Vukics Ferenc válogatása a nemzetközi sajtóból (154) ‒ Európa „posztimperiális másnaposságtól” szenved
- dombi52
- 2 órával ezelőtt
- 2 perc olvasás
Daniel Foubert:
Európa „posztimperiális másnaposságtól” szenved
Az X-en, a francia-lengyel író, Daniel Foubert színes diagnózist ad a haldokló Európát megragadó végzetes őrületről és diszkohezióról:
Európának nincs „problémája”.
Három problémája van: 3 európai nemzet súlyos „posztimperiális másnaposságtól” szenved.
Először is ott van az Egyesült Királyság, egy nemzet, amely a Brexitre szavazott, hogy „visszaszerezze az irányítást”, csak hogy rájöjjön, hogy teljesen elfelejtette, hogyan kell vezetni.
A brit identitásválság olyan, mintha egy nyugdíjas oroszlán vegán étrendre próbálna átállni.
A birodalmi magabiztosságot felcserélték egy HR-osztály érzékenységi tréningjére. Churchill hazáját ma egy terjedelmes „gondoskodó állam” bürokrácia irányítja, amely jobban fél attól, hogy megsért valakit az X-en, mint a tényleges hanyatlástól.
A brit rendőrség, amely egykor a világ irigységének tárgya volt, ma úgy tűnik, több erőforrást fordít a „nem bűncselekménynek minősülő gyűlölet-incidensek” kivizsgálására és a járőrkocsik szivárvány színekkel való festésére, mint a betörések felderítésére.
Ez egy nemzet, amely kétségbeesetten ragaszkodik a hagyományok esztétikájához – a királyi családhoz, a pompához, a teázáshoz –, miközben intézményeit egy olyan progresszív rothadás üresítette ki, amely mellett egy kaliforniai egyetemi campus konzervatívnak tűnik.
A 19. század pöffeszkedését akarják, de a 21. század érzelmi törékenysége megbénítja őket.
Aztán ott van Franciaország, Európa dühös, láncdohányos nagynénje, aki nem hajlandó beismerni, hogy évtizedek óta munkanélküli.
Franciaország másnapossága állandó lázadás formájában nyilvánul meg, amely „polgári elkötelezettségnek” álcázza magát.
Azonosulásuk megosztott: egyrészt van egy téveszmékkel teli elit, amely még mindig úgy gondolja, hogy Párizs az univerzum fővárosa, másrészt pedig egy népesség, amely „joie de vivre”-jét azzal fejezi ki, hogy minden csütörtökön leégeti a buszmegállókat.
A franciák Napóleon-komplexustól szenvednek Napóleon nélkül; egy hódító birodalom életszínvonalát követelik, miközben heti 35 órát dolgoznak és olyan korban vonulnak nyugdíjba, amikor a legtöbb amerikai még csak épp kezdi a karrierjét.
„Köztársasági értékeket” és agresszív szekularizmust hirdetnek, miközben az állam elvesztette az irányítást saját külvárosainak nagy része felett.
Franciaország lényegében egy gyönyörű szabadtéri múzeum, ahol a kurátorok sztrájkolnak, az őrök félnek a látogatóktól, és a vezetés azzal van elfoglalva, hogy a világ többi részét „nagyszerűségről” oktassa, miközben a villanyszámla fizetetlen marad.
Végül ott van Németország, a neurotikus óriás, amely úgy döntött, hogy történelmének vezekléséhez az egyetlen módszer a lassú ipari öngyilkosság.
Németország posztimperiális másnapossága egy erkölcsi autoimmun betegség: az ország annyira retteg a saját árnyékától, hogy a nemzeti büszkeséget agresszív önostorozással és újrahasznosítási szabályokkal váltotta fel.
Azonosulásuk a „morális szuperhatalom” szerepére épül, ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy leállítják tökéletesen működő atomerőműveiket, hogy szennyező szenet égessenek, miközben szomszédjaikat a szén-dioxid-kibocsátásról oktatják.
Így néz ki a mérnökök nemzete, akik végül egy nem működő társadalmat terveztek.
A német szellem, amelyet egykor a hatékonyság és a fegyelem jellemzett, egy megbénult bürokráciává mutálódott, ahol a megfelelő űrlap kitöltése fontosabb, mint az eredmény.
Annyira elszántan akarnak elkerülni, hogy „fenyegetőnek” tűnjenek, hogy lényegében egy nagy NGO-vá váltak, amelynek hadserege seprűnyélből készült fegyverekkel rendelkezik, és retteg attól, hogy ha bármilyen gerincességet mutatnak, azt visszaesésként értelmezhetik.
