hogy ettől kezdve a szakemberek ezt használják. Össze lehet állítani egy elöntési térképet, és ennek alapján előre meg tudják majd tervezni az adott területek hasznosítását, beleértve ebbe a vízőrző területek újfajta, ökológiai szempontú hasznosságának elismerését. „Lehetne nemzetgazdaságilag kiemelt beruházás a tájrehabilitáció…”
Permakultúra – Vissza a természethez
Mindannyiunk kötelessége, hogy próbáljuk megakadályozni annak a földnek,
amelyen élünk, a folyamatban lévő rettenetes tönkretételét,
és akármilyen szerény mértékben is, de mindenki hozzájárulhat ehhez a védő munkához.
(Gerald Durrell)
A tájrehabilitációhoz, a természeti környezet regenerálásához éppúgy hozzátartozik a víz visszatartása, a vízkörforgás helyreállítása; mint a talaj megóvása, természetes módokon történő javítása; és a helyben honos növény- és állatvilág, az ökoszisztéma visszaállítása. Ezek persze oda-vissza hatnak egymásra: a víz élteti a talajt (ami szűri és tisztítja a vizet), a talaj nedvekkel telítődése magával hozza az egyre változatosabb élővilágot (ami gazdagítja a földet, és megtartja a vizet, sőt még többet hív a rendszerbe). Így a tájregeneráció tulajdonképpen a helyi adottságokhoz (csapadék mennyisége, napsütés órák száma, domborzat, talajminőség, eredeti növény- és állatvilág) történő alkalmazkodás, a velük való együttműködés.
Arra nincs biztos receptünk, hogy miként birkózzunk meg a felgyorsult éghajlati változásokkal, az extremitásokkal. Arra viszont vannak mintáink, hogy miképpen működhettek évezredekig, évmilliókig a körülöttünk lévő rendszerek – jól. A természeti törvényszerűségek és modellek felfejtéséhez figyelni kell, Geoff Lawton ausztrál permakultúra tanácsadó kifejezésével szólva, „meg kell érteni a tájat”. És emlékezni kell, vagy újra felfedezni őseink természettel összhangban lévő módszereit. Ehhez a permakultúra ad egy rendszert, illetve a „gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan” elv mentén ad egy etikát. Így a földi bioszféra, a természeti rendszerek tisztelete és megújítása; az ember védelme; és a javak igazságos elosztása révén hoz létre önfenntartó emberi élőhelyeket, kerteket és mezőgazdasági rendszereket. Bill Mollison – a már világszintűvé kiteljesedett mozgalom egyik megalapozója – szerint a permakultúra „az emberi közösségek és a természetes táj olyan integrációja, mely lakóinak biztosítani tudja az élelmet, energiát, lakást és egyéb anyagi, és nem anyagi szükségleteit”. És miközben önmérsékletre és a megújuló források használatára tanít, csökkenti az emberi szükségletek megteremtésének ipari hátterét, energiaigényét, és környezetromboló hatásait.
A természet. Ebben nem is csalódsz, elhiheted.
Nem beszél, hát nem is hazudik; nem ígér, és mégis odaadja mindenét...
(Fekete István)
A permakultúra egyfajta eltávolodás a civilizációtól, pontosabban annak túlzó és ártó folyamataitól. Vannak természetesen szélsőségesebb ágai, amelyek a fogyasztói társadalomtól való teljes függetlenedésre és a modern infrastruktúráról való leválásra törekednek. Az offgrid permakultúra képviselői tanyákon, elzártabb vidéki részeken, illetve ökofalvakban igyekeznek megvalósítani a teljes önellátást, saját víznyeréssel, megújuló energia használatával, komposztálással, állattartással, stb. Így, bár százszázalékos függetlenséget nem tudnak elérni, de elmondható, hogy csak minimálisan függenek a globális ellátási láncoktól. (A tökéletes leválás a civilizált világról amúgy is utópisztikus, sőt a természet működésével szembemenő gondolat, hiszen annak a rendszerei sem elszigeteltek egymástól.)
Azonban a permakultúra a világ minden pontján, a modern civilizáción kívül és azon belül, így tehát még a kisebb-nagyobb városokban is működhet, hiszen alapvető célja a meglévő rendszerek természetesebbé, fenntarthatóbbá tétele. Erre alkalmas tér lehet a balkonládától kezdve, az erkélyeken, parkokon, városszéli kerteken, telkeken át, a háztáji, vagy kis- és nagygazdaságokig, bármi. És megvalósulhat megújuló erőforrások alkalmazásával, környezetbarát kertészkedéssel, komposztálással, mulcsozással, esővízgyűjtéssel, tudatos fogyasztással, a hulladékok csökkentésével, de akár azzal is, ha természetjáró, környezetvédő közösségekhez csatlakozunk. A permakultúra ugyanis – bár a természeti törvények és megoldások felé fordul – alapvetően nem az elszigetelődést, a zárvány-megoldásokat, hanem a környezetükkel való kapcsolatot erősítő, egymást segítő emberi közösségek építését szorgalmazza. És ezzel is természet logikáját követi: a folyamatok összefüggenek, a bennük résztvevők – az atomoktól vagy mikroorganizmusoktól a legbonyolultabb szerveződésekig – segítik, kiegészítik, és ellensúlyozzák egymást.
Nézz mélyen a természetbe, és mindent jobban meg fogsz érteni.
(Albert Einstein)
A természet takarékos: az energiát, az anyagokat és az erőforrásokat egymásba forgatja, hogy semmi se vesszen kárba. A természetes anyagok minimális energiaráfordítással körbejárnak az élő szervezetek és az élettelen környezet között. A szén a fotoszintézis révén kerül az élővilágba, majd a légzés, a lebontások, az égés során visszatér a légkörbe. A nitrogént a baktériumok és növények kötik meg, majd a táplálékláncon át a talajba és vízbe jutó nitrátokat a mikroorganizmusok feldolgozzák és a nitrogént visszajuttatják a levegőbe. Hasonlóan: a víz is a föld és az ég között vándorol, halmazállapotát folyton váltogatva. Ami az egyik élőlénynek hulladék, a másiknak táplálék, ami végtermék (szén-dioxid vagy elhullott szerves anyag), az egyben alapanyag (oxigén vagy tápanyag a talajban). A „termelők” (növények) a szervetlen anyagokból (CO₂ és víz) fotoszintézissel szerves anyagot hoznak létre, amit a „fogyasztók” (növényevők és ragadozók) rendre átalakítanak; a „lebontók” (gombák, baktériumok) pedig visszajuttatják a tápanyagokat a talajba és a légkörbe. Minden, mindennel összefügg.
A természet energiatakarékossága, gazdaságos működése azért is meglepő, mert valójában végtelenül gazdag: szerves és szervetlen formációk és rendszerek trilliárdjait hozta, és hozza folyamatosan létre. Csakhogy ezek a mikro- és makroentitások egymásra épülnek, egymásból következnek. Pontosan a kölcsönös együttműködésük teszi gazdaságossá, és így önfenntartóvá ezt a rendszerek rendszerét. A természetet figyelve tehát azt találjuk: a sokféleség jó. A változatosság nem fölösleges, nem szükségtelenül bonyolítja a rendszert, éppen hogy átszövi, összekapcsolja, és megerősíti azt.
A természet mindent megad a szükségleteinkhez,
de semmit sem a mohóságunkhoz.
(Mahatma Gandhi)
Ezért nem dolgozik a természet monokultúrákkal. A monokultúra a tömérdek különböző entitás (pl. egy rét valamennyi élő és élettelen formációja) szeszélyesnek tűnő, de nagyon is szigorú rend szerinti együttműködését leredukálja, tragikusan szegénnyé teszi. Az egymásra épülő folyamatok átláthatatlan (mert időben és térben, következményekben és kiterjedésben is felmérhetetlen) összefüggéseit pedig fantáziátlanul kiüresíti. Ráadásul az így lebutított rendszer, ami jóval kevesebb résztvevővel, kapcsolattal és együttműködéssel operál, kiszolgáltatottabb a külső behatásoknak (mint pl. aszály, talajszennyeződés, vagy kórokozó): csökken a fellépő rizikófaktorokkal szembeni immunitása. Míg egy soktényezős ökoszisztémában jó eséllyel akad olyan résztvevő, vagy működik olyan kölcsönhatás, amely többé-kevésbé ellensúlyozni képes a kilengéseket, – addig egy homogén rendszer csak kevés és egyszerű válaszreakciót tud, ha tud egyáltalán produkálni.
A változatosság tehát nemcsak gyönyörködtet, de a komplexitást is növeli, és válaszkészebbé, ellenállóbbá, kevéssé sérülékennyé, más szóval: egészségesebbé teszi a rendszert. A sokféleségbe bele van kódolva a rugalmasság, az alkalmazkodóképesség, vagyis: a túlélés. Ahhoz, hogy egy élőlény adaptálódjon a megváltozott körülményekhez, idő kell. A természet viszont nem siet, van ideje sokféle tényezővel kísérletezni, hosszú távú, lassú változtatásokkal dolgozni, és közben a visszacsatolások alapján korrigálni. Kis lépésekben halad, apró módosításokat, hibákat iktat be, amelyek adott körülmények között akár előnyök is lehetnek (hidegebb korszakokban a vastagabb bundájú róka lesz a nyerő; ha felmelegedés jön, a vékonyabb szőrzetű jár jól). És szelektál: kiválasztja a legellenállóbb, legalkalmasabb egyedeket. Ezzel szemben egy célzottan és haszonelvűen leegyszerűsített rendszerből, sérülékeny kultúrából nem sokat lehet válogatni, – mintha eleve halálra, kihalásra ítéltetett volna.
A világ problémái egyre összetettebbek lesznek,
de a megoldások a permakultúrával elképesztően egyszerűek.
(Bill Mollison és David Holmgren – a permakultúra atyjai)
A permakultúrás rendszerek a természeti mintákból és törvényszerűségekből kiindulva, tudatosan törekszenek a sokféleségre, úgy a fajgazdagságot, mint a termelési módokat, a térbeli elrendezéseket, vagy a funkcionális, vízgazdálkodási és mikroklimatikus változatosságot tekintve. Teret adnak a természet önszabályozó folyamatainak: sokféle növényt, fát és cserjét ültetve, megoszlik köztük a kockázat, a gyengébbek vagy nem abba a környezetbe valók kiszelektálódnak. Mivel az erdőkben vagy réteken a „hulladék” ismeretlen, ezekben a rendszerekben törekednek arra, hogy mindent felhasználjanak, visszaforgassanak a természetes körforgásokba. Ebbe beleérthetjük az energiaforrásokat is, igyekeznek tehát befogni és tárolni a napenergiát, a szelet és a vizet (pl. növényi biomassza, tavak vagy talaj formájában).
A permakultúra művelői – a természet mintájára – hosszú távra terveznek és kis lépésekkel haladnak, hogy ne kelljen egyszerre nagy anyagi befektetést tenni, túlzott erőt kifejteni, sok energiát felhasználni, és hogy minimalizálják a hibákat, csökkentsék az esetleges veszteségeket. Ugyanakkor figyelnek a kölcsönhatásokra és a visszacsatolásokra, és rugalmasan módosítgatnak. A természetes ökoszisztémák működését utánozva igyekeznek alkalmazkodni a szélsőséges időjáráshoz és a változó klímához. Élő és holt növényekkel fedik be a talajt; „erdőkerteket” alakítanak ki, különböző szinteken élő növényeket telepítenek. Vegyszerek helyett biológiai módszereket alkalmaznak (kártevőriasztó, vagy épp begyűjtő növények telepítése; a feltételek megteremtése sünök, békák, katicabogarak letelepedéséhez), és egymást segítő növényeket ültetnek egymás mellé (pl. az indiánok „három nővér” módszere: kukorica, bab és tök együttélése).
Az emberek olyanok, mint egy erdő fái: különálló törzsünk van,
de a gyökereink a mélyben összekapcsolódnak.
(Indián bölcsesség)
További konkrét példák sorjáznak majd a következő két részben, itt most a permakultúra hátterére, természeti kötődéseire, és a környezetünkben felfedezhető törvényszerűségek és minták tudatos alkalmazására – mint kiútlehetőségre – fókuszáltam. De álljon itt még egy példa a természetes–permakultúrás módszerek és elvek működésére, hiszen a Gyüttment Találkozót is át-, meg átszőtték ezek a gondolatok, megoldások, hozzáállások. Az önkéntesmunkákra épülő szervezés és megvalósítás; a nullahulladék-szemlélet; a komposztvécék alkalmazása; a saját tányérok, evőeszközök, és ezek tisztításánál a lebomló szerek használata; a kézműves termékek kínálata és a bevezetés a kismesterségek fortélyaiba éppúgy ezt szolgálták, mint a fesztivál tematikája, programjai, előadásai. Szó volt egyebek mellett természetközeli gazdálkodásról, természetes építkezésről, önellátásra törekvő közösségekről, közösségépítésről és hálózatszervezésről, népi és természetes gyógyászatról, – és amit csak lehetett, bemutattak, alkalmaztak: gyakorlatra, műhelymunkára is átültettek. Ami azonban talán a legfontosabb volt: a találkozón együtt gondolkodtak, együtt működtek, együtt építkeztek az emberek.
A Gyüttment, mint az utóbbi pár év több más, alulról szerveződő természetféltő találkozója, tanácskozása és konferenciája, szólt az útkeresésről, az előre menekülésről, a sorsközösségről és az összekapaszkodásról. Szólt az alkalmazkodásról, a találékonyságról, a megoldások felfedezéséről és megosztásáról. Az alázatos és önzetlen segítségnyújtásról, a tenni akarásról. A közös érdekről. Akik ott megszólaltak, megszenvedett tapasztalataikat és legjobb tudásukat nyújtották, – amúgy permakultúrásan: bárkinek, mindenkinek. Nemcsak nagyívű terveket, javaslatokat, de helyi, közösségi gyakorlatokat és egyszerű, apró trükköket is kínáltak. A cikksorozat zárásaképp ezeket a – Gyüttment Találkozó gazdasági terein felcsipegetett – házunk táján is alkalmazható tanácsokat, ötleteket osztom meg.
Folytatjuk…
