Trumpnak nincs lelke (Chris Hedges jegyzete)
- dombi52
- 1 nappal ezelőtt
- 4 perc olvasás
Trump Has No Soul, Chris Hedges Substack, March 29, 2026
The Emperor Has No Soul – by Mr. Fish
Az emberi létezés legmélyebb valóságai gyakran azok, amelyeket soha nem lehet mérni vagy számszerűsíteni. Bölcsesség. Szépség. Igazság. Együttérzés. Bátorság. Szerelem. Magány. Gyász. A saját halandóságunkkal való szembenézés küzdelme. Az értelmes élet.
De talán a legnagyobb rejtély a lélek fogalma.
Van lelkünk? Van lelke a társadalmaknak? És ami a legfontosabb: mi is az a lélek?
Filozófusok és teológusok, köztük Platón, Arisztotelész, Ágoston és Arthur Schopenhauer, mind foglalkoztak a lélek fogalmával, Schopenhauer pedig inkább akaratnak nevezte a bennünk rejlő misztikus erőt. Sigmund Freud a görög psyche szót használta. De a legtöbbjük, függetlenül a definíciótól, elfogadta a lélek létezésének valamelyik változatát.
Míg a lélek fogalma homályos, a lélektelenségé nem az. A lélektelenség azt jelenti, hogy valami bennünk halott. Az alapvető emberi érzések és kapcsolatok le vannak zárva. A lelketleneknek nincs együttérzésük.
Láttam a lélekteleneket a háborúban. Azokat, akik annyira megkeményedtek belül, hogy minden látható érzelem vagy bűntudat nélkül ölnek.
A lélektelenek kielégíthetetlen önimádat állapotában élnek. A bálványt, amelyet maguknak emeltek, folyamatosan táplálniuk kell. Ez végtelen áldozatok áradatát követeli. Teljes engedelmességet és alázatot követel, amit nyilvánosan is megmutatnak a Trump-kabinet ülésein.
A pszichológusok, gondolom, a lélekteleneket pszichopataként határoznák meg.
Nem azért írom ezt, hogy misztikus vitába bocsátkozzak a lélekről, hanem hogy figyelmeztessek arra, mi történik, amikor a lélektelenek hatalomra kerülnek. Arról akarok írni, hogy mit veszítünk el, és milyen következményei vannak ennek a veszteségnek.
Arra akarom figyelmeztetni önöket, hogy a halál, a mi halálunk – mint egyének és mint közösség – semmit sem jelent azok számára, akiknek nincs lelkük. Ez teszi a lelketleneket nagyon, nagyon veszélyessé.
Azok, akiknek nincs lelkük, nem ismerik saját korlátaikat. Egy feneketlen és önámító optimizmusból táplálkoznak, és
a legkegyetlenebb tetteiknek és a legkeserűbb vereségeiknek a jóság, a siker és az erkölcs patináját adják.
A lelketlenek – ahogy Paul Woodruff írja kis remekművében, a „Reverence: Renewing a Forgotten Virtue” című könyvben – nem képesek a tiszteletre, a félelemre, a tiszteletre és a szégyenre. Azt hiszik, istenek.
A lelketlenek nem tudnak ésszerűen reagálni a valóságra. Saját maguk által épített visszhangkamrákban élnek. Csak a saját hangjukat hallják.
Azok a polgári, családi, jogi és vallási rituálék és szertartások, amelyek a lelkeseket a szent birodalmába repítik, egy olyan térbe, ahol elismerjük közös emberségünket, és amelyek arra kényszerítenek minket, hogy legalább egy pillanatra alázatosak legyünk, értelmetlenek a lelketlenek számára.
A lelketlenek nem látnak, mert nem éreznek.
A lelketlenek, akiket a nárcizmus, a kapzsiság, a hatalomvágy és a hedonizmus rabszolgáivá tett, nem tudnak erkölcsi döntéseket hozni. Számukra az erkölcsi döntések nem léteznek. Az igazság és a hazugság azonos. Az élet tranzakciós. Jó nekem? Mindenhatónak érzem magam tőle? Örömöt okoz nekem?
Ez a korlátolt létezés kizárja őket az erkölcsi világból. Az emberek, beleértve a gyermekeket is, árucikkek a lélektelenek számára, tárgyak, amelyeket öröm vagy profit, vagy mindkettő érdekében ki lehet zsákmányolni. Láttuk ezt a lélektelenséget az Epstein-aktákban.
És nem csak Epstein volt ilyen. Uralkodó osztályunk hatalmas rétegei, beleértve a milliárdosokat, a Wall Street-i pénzembereket, az egyetemi rektorokat, a jótékonysági tevékenységet folytatókat, a hírességeket, a republikánusokat, a demokratákat és a médiaszereplőket, értéktelennek tartanak minket.
Thuküdidész megértette. A tisztelet nem vallási erény, hanem erkölcsi erény. Woodruff odáig ment, hogy politikai erényként határozta meg.
A közös eszmék iránti tisztelet, írja Woodruff, az egyetlen dolog, ami összeköthet minket.
Ez az egyetlen tulajdonság, amely biztosítja a kölcsönös bizalmat. A tisztelet lehetővé teszi számunkra, hogy emlékezzünk arra, mit jelent embernek lenni. Emlékeztet bennünket arra, hogy vannak olyan erők, amelyeket nem tudunk irányítani, olyan erők, amelyeket soha nem fogunk megérteni, olyan életerők, amelyeket nem mi hoztunk létre, és amelyeket tisztelnünk és védenünk kell – beleértve a természeti világot is –, valamint olyan erők, amelyek transzcendens pillanatokat tesznek lehetővé számunkra, vagy amit vallási értelemben kegyelemnek nevezünk.
„Ha békét kívánsz a világban, ne azért imádkozz, hogy mindenki osztozzon a hitedben” – írja Woodruff. „Inkább azért imádkozz, hogy mindenki tiszteletteljes legyen.”
Trump önmagának szóló dicsőítése nyilvánvalóvá válik szűkös szuperlatívum-szókincsében és a nemzeti emlékművek átnevezésében. Lebontja a Keleti Szárnyat, hogy felépíthesse a 400 millió dolláros, hivalkodó és túlméretezett báltermét. Egy 250 láb magas, aranyozott szobrokkal és sasokkal díszített emlékívet javasol saját magának tiszteletére, egy ívet, amely nagyobb lesz, mint az észak-koreai diktátor, Kim II Sung által Phenjanban emelt Diadalív. Egy „Amerikai Hősök Nemzeti Kertjét” tervez, amelyben életnagyságú szobrok állnak majd olyan hírességeknek, sportolóknak, politikai és művészeti személyiségeknek, akiket Trump politikailag korrektnek tart, és természetesen magának is. Arcát hatalmas, jól megvilágított transzparensek díszítik a szövetségi épületek oldalain. A John F. Kennedy Emlékközpontot a Donald J. Trump és John F. Kennedy Emlékközpont névre keresztelte át. Nevét felvette az Amerikai Békeintézet székházára is. Bejelentette az új amerikai haditengerészeti flotta, a Trump-osztályú csatahajók létrehozását.
Ezek nem csupán Trump emlékművei, hanem egy perverz etika, a lelketlenek belső ürességét meghatározó, kielégíthetetlen önimádat emlékművei is.
Az igazságosságnak, az önfeláldozásnak és az egyenlőségnek szentelt emlékművek, imaházak és nemzeti szentélyek, amelyek alázatot és önreflexiót követelnek tőlünk, és amelyek tiszteletre való képességet igényelnek, megzavarják a lelketleneket.
A lelketleneknek nincs esztétikai érzékük. Nincs érzékük az egyensúlyhoz, a szimmetriához és az arányokhoz. Minél nagyobb, minél csillogóbb, minél több aranyfüsttel borított, annál jobb. Arra törekednek, hogy kizárjanak mindent és mindenkit, hogy áldozatokkal tereljenek minket Moloch lábai elé.
Amikor a lelketlenek háborút indítanak, az része ennek a perverz ösztönnek, hogy emlékművet emeljenek maguknak.
Amikor a háború rosszul alakul, ahogy Iránban is, a lelketlenek, képtelenek a valóság felismerésére, követelik a erőszak és a pusztítás fokozását. Minél jobban kudarcot vallanak, annál inkább meg vannak győződve arról, hogy mindenki elárulta őket, annál inkább zsarnoki dühbe esnek.
Trump, aki potenciálisan megalázó kudarccal néz szembe Iránban, sebesült vadállatként fog támadni. Nem számít, hányan szenvednek és halnak meg.
Nem számít, milyen fegyvereket, beleértve a nukleáris fegyvereket is, kell bevetni. Győznie kell, vagy legalábbis úgy kell tűnnie, mintha győzne.
„Apák és tanítók, elgondolkodom: mi is a pokol?” – kérdezi Zoszima atya Fjodor Dosztojevszkij „A Karamazov testvérek” című művében. „Én azt állítom, hogy az a szenvedés, hogy képtelenek vagyunk szeretni.”
Ez a lelketlenek sorsa. Szerencsétlenségükben arra törekszenek, hogy a saját poklukat kényszerítsék ránk is.
A modern történelem egyik legfélelmetesebb pillanatában mi, a ScheerPostnál minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy áttörjük a hazugságok ködét, amely eltakarja ezt a helyzetet, de szükségünk van segítségre, hogy kifizethessük íróinkat és munkatársainkat. Kérjük, fontolja meg egy adómentes adomány felajánlását.
