Trump talán nem is olyan rossz, mint amilyennek látszik... (Paul Craig Roberts jegyzete)
Eredeti cikk:
Trump Might Not Be as Bad as He Appears if he is fighting to get out of the Establishment’s traps, Paul Craig Roberts, October 13, 2026
Trump talán nem is olyan rossz, mint amilyennek látszik, ha azért küzd, hogy kiszabaduljon az establishment csapdáiból
Tegnap Nima-val arról beszélgettünk, hogy milyen hazugságok keringnek a hírekben, és hogy a politikai szereplők hogyan gondolják, hogy sikerrel járhatnak olyan nyilvánvaló hazugságokkal, mint például, hogy a Hormuzi-szoros nyitva van, az USA ellenőrzi a szorost, és naponta 20 millió hordó olajat szállítanak át rajta.
Nimát aggasztotta Trump legújabb állítása, miszerint megállapodás született Oroszországgal, amelynek értelmében Oroszország 4,8 millió tonna dízelüzemanyagot szállít a piacra cserébe azért, hogy Trump feloldja az Oroszországra kivetett szankciókat. A megállapodás elősegítése érdekében Trump arra kérte Zelenszkijt, hogy hagyjon fel az orosz dízelüzemek támadásával, Putyint pedig arra, hogy állítsa le Kijev elleni támadásait.
A jelentések szerint mind Zelenszkij, mind Oroszország azt állítja, hogy nincs tudomása erről a megállapodásról.
Az oroszok szerint nincs érdekük az ideiglenes tűzszünetben, és Oroszország a Nyugattal fennálló konfliktus tárgyalásos, átfogó lezárását szeretné elérni. Nima azt kérdezte, hogyan jelenthetett be Trump egy olyan megállapodást, amelyről sem Zelenszkij, sem Putyin nem tudott.
MEGJEGYZÉS: Ma reggel, október 13-án Dmitrij Peskov, a Kreml szóvivője kijelentette, hogy az orosz dízelüzemanyag piacra juttatása „az orosz–amerikai együttműködés egyik, mindkét fél számára nagyon előnyös eleme”, de nincs közvetlen kapcsolat az orosz dízelüzemanyaggal kapcsolatos amerikai döntés és Oroszország Ukrajnával kapcsolatos tárgyalási álláspontja között. Peskov hozzátette, hogy Moszkva csak a médiából értesült az ukrajnai helyzet megoldására irányuló amerikai–európai tervről: „Nem, erről semmit sem hallottunk. Láttunk erről híreket a médiában, de nem hallottunk róla semmit” – mondta Peskov az újságíróknak.
Erre azt válaszoltam, hogy csak találgatni tudok. Egy lehetséges válasz – talán még valószínű is – az, hogy Trump olyan narratívát terjeszt, amely, ha meggyökeresedik, megoldáshoz vezethet. A megoldás egyik eleme az, hogy megvédje a republikánusokat a közbenső választásokon a magasabb energiaáraktól és az emelkedő energiaárak által okozott inflációtól. Trump talán azt is látja, hogy egy olyan megállapodás, amelyben a szankciókat több energiaellátásért cserébe szüntetik meg, egy módja annak, hogy Washington kiszálljon az Ukrajnában általa kezdeményezett konfliktusból anélkül, hogy ez amerikai vereségnek tűnne. Ha a szankciókat feloldják és az energia áramlik, mi értelme van a harcok újrakezdésének? Mindig is úgy gondoltam, hogy Putyin döntése, miszerint a Stanfordon és a Harvardon végzett Kirill Dmitrievet választotta Oroszország tárgyalójának, valamint Trump döntése, miszerint az üzletemberek Witkoffot és Trump vejét választotta Washington tárgyalóinak, úgy lett kialakítva, hogy
olyan megállapodás szülessen, amely kölcsönösen jövedelmező üzleti megállapodást jelent, és jövedelmezőbb, mint egy népszerűtlen katonai konfliktus.
Régóta bírálom Putyint azért, mert figyelmen kívül hagyja Napóleon fontos kijelentését, miszerint „A hadsereg hírneve a háborúban minden, és egyenértékű a tényleges erővel.” Doctorow-val – helyesen vagy helytelenül – arra a következtetésre jutottunk, hogy Putyin elutasítása, hogy elegendő erőt alkalmazzon az Ukrajna által folytatott katonai konfliktus megakadályozására, a konfliktus jelentős kiterjedéséhez vezetett, és ez a kiterjedés végső soron nukleáris konfliktust von maga után. Ennek számos jelét látjuk, mivel a konfliktus már nem korlátozódik a donbasi harci vonalra, hanem mélyen behatolt Oroszország szívébe az Egyesült Államok és Európa által szállított nagy hatótávolságú fegyverek, valamint az Egyesült Államok és az MI6 által Ukrajnának átadott célpont-információk eredményeként. Két további, korábban semleges európai ország csatlakozott a NATO-hoz, és további NATO-tagállamok beleegyeztek abba, hogy területükön amerikai nukleáris rakétákat helyezzenek el. Nyilvánvaló, hogy a háború kiterjedt.
Mindazonáltal megértem Putyin hozzáállását, amely valóban kockáztatja a nukleáris háborút, amikor Oroszországnak már nincs hova hátrálnia. Putyin tudja, hogy ha úgy vet véget a konfliktusnak, hogy megsemmisíti Ukrajna harci képességét – amit Oroszország 4,5 évvel ezelőtt is megtehetett volna, és holnap is megtehetne pusztán hagyományos fegyverekkel –,
akkor ugyan elérte volna Oroszország céljait, de a Nyugat nem fogadná el azokat. Tehát gyakorlatilag a konfliktus nem ér véget.
Ha Putyin katonai megoldást kényszerít ki, a Nyugat azt fogja mondani: „Látjátok, mi megmondtuk. Putyin a Szovjet Birodalom feltámasztására és Európába történő kiterjesztésére törekszik. Németország lesz a következő.” Valóban, Németország úgy tűnik, máris azt gondolja, hogy ő lesz a következő, miközben felkészül az Oroszországgal való háborúra – ami egy meggondolatlan vállalkozás.
Putyin és köztem az a nézeteltérés, hogy kinek vannak jobb esélyei a jelenlegi kockázatos helyzetben.
Az én aggodalmam az, hogy Putyin döntő katonai győzelemről való lemondása további nyugati provokációkhoz vezet, amelyek nukleáris háborúhoz fognak vezetni.
Putyin aggodalma az, hogy egy Oroszország által kikényszerített katonai győzelem nem lesz jó győzelem, mert megkeményíti a Nyugat Oroszországgal szembeni ellenállását, amelynek erődemonstrációját egész Európa számára fenyegetésnek tekintenék.
Nem mondhatom, hogy nekem van igazam, Putyinnak pedig nincs. Csak remélem, hogy tisztában van a kockázattal.
Ezzel lezárul az, amit Nima és én megbeszéltünk, így megspórolhatjátok magatoknak a beszélgetésünk meghallgatásával töltött időt. Nima kérdései időnként provokatívak, és arra késztetnek, hogy pontosítsam, hogyan látom a kibontakozó eseményeket.
Végül egy fontos információval zárom soraimat. Reagan elnök két fontos ügyében – a stagfláció legyőzésében és a hidegháború befejezésében – kulcsszerepet játszó, magas rangú politikai kinevezettként elmondhatom, hogy
a legtöbb elnöki kinevezett nem azért tölti be tisztségét, hogy az elnököt szolgálja, hanem hogy saját karrierjét építse.
Nem ritka, hogy elnökök, miniszterelnökök, kancellárok, sőt diktátorok mellett is vannak olyan miniszterek, akik saját céljaik és karrierjük érdekében a névleges vezető ellen dolgoznak. A Reagan-kormányban töltött időm alatt fő ellenfeleim Reagan kinevezettjei voltak: a kabinetfőnök, a költségvetési igazgató, a gazdasági tanácsadó testület elnöke, valamint azok a médiaszajhák, akik Reagan programja ellen irányuló információszivárogtatásokból éltek.
Például a költségvetési igazgató, David Stockman azt tervezte, hogy ő lesz az első költségvetési igazgató, aki egyensúlyba hozza a költségvetést. Ebből a teljesítményből kiindulva Michigan állam szenátorává vált volna – vagy ahonnan is származott –, majd onnan az elnöki székbe jutott volna. Stockman Reagan adókulcs-csökkentését karrierbeli ambíciói útjában álló akadálynak tekintette.
Murray Weidenbaum, a gazdasági tanácsadó testület elnöke azzal volt elfoglalva, hogy megnyugtassa azokat a konzervatív alapítványokat, amelyek támogatták pozícióját a Washingtoni Egyetemen, mondván, hogy ellenzi a költségvetési hiányt, és így alig vagy egyáltalán nem támogatta Reagan gazdaságpolitikáját.
Reagan kabinetfőnöke, Jim Baker, csupán a Wall Streetet akarta megnyugtatni, és úgy vélte, hogy egy csekély, 5%-os adókulcs-csökkentés – amelyet az infláció még a bevezetése előtt semlegesített volna – elegendő ahhoz, hogy Reagan győzelmét mutassa az adócsökkentés terén.
Azok a tények, amelyek az Egyesült Államok Pénzügyminisztériumának gazdaságpolitikai helyettes államtitkáraként a rendelkezésemre álltak, nem gyakoroltak hatást ezekre a tervekre. Egyszerűen át kellett gázolnom rajtuk, ami azt jelentette, hogy nem folytathattam tovább a kormányzati karrieremet. De erre volt szükség ahhoz, hogy Reagan gazdaságpolitikáját kivonjuk a saját kormányzatából, hogy a Kongresszus szavazhasson róla.
Győzedelmeskedtem, mert igazam volt, megvolt Reagan támogatása és a Kongresszus támogatása is, és hajlandó voltam vállalni a következményeket.
Ma, 45 évvel később, csak Elon Musk engedheti meg magának, hogy elviselje a támadásokat.
Ma még az amerikai egészségügyi miniszter, Robert F. Kennedy Jr. sem képes felülkerekedni a nagy gyógyszeripari cégeknek az FDA, a CDC és a NIH feletti befolyásán – amelyek mindegyike Kennedy miniszternek tartozik beszámolási kötelezettséggel, és mindegyikük engedelmeskedik a nagy gyógyszeripari cégeknek.
Kennedy miniszter még a bizonyítottan veszélyes Covid-19-oltások betiltását sem tudja elérni. A nagy gyógyszeripari cégek politikai kampányhoz nyújtott adományai erősebbek, mint az egészségügyi miniszter.
Véleményem szerint a választott kormányok képtelensége, hogy felülkerekedjenek az olyan hatalmas magánérdekeken, mint az izraeli lobbicsoport, a katonai-biztonsági komplexum – amelyről Eisenhower elnök már 1961-ben figyelmeztetett minket –, és a Big Pharma, az ideológiai Demokrata Párt kialakulásához vezetett, amely az amerikai társadalom intézményi szerkezetét annyira korruptnak tartja, hogy azt meg kell dönteni. Az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága tönkretette az amerikai kormány elszámoltathatóságát, amikor úgy döntött, hogy a vállalatoknak az Első Alkotmánykiegészítés alapján joguk van megvásárolni az amerikai kormányt, hogy az a saját céljaikat szolgálja.
Kétlem, hogy az Egyesült Államokban francia vagy leninista forradalom törne ki, de ez az új ideológiai demokraták szándéka, és megértem azokat a frusztrációkat, amelyek a meglévő társadalom elleni háborújukhoz vezették őket. Semmiféle kétség nem fér hozzá, hogy az alapító atyák által létrehozott köztársaság megromlott.
Honnan fog származni az amerikai vezetés megváltása? Trumpot az izraeli lobbinak való alávetettsége győzte le. A demokraták nem Amerika helyreállítására, hanem Amerika megdöntésére törekednek.
Igaz az a kijelentés, hogy „Ahol nincs látomás, ott az emberek eltévednek.” Egy olyan világban, ahol a népek egyetlen érdeke az önmegerősítő narratívákban rejlik, a nép kétszeresen is eltévedt.
A hamis narratívákban való élet olyan, mint az Értelmetlen világban.
Az Értelmetlen világban való élet ma a nyugati országokban jellemző. Ez nem olyan élet, amit érdemes élni. A kérdés az:
Van-e ma az egész világon az izraeliek és a cionista MAGA-amerikaiak mellett más nép is, aki hisz magában, hisz az országában?
Talán az irániak?
