KIK ÉS HOGYAN DÖNGÖLTÉK BETONBA A NÉMET GAZDASÁGOT? ‒ Egy száműzött német közgazdász elemzése (Tallián Hedvig ajánlásával)

Bogár László a legfrissebb Naplójában (Hogy mi ne legyünk német gyarmat /József Attila/, legyünk inkább kínai tartomány) szól őszintén arról, hogy mi miért ne legyünk német gyarmat. Ami azonban még bonyolultabbá és kényesebbé teszi a felvetést, hogy lényegében Németország maga is gyarmat. Hogy mennyire, az jól látható egy száműzött német közgazdász alábbi elemzéséből, de abból is, hogy a nevét ‒ külön felhatalmazás híján ‒ nem oszthatom meg a Tisztelt Olvasóval...

Egy száműzött német közgazdász elemzése Németország gazdaságának tönkretételéről

(részlet)

Az Európai Központi Bank (EKB) szóvivője, Isabel Schnabel, akárcsak az EKB-val foglalkozó többi kommentátor ‒ akik valójában EKB-s öregdiákok, vagy jelentős összegű tanácsadói díjjal tömi ki őket az EKB ‒ bőszen igyekeznek felmenteni az EKB-t minden felelősség alól. Miközben ez a felelősségre nem vonható nemzetközi szervezet általában véve Európa és különösen Németország számára maga a mérhetetlen katasztrófa. Az EKB mostanra közel került célja eléréséhez, Európa dezindusztrializációjához.

A német gazdaságot totálisan tönkretette az EKB, a látszólag inkompetens kormányok ‒ amelyek valójában az uraik, az amerikai megszállást Németországban irányító ügynökségek által előírt politikát hajtják végre ‒ csupán másodlagos szereplők.

A történet az európai valuta eltörlésével kezdődött, ami a német márka volt. A német márka rendkívüli sikert futott be, ám a Bundesbank, az eredeti, háború utáni német központi bank „rossz fényt” vetett a többi központi bankra, ugyanis nem volt hajlandó inflációt teremteni (még az 1970-es években sem, amikor sikerült egyszámjegyű szinten tartania az inflációt Németországban, gyakorlatilag egyetlen országként), ami pedig még fontosabb, nem volt hajlandó felfúvódás‒kipukkadás ciklusokat, valamint ingatlan- és eszközbuborékokat, majd bankválságokat kreálni. Nem csoda, hogy a háttérben lévő intrikusok lelkesen álltak elő a Bundesbank megszüntetésének tervével. Sikerrel, ugyanis ebből végül mára csupán az EKB frankfurti irodája maradt.

A német márka 2000-ben történt eltörlésével egyértelművé vált: bármilyen helyettesítő eszköznek ‒ definíció szerint ‒ gyengébbnek kellett lennie, ahogyan arra 1997-ben figyelmeztettem (Financial Times, Levél a szerkesztőnek írásomban). Katasztrófa lesz a vége, amint arra felhívtam a figyelmet: Németország fejlett gazdaság ‒ nem nyersanyagokat, hanem késztermékeket exportál ‒ virágzik, valutája pedig felértékelődött.

Az ilyen sikeres és versenyképes gazdaságok (Japán, Korea, Kína is) a magasabb termelékenységük következtében folyó fizetési mérlegtöbblettel rendelkeznek, és ez valutáik erősödését eredményezi. Ez mindenkinek jó: az erősödő német márka biztosította, hogy az olyan kevésbé produktív szomszédok, mint Olaszország, recesszió nélkül (leértékelődés helyett) növekedhessenek. Az erősebb valuta olcsóbbá tette a nyersanyagimportot, és mindenekelőtt az exportőr ágazatokra gyakorolt nyomást tartotta fenn, arra ösztönözve a vállalatokat, hogy megállás nélkül fejlesszék technológiájukat, innováljanak, és a termelékenységet a világ legmagasabb szintjén tartsák, hogy képesek legyenek megtartani, sőt növelni tudják piaci részesedésüket annak ellenére, hogy az erősödő valuta drágábbá tette a német exportot.

Ez ragyogóan működött. Németország kereskedelmi feltételeinek javulása jólétet teremtett ‒ ezt azonban a későbbi kormányok szükségtelen kicsapongásokra, például az USA tengerentúli kalandjaira vagy a tömeges bevándorlásnak a finanszírozására pazarolták.

A német márka eltörléséig! Ez az eltörlés a lakosság körülbelül hatvanöt-hetven százalékának akarata ellenére történt (amint azt a közvélemény-kutatások folyamatosan kimutatták). A népszavazást a kérdésben a megszálló hatalmak nem engedélyezték. A német márka rendkívül sikeres volt, és soha nem volt értelme eltörölni. Nem szólt gazdasági érv mellette, és az egyetlen fennmaradó érv politikai volt („az európai háború megelőzése”), és azóta már meg is cáfolták ‒ más szóval, egyetlen jó ok sem volt az euró bevezetésére.

Amint az EKB 2000 körül megkezdte működését, azonnal összehangolt kampányba kezdett, hogy megállítsa a sikeres német növekedési motort működésében.

Először is, 2002-03-ban indokolatlan hitelválságot idézett elő azzal, hogy megszüntette a banki diszkontált váltók Bundesbank általi újbóli diszkontálásának nagyszabású programját, amely a középvállalkozások finanszírozásának rendkívül sikeres módjának bizonyult, és a Reichsbank 1876-os alapítása óta működött. Természetesen a váltók banki diszkontálása évszázados múltra tekint vissza, és mindig olajozta az európai kereskedelem kerekeit.

De nem többet. Miután 2002-03-ban a németországi középvállalkozásokra ilyen módon masszív hitelválságot kényszerítettek ‒ ami sokuk számára a csődöt jelentette és azóta is fékezi a növekedést ‒, az EKB azonban még tovább ment a nagy német bankok, valamint Írország, Portugália, Spanyolország és Görögország teljes gazdaságának tönkretételében. Ugyanis a bankokat arra kényszerítette, hogy az USA által létrehozott, szeletelt és kockára vágott hitelderivatívákba fektessenek be (kéz a kézben az EU Bizottsági szabályokkal és az EKB befolyásolta „bázeli” bankszabályokkal együtt). Így a Landesbanken néven ismert nagy német bankokat arra kényszerítették, hogy az Egyesült Államok által kibocsátott és rosszul-értékesíthető mérgező hulladéktermékeket vásároljanak, amelyeket a CIA által ellenőrzött amerikai hitelminősítő intézetek bűnözői módon „AAA” minősítéssel láttak el.

A periféria országaiban, Írországban, Portugáliában, Spanyolországban és Görögországban az EKB bankfelügyeleti hatáskörét felhasználva arra kényszerítette a bankokat, hogy bővítsék a banki hitelteremtést eszközvásárlások céljából, az EKB azonban tisztában volt azzal, hogy így japán-típusú eszközbuborékokat fog létrehozni többek között az ingatlan, az ingatlanfejlesztés és a szállodai szektorban.

Ezt követően az EKB élesen szigorított és korlátozta a banki hitelteremtést, az eszközbuborékok megszűnését eredményezve. Ez tönkretette Írország, Portugália, Spanyolország és Görögország bankrendszerét, hatalmas hitelszűkülést okozva ‒ az utóbbi országokban egy évtizedig. Ez bankok százait tette tönkre. Az EKB azonban továbbra is fenntartotta a nyomást, hogy megölje a kisvállalkozásoknak hitelező kisbankokat. Nulla vagy negatív kamatlábak bevezetésével, valamint a szabályozási és megfelelési költségek sztratoszférikus magasságokba emelésével (és még a legkisebb helyi hitelszövetkezeteket is arra kényszerítette, hogy ugyanazokat a bázeli szabályokat kövessék, mint a nagybankok ‒ ugyanakkor az USA-ban a bankok több mint kilencven százaléka túl kicsinek minősült, és egyszerűen mentesült az ilyen szabályok alól!!!)

Mivel azonban Németországban a sok kis bank dominál (80%-uk helyi bank), a német bankok többségét nem érintette sem a központi bankok által létrehozott 2008-as válság, sem az azt követő európai perifériák válsága ‒ amelyeket mind „a központi tervezők” hoztak létre.

Tehát ‒ ahogy arra 2009-ben Frankfurtban figyelmeztettem ‒, az EKB a következő lépésével ingatlanbuborékot idézett elő Németországban, mivel a német közösségi bankokat drasztikus ingatlanhitelezésre kényszerítette. Az egykor szilárd 1400 német közösségi bankot az EKB gyakorlatilag arra kényszerítette, hogy ingatlan-spekulánsokká váljanak.

Az EKB 2022 végén kipukkasztotta ezt a hatalmas németországi eszközbuborékot.

Eddig az EKB már közel 6000 bankot ölt meg az irányítása alatt, ám ennél még sokkal több fog eltűnni az elkövetkező, az EKB által létrehozott német bankválságban két-három éven belül (ha nem hamarabb).

Eközben, és hogy bezáruljon a kör, az EKB bűnösen katasztrofális pénznyomtatási politikája ‒ melyből Goldman Sachs-ék (ahonnan az EKB korábbi vezetője, Draghi is érkezett) húznak hasznot, miközben több ezer kis céget támogató jó helyi bankot kényszerített ki az üzletből ‒ gyengítette az eurót.

Amint arra figyelmeztettem, az euró tartósan túl gyenge volt, ami azt eredményezte, hogy a német vállalatokra ‒ a kezdetben magas termelékenység ellenére ‒ nem nehezedett nyomás, hogy folytassák a korábban fáradhatatlan fejlődési törekvéseiket. A német vállalkozásokat becsapta az EKB helytelenül gyenge euró politikája, amely elvitte a korábban fontos nyomást, amely az erős német márkából származott. Ehelyett a bankok az elmúlt tizenöt évben arra kérték a cégeket, hogy térjenek át a pénzügyi spekulációra (akárcsak Japánban az 1980-as években).

Az Északi Áramlat II. vezeték felelőtlen amerikai felrobbantása és Németország kényszerítése, hogy leállítsa az orosz energiaimportot, már csak a hab volt az EKB ipar-mentesítési tortáján. Az EKB irányítása alatt a németországi cégek és befektetők ingatlan-spekulánsokká váltak. Mivel az iparban a technológia korszerűsítését és az élvonalban maradást célzó új beruházások elmaradtak, csak idő kérdése volt, hogy az export összeomoljon. 2008-ig Németország volt a világ legnagyobb exportőre, messze megelőzve a sokkal nagyobb népességű gazdaságokat, köztük az Egyesült Államokat és Kínát. Ezt az egykori gazdasági erőművet az EKB teljesen tönkretette. A német márka meggyilkolása volt a kezdete a német gazdasági erő végének.

Az EKB mostanra már majdnem befejezte aljas politikáját. A dezindusztrializáció jó előrehaladott állapotban van. Az egy főre jutó GDP-növekedés már egy évtizede negatív Németországban, de az utóbbi években még a teljes GDP-növekedés is negatívvá vált. Az EKB megölte a német gazdaságot.

Bár már késő, de soha nem lehet túl késő, hogy az összes euróövezeti tagállam szolidaritást vállaljon a britekkel, és együtt lépjenek ki. Mivel a német többlet és növekedési potenciál gyorsan elpárolog, e romboló mechanizmusból való kilépés lehetőségének költségei azonban még soha nem voltak ilyen alacsonyak!

(fordította: T. H.)