Hogyan népszerűsíti a média a népirtást (Chris Hedges jegyzete)
Eredeti cikk:
How the Media Sells Genocide, Chris Hedges, August 24, 2026
Schiller Mária küldeménye
(Öröm a világnak ‒ Mr. Fish)
A nyugati média – kettős mércével, cenzúrával, megtévesztő nyelvhasználattal, az izraeli hazugságok felnagyításával és a palesztinok embertelenné tételével – elősegíti a gázai népirtást.
A nyugati média közvéleményt teremt a népirtás mellett. Normalizálja Izrael évtizedek óta tartó katonai foglalását és apartheidjét. Elhallgatja Izrael nemzetközi jogot súlyosan megsértő cselekedeteit. Fennmarad az a tévhit, hogy Izrael az áldozat.
Tétlenül elfogadja az izraeli drakonikus cenzúrát. Csak langyos tiltakozó levelekkel reagál Izrael visszautasítására, hogy külföldi újságírókat engedjenek be Gázába – ami Izrael kísérlete háborús bűneinek leplezésére.
Felerősíti az izraeli hazugságokat, a lefejezett csecsemőktől kezdve az október 7-én elkövetett, izraeli nők elleni széles körű szexuális erőszakig, hogy elhomályosítsa az igazságot.
Amikor Gázáról írnak, az igék passzív alakban szerepelnek. Nincs alany. Senki sem vonható felelősségre. Úgy tűnik, a népirtás Isten cselekedete. Nem különbözik a földrengéstől vagy a szökőártól. A klisék és az homályos melléknevek, mint például az „erőszak körforgása” vagy az „összecsapások”, eltorzítják és hamisítják a valóságot.
„Ha a gondolat megrontja a nyelvet, a nyelv is megronthatja a gondolatot” – figyelmeztetett George Orwell.
A New York Times riportereit a szerkesztők arra utasítják, hogy kerüljék az olyan kifejezéseket, mint „Palesztina”, „népirtás”, „mészárlás”, „menekülttábor”, „lemészárlás” és „tömeggyilkosság”, amikor a palesztinokra hivatkoznak.
A média szolgaian visszamondja, amit Izrael etet vele. A telített bombázás „sebészi légi csapásokká” válik. Izrael éhínséget fegyverként való felhasználása „élelmiszerhiánnyá” válik. A fegyvertelen civilek – köztük gyermekek – meggyilkolása „összecsapásokká” válik. A zsidó telepesek dombtetőn álló, erődszerű telepei „városrészekké” válnak. Egy újságíró vagy orvos bírósági eljáráson kívüli meggyilkolása „meghaltá” válik.
A népirtást, amelyet „Izrael–Hamasz háborúként” emlegetnek, „önvédelemként” igazolják, ami Izrael „önvédelmi jogának” mantrájának része.
Amikor iskolákat, kórházakat, klinikákat, mentőautókat, mecseteket, templomokat és egyéb polgári célpontokat semmisítenek meg, azokat „Hamas-parancsnokságoknak” nevezik,
vagy azért veszik célba őket, mert a Hamas „használja a civileket emberi pajzsként” – amit Izrael rendszeresen tesz, amikor
a hadsereg megkötözi a fogva tartott palesztinokat, és kényszeríti őket, hogy az izraeli csapatok előtt lépjenek be potenciálisan aknákkal teli épületekbe és alagutakba.
Amikor izraelieket tart fogva a Hamász, ők „túszok”, még akkor is, ha szolgálnak a hadseregben. Amikor palesztinokat – beleértve a gyermekeket is – vád vagy tárgyalás nélkül tartanak fogva, és eltűnnek az izraeli fogolytáborokban, ahol a kínzás „elterjedt” és „szisztematikus”, ők „foglyok”.
A sátortáborok vagy kórházak elleni rakétatámadásokat a palesztin fegyveres csoportokra kenik, amelyek tévesen kilőtt rakétákat használnak. Ha Izrael elismeri a támadásokat – ami nagyon ritkán fordul elő –, azokat „tragikus hibának” nevezik.
A gázai polgári intézményeket „a Hamász által irányítottnak” jellemzik, hogy kétségbe vonják a jelentéseik hitelességét. A New York Times rendszeresen kifogásolja a gázai Egészségügyi Minisztérium közleményeit azzal, hogy „nem tesz különbséget civilek és harcosok között”, ezzel elrejtve a több tízezer civil lemészárlását.
Ennek eredménye az újságírás történetének egyik legbonyolultabb szövege, beleértve a New York Times 2023. november 5-i címlapját, amely így szól: „A gázaiak szerint légitámadás okozta robbanások számos áldozatot követeltek egy sűrűn lakott városrészben.”
„Amikor a Middle East Eye újságírói, Mohamed Salama és Ahmed Abu Aziz, valamint a Reuters fotóriportere, Hussam al-Masri, továbbá a szabadúszók, Moaz Abu Taha és Mariam Dagga – akik több médiummal is együttműködtek, köztük az Associated Press-szel – meghaltak egy „double tap” támadásban – amelynek célja az volt, hogy megölje az első támadások áldozatainak ellátására érkező mentőket – a Nasser Orvosi Komplexumban, hogyan reagáltak a nyugati hírügynökségek?” Ezt a kérdést tettem fel A palesztin újságírók elárulása című rovatomban.
„Az izraeli hadsereg szerint a gázai kórház ellen indított támadások célpontja egy – állításuk szerint – a Hamászhoz tartozó kamera volt” – számolt be az Associated Press.
„Az IDF azt állítja, hogy a kórház elleni támadás célja a Hamász kamerája volt” – közölte a CNN.
A kamera a Reuters tulajdonában volt, amely szerint Izrael „teljes mértékben tisztában volt” azzal, hogy a hírügynökség a kórházból forgatott.
„Amikor augusztus 10-én Anas Al Sharif, az Al Jazeera tudósítója és három másik újságíró meghalt az Al Shifa Kórház közelében felállított sajtósátorukban, hogyan számolt be erről a nyugati sajtó?” – kérdeztem.
A német Bild újság megjelentetett egy címlapon szereplő cikket a következő címmel:
„Gázában megöltek egy újságírónak álcázott terroristát.”
„A média által alkalmazott nyelvi akrobatika odáig ment, hogy újradefiniálta a szavakat, értelmetlenné téve őket” – írja Assal Rad a „Ne mondd, hogy Palesztina: Hogyan teremtette meg a média a népirtáshoz szükséges konszenzust” című művében:
A főáramú média nem a „megsértés” kifejezésével írta le Izrael ismételt tűzszüneti megsértéseit. Ehelyett a tudósítások ugyanazokat a mintákat követték: racionalizálták Izrael támadásait, és kritika nélkül ismételgették Izrael állításait, hogy igazolják a cselekedeteit. Miközben a palesztinokat továbbra is megölték – a „tűzszünet” alatt –, és a segélyáramlás nem érte el a szükségletek szintjét, sem a megállapodás szerinti mértéket, a nyugati média ezeket a kirívó jogsértéseket a „törékeny tűzszünet” „próbáinak” vagy „kihívásainak” állította be. Miközben vezető emberi jogi szervezetek, mint az Amnesty International, arra figyelmeztettek, hogy a népirtás valójában még nem ért véget, a hagyományos média továbbra is úgy ábrázolta a helyzetet, mint egy „törékeny tűzszünettel” járó háborút.
A szavaknak jelentősége van. A szavak igazolják a cselekedeteket. Ha nincs népirtás, ha Izrael háborúban védi magát, akkor az Egyesült Államoknak és Izrael európai szövetségeseinek joguk van több tízmilliárd dollárnyi katonai segélyt nyújtani. Ha ez egy olyan háború, amelyet a Hamász indított október 7-én, akkor lehetséges, hogy Gáza megsemmisítését és az Izrael által elkövetett tömeges mészárlást a Hamász-támadás sajnálatos következményeként sirassuk.
Ez a nyelvi torzítás – ahogy Orwell megjegyezte – arra szolgál, hogy megvédje a védhetetlent:
Olyan dolgok, mint a brit uralom folytatása Indiában, az orosz tisztogatások és deportálások, az atombombák ledobása Japánra, valóban megvédhetők, de csak olyan érvekkel, amelyek túl brutálisak ahhoz, hogy a legtöbb ember szembenézzen velük, és amelyek nem egyeznek a politikai pártok hirdetett céljaival. Így a politikai nyelvnek nagyrészt eufemizmusokból, körkörös érvelésből és puszta homályos homályosságból kell állnia. Védtelen falvakat bombáznak a levegőből, a lakosokat elűzik a vidékre, a szarvasmarhákat géppuskával lelőik, a kunyhókat gyújtó lövedékekkel felgyújtják: ezt békéltetésnek nevezik. Több millió paraszttól elvesszük a gazdaságait, és úgy küldjük őket vándorolni az utakon, hogy csak annyit vihetnek magukkal, amennyit el tudnak cipelni: ezt népességáthelyezésnek vagy határkorrekciónak nevezik. Emberek kerülnek évekre bírósági eljárás nélkül börtönbe, vagy hátba lőnek őket, vagy az Északi-sarkvidéki fakitermelő táborokba küldik őket, hogy skorbutban haljanak meg: ezt a megbízhatatlan elemek kiküszöbölésének nevezik.
Adam Johnson a „Hogyan adjuk el a népirtást: a média bűnrészessége Gáza megsemmisítésében” című cikkében több mint 12 000 cikket elemezett a The New York Times, a The Washington Post, a CNN.com, a Politico, az Axios, az USA Today és az Associated Press oldalairól, valamint 5 000, a CNN-en és az MSNBC-n sugárzott tévéműsort. Gondosan kutatott könyve elítélő vádirat a „liberális” média által a népirtásról adott indoklás ellen.
A CNN és a The New York Times utasította szerkesztőit és újságíróit, hogy a támadásokat csak azután tulajdoníthatják Izraelnek, hogy az IDF megerősítette azokat, és megadták a GPS-koordinátákat. Johnson egy CNN-es forrást idéz:
Akár a szerkesztőségben, akár a terepen, semmit sem tulajdoníthattunk Izraelnek, hacsak nem teljesítettük azt a lehetetlenül magas követelményt, hogy „robbanásnak” kell neveznünk az eseményt, amíg meg nem határoztuk a robbanás helyszínét, el nem küldtük a koordinátákat az izraelieknek, és meg nem kértük tőlük a nyilatkozatot.
Johnson könyvéről szóló interjút itt tekinthet meg az Electronic Intifada oldalán.
Az Izraelről és Palesztináról tudósító CNN-újságíróknak be kell nyújtaniuk munkájukat felülvizsgálatra a hálózat jeruzsálemi irodájához a sugárzás előtt.
A CNN-irodának, akárcsak Izraelben minden hírügynökségnek, be kell tartania az izraeli katonai cenzúra által előírt korlátozásokat.
Azokat a kevés palesztinokat, akik megjelennek a CNN-en és más hagyományos médiában, rendszeresen megkérdezik – általában még mielőtt egyáltalán engedélyeznék számukra a szereplést –, hogy „elítélik-e” a Hamászt. Azokat a vendégeket, akik akár csak enyhe kritikát is fogalmaznak meg Izrael ellen, megkérdezik, hogy Izraelnek „joga van-e létezni”.
Soha senkit nem kérdeznek meg arról, hogy elítéli-e a cionizmust, az apartheidet, az etnikai tisztogatást, a népirtást vagy Izrael 100 éves háborúját Palesztina ellen.
Arról sem kérdezik meg őket, hogy a palesztinoknak joguk van-e önvédelemre – ami a nemzetközi jog szerint megilleti őket, beleértve a fegyverek használatát is.
A megszelídített újságíróink és hírügynökségeink, ahogy Robert Fisk rámutatott, „a hatalom nyelvének foglyai”.
Kötelességtudatosan ismételgetik a hivatalos szókincset. Ez nem csupán propagandistákká, hanem a népirtás bűntársaivá is teszi őket.
Azokat, akik tiltakoznak a népirtás ellen – beleértve az egyetemi kampuszokon tüntető diákokat is, akik közül sokan zsidók –, „Hamas-támogatókként” és „antiszemitákként” becsmérlik. Az újságírók felkutatják a cionista diákokat – akik általában a kampuszok Hillel-házaiban rejtőznek –, akik azt állítják, hogy a tüntetések miatt „félnek a biztonságukért”. A média alig fordít figyelmet az iszlámellenes előítéletek terjedésére vagy a diáktüntetőkkel szembeni elnyomásra, amely nemcsak rendőri brutalitást és 3000 őrizetbe vételt és letartóztatást foglal magában, hanem felfüggesztéseket, próbaidőket, kizárásokat, a diplomák visszatartását és a szimpatizáló oktatók elbocsátását is.
A palesztin felszabadulásra felszólító jelszavakat – köztük a „A folyótól a tengerig, Palesztina szabad lesz” szlogent – valamint a palesztin zászlót bűncselekménynek minősítették.
Az üzenet egyértelmű: a zsidók élete számít. A palesztinoké nem.
„Az ENSZ-ügynökségek, a tekintélyes emberi jogi megfigyelők, az orvosi folyóiratok és a hivatásos orvosi személyzet jelentéseit általában tisztelettel kezelik, és kiemelt helyet kapnak a főáramú médiában” – írja Rashid Khalidi történész Robin Anderson „The Complicit Lens: US Media Coverage of Israel’s Genocide in Gaza” című könyvének bevezetőjében:
Ebben a háborúban azonban nem így van: ha egyáltalán hivatkoznak ilyen forrásokra, a média ugyanolyan figyelmet szentel az ezekkel a szervezetekkel és személyekkel szembeni felháborító rágalmazásoknak és becsületsértéseknek is, amelyeket Izrael hivatásos propagandistáinak serege és számtalan amerikai védelmezője bőségesen terjeszt.
Amellett, hogy Izrael népirtásának kritikusait a Hamász támogatóiként vagy terrorista-szimpatizánsokként bemocskolják, rágalmazási arzenáljuk fő fegyvere az antiszemitizmus halálos vádjának szisztematikus és felháborító visszaélése.
Az olvasók és nézők tömeges elpártolása a főáramú médiától az olyan közösségi médiumok felé, amelyek nem szűrik a híreket az izraeli lobbin, az amerikai kormányon vagy a nagyvállalatokon keresztül, a média csődjének éles jelzője. A tömeges elvándorlásra adott válasz a „platformicid” volt – algoritmusok alkalmazása, árnyékos letiltás, az élő közvetítési lehetőségek korlátozása és fiókok bezárása olyan közösségi médiaóriások részéről, mint a Facebook, az Instagram, az X, a YouTube és a TikTok, hogy drámaian csökkentsék a Palesztináról szóló tudósítások elérhetőségét.
Ez a cenzúra egy összehangolt erőfeszítés része, amelynek célja, hogy elrejtse a népirtás borzalmait a nyilvánosság elől.
A nyugati média azzal, hogy folyamatosan hivatkozik október 7-re, kiemeli a népirtást a kontextusából. Figyelmen kívül hagyja Izrael 19 éve tartó gázai ostromát. Október 7-ét a nyugati média „ok nélküli” cselekményként jellemzi. Izrael 2008 és 2009 telén Gázában fegyvertelen palesztinok ellen elkövetett mészárlásait, valamint a Gázára mért támadásait 2012-ben, 2014-ben, illetve a 2018-as és 2019-es Nagy Visszatérési Menetelés idején figyelmen kívül hagyják.
Az 1948-as Nakba – amikor az európai cionisták elkobozták a történelmi Palesztina több mint 78 százalékát, erőszakkal elűzték 750 000 palesztint, több mint 530 palesztin falut romboltak le és 15 000 palesztint öltek meg – ritkán kerül említésre.
Azok közül, akiket 1948-ban elűztek otthonaikból, 70 százalékát Gázába kényszerítették. A cionista projekt a történelmi amnézia elősegítésén alapul.
„Miután a Hamászt brutális, terrorista csoportként állították be, amelynek tagjai lelkiismeret nélkül örömmel kínoztak, csonkítottak meg és fejezték le csecsemőket, további magyarázatra nem volt szükség” – írja Anderson a könyvében. „A média egyszerűen elkerülte Izrael erőszakos múltjának bemutatását, és ennek következtében a főéramú média a palesztinok mindennapi életkörülményeit is elhallgatta.”
Az a kitaláció, hogy jelenleg tűzszünet van Gázában – Izrael legalább 1 286 palesztint megölt és 4 257-et megsebesített azóta, hogy az állítólag hatályba lépett –, a nyugati média ürügyévé vált, hogy hátat fordítson Gázának. Ez a népirtás-tagadás a kezdetektől fogva jellemzi a tudósítást.
Nemcsak Izrael bűneit leplezi el, hanem Izrael kinyilvánított szándékát is, hogy etnikailag megtisztítsa Gázát az összes palesztintól.
Ez gyakorlatilag hatástalanítja a nemzetközi jogot. És nevetségessé teszi az újságírói szakmát.
Amikor az etnikai tisztogatás utolsó lépése is megtörténik, a nyugati média – ebben biztos vagyok – továbbra is izraeli propagandaanyagokkal, eufemizmusokkal és klisékkel fog bombázni minket. A végsőkig igazolni fogja a népirtást.
deepl.com/en/translator – VDGy
