EGY GYÜTTMENT JEGYZETEI – 3. (F. Saági Anó sorozata)
Sorozatunkban a 2026-os Gyüttment Találkozó természetért aggódó és társadalmi lépéseket sürgető előadásai, valamint az idei, igencsak aszályos nyár húsbavágó tapasztalatai kapcsán gondolkodunk éghajlatváltozásról, a szélsőségekhez való alkalmazkodásról, az egyre gyorsuló folyamatok lassításának és visszafordításának lehetőségeiről.
HAZAI MEGOLDÁSI KÍSÉRLETEK
„Az összeomlási pont eltolható”
Nincs mit szépíteni, a mezőgazdaság egy biológiai tisztogatás. /…/
A mezőgazdaság lényege az élő közösségek kiirtása azért,
hogy végül egyetlen termény maradjon: az ember.
(Derrick Jensen)
Ma már Magyarországon is egyre többen vannak olyanok, akik nemcsak felfigyeltek a klimatikus változásokra, az egyre szélsőségesebb időjárási jelenségekre és azok következményeire, de tenni is próbálnak ezek kiegyensúlyozásáért, a megoldásért. Olyan szakemberek, gazdák és érdeklődők, akik egyre határozottabban fordulnak a természetes vagy természetközeli megoldások felé. Akik tudatosították, hogy a természet itt, a Kárpát-medencében az íveket, kanyarulatokat, a hálózatos és mozaikos tájat szereti. Akik megértették, hogy a táj alapvetően az érdesség növelésére törekszik, és a folyóknál a medrek megemelésével és a széles, viszonylag sík árterekkel; a partok mentén vagy a kisebb vízfolyásoknál, patakoknál pedig például hódgátak segítségével igyekszik szétteríteni a vizet. És akik felfogták, hogy ez a szétterítés nemcsak térben valósul meg, hanem időben is: hónapokra, de akár évekre, évtizedekre, évszázadokra helyben tartva a vizet.
Ezek az emberek elgondolkodtak azon, hogy az elmúlt évszázadok – gazdasági érdekek vezérelte – emberi beavatkozásai vezettek a jelen állapotokhoz, a klimatikus és táji változásokhoz. Felmérték, hogy az ökoszisztéma komplexitása előbb csökken – és itt tartunk most –, majd pedig, ha nem vigyázunk, összezuhan. Látják, hogy milyen további, igencsak nehezen visszafordítható következményei lehetnek az egyre hosszabb, és többször ismétlődő aszályos időszakoknak; a csapadék aránytalan eloszlásának időben és térben egyaránt; a villámárvizeknek, áradásoknak. Tudják, hogy mivel járt a folyók szabályozása, kiegyenesítése, az árterek megszüntetése, a mocsarak, vizes élőhelyek felszámolása, illetve felszívódása. Tisztában vannak azzal, mit hoz a talaj kiszáradása, erodálódása, mit jelent a jövőnk szempontjából a termőrétegek elvékonyodása, a terméscsökkenés és a termények tápértékének gyengülése…
Minél jobban csodáljuk és minél mélyebben megértjük a természetet,
annál több remény van arra, hogy megmentsük – és vele magunkat is.
(David Attenborough)
Ezek az emberek azon gondolkodnak és dolgoznak, hogy az eddigi, jószándékú, de téves és életidegen beavatkozásokat valahogy helyrebillentsék, hogy mentsék a menthetőt. Tehát kétségbe vonják a nagy, művi intézkedéseket, így pl. a folyószabályozásokat, amelyek rövid távon, 50-100 éves léptékben valóban megvédték a Kárpát-medencét a rendre visszatérő, kiterjedt árvizektől, és művelés alá vonhatóvá tettek nagyobb területeket, – de nagyobb látószögből nézve felgyorsították a víz kivezetését az országból, így jelentősen hozzájárultak a terület kiszárításához. Ezek az emberek nem értenek egyet a vizes, lápos, mocsaras részek lecsapolásával, a táj szántófölddé, a termőterületek monokultúrává alakításával. És erős fenntartásaik vannak a technokrata megoldások, a hatalmas víztározók, tájidegen betonlétesítmények, a talajélettől és vízkörforgástól elzárt vízerőművek építésével szemben, mert „a természet sem egy nagy műtárgyat csinál, hanem sok kicsit, így kisebb a rizikó”. Úgy gondolják tehát, hogy grandiózus, haszonelvű mesterséges beavatkozások helyett ideje végre visszatérni a természethez, és annak működését megfigyelve, annak eszközeivel és mértékletességével változtatni.
A tájban minden erdő akar lenni, ez a legösszetettebb ökoszint. Ehhez képest a leépülés fázisaiban az erdők elkezdenek felnyílni, először lukak képződnek bennük, aztán a hiátusok összeérnek, maradnak facsoportok, majd jön az erdősztyepp, sztyepp, a félsivatag… Természetközeli megoldásokkal, kis lépésekkel, a pozitív és negatív visszacsatolások figyelembevételével viszont az összeomlási pont eltolható, a víz visszacsalogatható, a talaj regenerálható. Ha a vizet visszaadjuk a tájnak, még az erdősztyepp állapot megmaradhat: fenntartható, élhető és művelhető, változatos életteret hagyhatunk magunk után.
Helyi kezdeményezések, tájszemléletű megoldások
Az erkölcs nemcsak azt jelenti, hogy nem lopunk és nem sikkasztunk,
hanem azt is, hogyan bánunk a természettel.
(Csányi Vilmos)
A magyarországi településeken egyre komolyabb veszélyt jelent a nagy esőzések okozta villámárvíz, a belvíz, a sárelöntés, az árvíz; másik oldalról az aszály, a szárazság, a vízhiány. A Cserhátban található Püspökszilágy ritka szép példát mutatott az alkalmazkodásra, a természetes, egyszerű megoldások keresésére és megvalósítására. A település egy völgyben fekszik, és az elmúlt évtizedekben többször is elöntötte a villámárvíz – számolt be róla Halupka Gábor geológus. – Püspökszilágyon a csapadék évi és területi eloszlása kiszámíthatatlan, ezért az országban elsőként építettek itt ki – angliai mintára – egy, a belterület árvízi védelmét szolgáló, természetes anyagokból álló, lefolyáslassító gátrendszert. A településen átfolyó Szilágyi-patak mellékvizein nyolc hordalékfogó és lefolyáslassító rönkgát épült. A gátak alsó rönkjeit úgy helyezték el, hogy azokon a patak kisvízi és középvízi hozama akadály nélkül átfolyhat, míg a nagyobb hozamot a gát felduzzasztja, visszatartja a völgyben.
A rendszer már a megépítés évében, 2018-ban is jól vizsgázott, amikor villámárvizek érték a környéket, azóta a programot kiterjesztették. A Nyugat-Cserhátban a villámárvizek, erózió és aszály okozta károk megelőzésére Püspökszilágy vezetésével 9 település mintegy 30 helyszínén készültek élő- és holtfasövények, vízmosáskötések, valamint lefolyáslassító szivárgó rönkgátak. Ezek a kisléptékű beavatkozások a vízgyűjtő számos pontján képesek felfogni a vizet, és együttesen csökkentik mind a hirtelen lezúduló csapadék okozta károkat, mind az aszály következményeit.
Ha beleszóltunk a tájba, tegyünk is érte.
(Dzsida Gergely)
Az országban egyre több település, helyi közösség, civil szervezet fordul egyszerű, olcsó, természetközeli megoldásokhoz. A Gyüttment Találkozó helyszínén, Csobánkapusztán is indult hasonló kezdeményezés. Hét éve ez még egy vízben bővelkedő táj volt, egészséges ökoszisztémával, ahol egy fűzfaépítmény megalkotásába fogtak. Aztán aszályosabb évek jöttek, a fűzfák is kiszáradtak, ezért újra nekiláttak a munkának, ezúttal egy fűz-dóm építésének. Ottlétünkkor azonban még rosszabb idők jártak: marhák legelésztek a közeli kiszáradt tó medrében, és jóformán eltűnt a Bér patak, csak forrásként, pocsolyaként bukkan elő itt-ott. Mivel pedig a fűzfáknak vízzel telített hely kell, a helyi, nógrádi vízőrzők, akik időközben visszavágták, felélesztették a fákat, – a terület ökológiai rehabilitációjával, rönkgátakkal, rönktorlaszokkal próbálják újra vizes élőhellyé varázsolni az építmény környékét.
A Szemiramisz Fűz-dóm egy hatalmas, 80 méter átmérőjű, élő fűzvesszőkből font struktúra, ami felülről nézve, a rét alakját követve, szem alakot formáz. Ahogy Dzsida Gergely csobánkapusztai vízőrző tájékoztatott: terv szerint az építmény egy óriási szabadtéri öko-kiállítótér lesz: egyszerre működik élő közösségi térként és a fenntarthatóság, valamint a természettel való kapcsolódás szimbólumaként. A szerkezetet egy önkéntes építőcsapat folyamatosan gondozza és formálja, és már elkészült a szemgolyó a pupillával, de az élő fűzfaágak az évek során folyamatosan növekednek és változnak a tájjal együtt. „Ez a hely alkotás, élőlény és tájrehabilitációs jelzés egyben.” A növekvő, burjánzó állapotról, vagyis a dómról és környékéről készülő anyagok reményt és figyelmeztetést hordoznak, és példát adnak a vízmegtartó együttműködésre, a táj felélesztésére.
Gerillaakciók vagy mintaprojektek, lázadók
vagy végvári hősök?
Ha az Isten bizottságot hívott volna össze a teremtésre,
a világ még ma sem jött volna létre…
A mai szabályzók szerint a gátépítés illegális tevékenységnek számít, lefolyási akadályt lerakni engedély nélkül tilos. Az engedélyeztetés viszont pár százezer forintba kerül, és egy-másfél évig tart. Persze lefolyási akadály lehet a paksi fenékküszöb is (amire hirtelenjében mégsem kellett ennyit várni), meg egy hódgáthoz hasonló dolog is… Ebben az értelmezési tartományban a vízőrzők, vízvisszatartók: csak lázadók. De akkor pontosítsunk: olyan lázadók, vagy inkább gerillaharcosok, akik törvényen kívül nem cselekszenek, de szabványon kívül…, nos, igen.
Alapvetésük, hogy – a törvényes keretek között – mindent meg kell tenni, amit megtehetünk, hogy az elrontott folyamatokat visszafordítsuk. Ehhez hozzátartozik hosszú távon az ismeretterjesztés és az edukáció, a törvényhozók tájékoztatása és – ha szükséges, nyomásgyakorlással – a jogszabályok megváltoztatásának elérése; – de rövid távon a jól átgondolt, józan paraszti ésszel, mértékkel végzett tájépítés, tájrekonstrukció, tájregeneráció is. Ehhez pedig természetadta anyagokat használnak, a természet mintáit, így a hódok módszereit másolva.
Adódhat olyan helyzet, amelyben ott kell hagyni
a pöffeszkedő társadalmat. Csak meghajolni – nem lehet.
(Heinrich Böll)
Meglehet, mindez lázadásnak tűnik egy szabályokkal leszorított, és rossz előírásokkal a tönk szélére sodort világban, de ami rendbontás az egyik oldalról, az out of box gondolkodás a másikról. Kreatív és lokális megoldás arra, amit a bürokrácia, a kőtáblába merevült elvek és elavult gyakorlatok, a régi rutinok még lekorlátoznak. Ebben a megközelítésben pedig, ha a szabályok ellenünk hatnak, és a szabályhozók késlekednek a jó válaszokkal, az egyetlen értelmes dolog, amit tehetünk, ha az emberinél jóval nagyobb, ősibb és bölcsebb törvényeket, a természeti, vagy ha tetszik, az isteni elrendeléseket követjük.
A vízőrzők és természetvédők szerint mindig a lépték a lényeg. A rönkgátak építése, a víz visszatartása hódléptékben tökéletesen működik (a hatalmas víztározók, mesterséges duzzasztók viszont többet ártanak, mint használnak); vagyis a kis vízi mederküszöb jó (a nagy hosszú távon kifejezetten rossz). Ugyanígy: a talajforgatás gilisztaszinten tökéletes (a földek felszántása viszont pusztító); a talajépítés, illetve talajjavítás, ami a talajtakarást, a komposztálást, mulcsozást, mélymulcsozást, zöldtrágyázást, illetve a mértékletes és higított trágyázást illeti, rendjénvaló (az ipari méretű műtrágyázás viszont kerülendő). Kis beavatkozással is elérhetünk nagy változást; ráadásul így, a hatást és a visszacsatolásokat figyelve, könnyen módosíthatunk, és kisebb a kockázat, hogy valamit végletesen elrontsunk, ráadásul takarékos is.
A természeti minták megfigyelésével, logikájuk és működésük felfejtésével, tiszteletteljes követésükkel az ember nem tévedhet el. Ehhez ökológiai tudás kell, és alázat, hogy a szakértői tudást ötvözze a helyi tapasztalatokkal, a hagyománnyal, a környezet megmaradt elemeiben és a lokális emlékezetben még éppen fellelhető ismeretekkel. És még valami szükséges: cselekvési szándék. „Csinálni kell, józan ésszel, helyi erőkkel, és persze, a hatósággal, – ha lehet...”
„Tévedni ér, – hülyének lenni nem”
Létezik társadalmi, és gazdasági aszály is…
A Gyüttmentek tapasztalatai szerint nagyon nehéz átkapcsolni fejben, komoly kihívás tudatosítani, hogy a környezeti problémákkal dolgunk van: globálisan is, de helyben, egyénenként, és közösségenként is. Megszoktuk, természetesnek vesszük, mert belénk ivódott, hogy az éghajlat rendben van. Most, amikor látjuk, hogy ez megváltozott, sürgős paradigmaváltásra lenne szükség, – és hiányzik az edukáció, hiányzik a társadalom ökológiai tudása. „Létezik társadalmi és gazdasági aszály is…”
Tanítani kéne a gazdatársadalmat és a lakosságot egyaránt. Kötelező továbbképzést kellene tartani a gazdáknak, és regionális központok és hálózatok kiépítésére lenne szükség. De alapvetően a gazdálkodók oldaláról kéne, hogy igény ébredjen a változásra. Mezőgazdasági léptékben óriási változásokra van szükség: jelenleg az agráriumban dolgozók mintegy 7%-a rendelkezik megfelelő szintű tudással. A fiatalok között vannak kísérletezők: a szántást elhagyók, a regeneratív technikákkal kacérkodók száma megnőtt. De a gazdálkodásnak most nincs semmi presztizse. És a változtatni akarókat a „szabályozási klíma” sem segíti. Az EU-ban négyszázezer emberre jut egy gazdálkodó. Így nagyon kevés visszacsatolása van a társadalomnak, hogy mit és hogyan kéne módosítani.
Ez a rendszer ökológiailag se jó, és gazdasági szempontból se komfortos. Túlságosan adminisztratív, bürokratikus a világ, amelyben kontraproduktívak a szabályok is – összegezték a Gyüttment természetvédői és gazdái a tapasztalataikat. – Ehelyett fenntarthatóbb, zöldebb, életszerűbb, „nem íróasztalos módon” kéne működtetni a dolgokat. Felismerve és felismertetve, hogy „már nem az átlagra kellene tervezni, hanem a szélsőségre”, tehát voltaképpen extremitáskezelésre van szükség. A szabályozásnak jó felé kellene orientálni a gazdákat, akiknek nagy része még nem tudatosította az érdekeit, vagy legalábbis még nem lépte át az utóbbi pár évszázad alatt felépült, közös korlátokat. Pedig nekik is fontos lenne, hogy legyen víz, vagy hogy olyan terményre, tenyésztésre álljanak át, ami bírja az aszályos, szélsőséges időket...
Szabályozni kellene az önérdek és a közös érdek arányát…
Igaz, most már jelentős mértékben csökkent a kukoricatáblák száma. De sokaknál még mindig a régi rutinok működnek, a „nagyapám is így csinálta”, meg a „száz éve is így működött, miért tenném hát másképp” metódusa. Vannak, akik „akkor veszik észre, hogy lefőtt a kávé, amikor elfogyott”, és az előző évek baljós tapasztalatai dacára, idén is nagy tábla kukoricát vetettek. Le is száradt. Lassan eljutunk oda – mondták kesernyésen többen is a találkozón –, hogy büntetni kéne, aki még mindig ragaszkodik, ilyen aszályos évek után is, a kukoricához… És ideje lenne átgondolni a nagygazdaságok szerepét, amelyek a föld alapú támogatást felveszik, de a bürokratikus és életidegen előírásoknak való megfelelés és lavírozgatás közben elszakadtak a természetes működéstől. Egyúttal felül kéne bírálni a monokultúrák létjogosultságát is, összevetve az okozott közösségi kárt az egyéni haszonnal: „szabályozni kellene az önérdek és a közös érdek arányát”.
Másféle, természetközelibb, az adott táj jellemzőihez és az éghajlathoz alkalmazkodó gazdálkodásra kellene áttérni, célzott ökológiai hozzáállással, és tisztelettel támaszkodva őseink rendszereire, módszereire. Ideje lenne például visszatérni az állatrendszerek használatához, mert „a legelő állat a teljes tápanyagkörforgást biztosítja”. Amúgy is a sztyeppesedés felé tartunk, így a szabadtartású állattenyésztés felelevenítése szükségszerű is lenne. Ahol természetes módon megvalósul a talaj–növény–állat–ember kooperatív együttlétezése, együttműködése, ott egyre több víz tér vissza a tájba. Hasznos lenne tehát a kisgazdaságok támogatása, és így a biodiverzitás, a sokféleség fenntartása. A gyep, a gyümölcsös, a zöldségeskert, a legelő és a szántó, illetve a baromfiudvar, az ólak és az istállók a kisgazdaságok egymást kiegészítő, egymásra épülő elemei. Természetesen fontos, hogy tájegységenként, a helyi klimatikus jellemzők, a domborzati viszonyok, a föld minősége szerint, és a régi hagyományokat felelevenítve legyenek más-más válaszok a kihívásokra, de az biztos: „sok kiskert sokra megy…”
Fordulóponton billegünk
Elismerjük vagy sem, végletesen függünk a természettől.
Tőle kapjuk ételünk minden falatját, minden lélegzetvételnyi levegőnket.
A természet a legdrágább kincsünk, ezért meg kell védenünk.
Jövőnk attól függ, hogy képesek vagyunk-e most cselekedni.
(David Attenborough)
A vízőrzők és természetvédők nem elégedtek meg a helyi akciókkal, a fű alatt végzett, jószándékú és eredményes kisebb tájalakításokkal, illetve az előadások, találkozók, konferenciák tartásával, és így minél több érdeklődő gazdálkodó vagy kerttulajdonos tájékoztatásával, edukálásával. Igyekeztek kiterjeszteni a felvilágosítást, és felvették a kapcsolatot a döntéshozókkal is. Szakmai anyagaikat, javaslataikat (pl. 2025. májusában) eljuttatták az előző, majd idén április-májusban a mostani kormányzathoz is. A korábbi vezetés ugyan befogadta az ajánlásokat, de ha alkalmazta is egyik-másikat, főként csak a terminológiát átvéve, felszínesen, vagy érdekvezérelten hasznosította az azokban foglaltakat.
A jelenlegi vezetés – a mostani, immár valóban aggasztó klimatikus és gazdasági–gazdálkodási körülmények láttán – úgy tűnik, talán nemcsak befogadja, de épít is a különböző szervezetektől (így többek között a Vízválasztó Mozgalomtól, a VízŐrző Mozgalomtól, a Víz Koalíciótól és a Kék Sodrás Mozgalomtól) megkapott, változást sürgető javaslatcsomagokra. Az élő környezetért felelős miniszter bejelentette: a kormány hamarosan tárgyal a készülő klímatörvényről. Gajdos László szerint a tervezésbe bevonták a civil szervezeteket is, és a tervezet szeptemberi társadalmi egyeztetése megtörtént.
Eddig az ember magával a természettel küzdött;
mostantól a saját természetével kell megküzdenie.
(Gábor Dénes)
A Magyar Természetvédők Szövetsége – csaknem 200 szervezet nevében, a Green Policy Centerrel együtt – október elején azzal a kéréssel fordult a miniszterhez, hogy komplexitása és jelentős hatása miatt ne nyolc napot, hanem – a nemzetközi jó gyakorlatoknak megfelelően – négy hetet kapjanak az előkészítés alatt álló klímatörvény-tervezet társadalmi egyeztetésére és érdemi véleményezésére. A szervezetek kiemelték, hogy a klímatörvény évtizedekre meghatározza, miként alkalmazkodik az ország a megváltozott környezeti viszonyokhoz. És mivel a társadalom részéről komoly igény mutatkozik a részvételre, a megfelelő időkeret szükséges ahhoz, hogy a beérkező vélemények és tapasztalatok valóban javíthassák a törvényjavaslatot.
Amit Gajdos László eddig nyilvánosságra hozott, abból az derül ki: prioritásként kívánják kezelni a hazai vízkészletek megtartását, valamint a természetes élőhelyek és tájak megóvását, helyreállítását. Terv szerint megteremtik a jogszabályi hátteret ahhoz, hogy megmenthessék a tavakat a kiszáradástól, és „új életet lehelhessenek a folyókba”. Az élő környezetért felelős miniszter szerint a klímatörvény lesz a hazai környezetvédelem „bibliája”, amelyet még ebben az évben az országgyűlés elé szeretnének tárni.
Reméljük, hogy a kormányzatnak sikerül gyümölcsöző párbeszédet folytatni a vízőrző és természetvédő szervezetekkel, és nemcsak a szavak szintjén történnek változások, de valóban megvalósul a prioritások átértékelése: a több évszázados haszonelvű, környezetpusztító életmód átváltása jövőközpontú, természetóvó gondolkodássá és cselekvéssé. Bízunk benne, hogy sikerül beépíteni az újszerű, bár valójában ősi, természetközeli megoldásokat és lehetőségeket a gazdaság működtetésébe, – az egészséges és élhető élet érdekében.
Folytatjuk…
