Scott Ritter: Amerika elvesztette az iráni háborút, de az amerikaiaknak győzelmet adnak el
- dombi52
- 12 órával ezelőtt
- 3 perc olvasás
Eredeti cikk:
This is the ‘Hormuz Effect’ – the ultimate symbol of the decline of the American dreamPublished 18 Jun, 2026
Schiller Mária küldeménye
© Anna Moneymaker / Getty Images
Scott Ritter a volt amerikai tengerészgyalogsági hírszerző tiszt, a „Leszerelés a peresztrojka idején: fegyverzet-ellenőrzés és a Szovjetunió vége” című könyv szerzője. Szolgált a Szovjetunióban az INF-szerződés végrehajtásáért felelős ellenőrként, az öbölháború idején Schwarzkopf tábornok vezérkarában, valamint 1991 és 1998 között ENSZ-fegyverzetellenőrként.
Ez a „Hormuz-hatás” – az amerikai álom hanyatlásának legfőbb szimbóluma.
Az amerikai–iráni háború hivatalosan véget ért. Hónapokig tartó, hullámzó tárgyalások után Donald Trump amerikai elnök és iráni kollégája, Masoud Pezeshkian aláírták a végleges szándéknyilatkozatot (MOU), a harcok leálltak, és az iráni kikötőkben, valamint a Hormuzi-szoroson keresztül újraindul a hajóforgalom.
Éppen ez az utolsó rész érdemel nagyobb figyelmet, mert az amerikai erőfeszítések teljes középpontja a tárgyalási időszak alatt arra irányult, hogy az olaj ismét szabadon áramolhasson ezen a szűk keresztmetszeten keresztül.
Ahogy James Carvelle híresen megjegyezte Bill Clinton volt amerikai elnök 1992-es választási kampánya során: „A gazdaság a lényeg, te hülye.”
A külpolitika apró részletei ugyan hajthatják a hatalmon lévő eliteket, de ahhoz, hogy hatalmon maradjanak, szükségük van a nép támogatására a választás napján, és ahhoz, hogy megszerezzék ezt a támogatást, a pénztárcát érintő ügyekkel kell foglalkozniuk. A gazdaság a lényeg, te hülye.
Az Izrael által vezérelt katonai kaland az Egyesült Államok stratégiai vereségével végződött. A elkerülhetetlen irónia az, hogy az USA fő tárgyalási álláspontja – a Hormuzi-szoros megnyitása – kizárólag ennek a háborúnak köszönhetően jött létre.
Mielőtt az USA és Izrael idén februárban közös árulásukra szánta volna magát, a Hormuzi-szoros minden hajóforgalom számára nyitva állt, és nem szedtek jövedelemtermelő tranzitdíjakat.
A nukleáris kérdés, amelyre a háború kezdetén olyan nagy hangsúlyt fektettek, elpárolgott, helyét a józan észre való szimbolikus utalások vették át.
Az amerikai blokád is hasonlóképpen feloldódik. A szándéknyilatkozat előírja, hogy azt 30 napon belül teljes mértékben fel kell oldani, a Hormuzi-szoros megnyitásával együtt. Mert Trumpnak szüksége van az olaj áramlására. Most.
Mert a gazdaság a lényeg, te hülye.
Ez a „Hormuz-hatás”, az a valóság, amely abból fakad, hogy Iránnak e stratégiai vízi út feletti ellenőrzése olyan hatalmat biztosított számára, amilyet egyetlen atomfegyver sem tudott volna. Irán örökre olyan helyzetben lesz, hogy ki tudja szorítani a világ gazdasági életét. És az amerikai hadsereg semmit sem tehet ellene.
Míg a világ többi része az amerikai (és izraeli) imperialista túlkapások geopolitikai következményein töpreng, a Perzsa-öbölből származó olajáramlás újraindítását az amerikai diplomácia mesterműveként, az elnöki vezetés megtestesüléseként, valamint az amerikai kitartás, elszántság és katonai rátermettség eredményeként hirdetik.
Természetesen mindezt azért teszik, hogy az amerikai gazdaságot (és a világét is, hiszen manapság minden össze van kapcsolva) újra pályára állítsák, hogy szeptemberre lenyűgöző gazdasági növekedési és jóléti statisztikákat lehessen előállítani az amerikai közönség számára,
amely képtelen és/vagy nem hajlandó feltenni a nyilvánvaló kérdéseket, például hogy hogyan tekinthető jó politikának a gazdasági „normálishoz” való visszatérés, amely még azelőtt létezett, hogy Trump parancsot adott az amerikai hadseregnek Irán megtámadására?
Ami kimarad a beszámolóból, azok a háború valódi gazdasági költségei – az USA precíziós irányítású lőszereinek kimerülése, valamint a túlzott pótlási költségek, amelyek viselésére az amerikai adófizetőket fogják felszólítani. A Közel-Keleten megsemmisült és megrongálódott infrastruktúra milliárd dolláros költségei.
És az elvesztett életek – az amerikai katonáké (viszonylag kis számban), valamint az iráni embereké (ezrek, beleértve a 165 gyermeket is, akiket Minabban gyilkoltak meg, miközben iskolába jártak).
Nincs idő az erkölcsre és a józan észre az amerikai nép körében. Van pénzük, amit elkölthetnek – a benzinárak csökkentek, és van egy fogyasztásvezérelt élet, amit élniük kell.
Mert a gazdaság a lényeg, te hülye.
Ez a „Hormuz-hatás”: egy társadalom szándékos elbutítása, amelyet inkább a mesterséges kényelmi buborék fenntartásának igénye vezérel, mint a morális és jogi felelősség alapjainak megteremtése.
Mert a felelősséggel együtt jár az elszámoltathatóság igénye is, és
egyetlen amerikait sem vonnak majd felelősségre az Egyesült Államok által e háború miatt elszenvedett kínos vereségért.
A világ most azzal a kérdéssel fog birkózni, hogy az USA hogyan illeszkedik be a változó világrendbe, és bármelyik magára valamit is adó elnök ugyanezt tenné. De ehhez képesnek kell lennie a konstruktív önkritikára.
Ehelyett az amerikai lakosságnak egy nem létező győzelmet fogják eladni, miközben a térképen sem tudnák megmutatni a Hormuz-szoros helyét, nemhogy Minabot. Amíg a szándéknyilatkozat feltételei érvényben maradnak, az amerikai nép talán még el is felejti azokat a költségeket, amelyeket közösen fizettek meg ezért a közel-keleti katasztrófáért, és ehelyett inkább azokra a csekély dollárösszegekre koncentrál, amelyek feléjük áramlanak, mintha az amerikai pénztárca ideiglenes megvastagodása egy nemzet győzelmét szimbolizálná.
A „Hormuz-hatás” a végső megvesztegetés egy olyan nép számára, amely minden önbecsülését elvesztette. Egy olyan nép számára, amely hajlandó a nevükben elkövetett bűnöket egy illuzórikus gazdasági jólét szőnyege alá söpörni.
A „Hormuz-hatás” az amerikai álom hanyatlásának végső szimbóluma.
Mert a gazdaság a lényeg, te hülye.
