Vukics Ferenc válogatása a nemzetközi sajtóból (286) – Gyerekeinknek nincs hol játszani
Unherd:
A brit gyermekkor bezártsága – Gyerekeinknek nincs hol játszani
Írta: Cherry Casey gyermekjogi újságíróA magyar párhuzamokon érdemes elgondolkodni… (V. F.)
Van egy visszatérő álmom. Délután 3:45 van, és épp most értem haza az iskolából, ahonnan elhoztam a gyerekeket. A gyerekek lecserélik az iskolai cipőjüket tornacipőre, és kirohannak az ajtón, hogy csatlakozzanak a barátaikhoz az utcán. Én az ajtókeretbe kapaszkodva kiáltom utánuk: „Jöjjetek haza vacsorára!”
Talán biciklivel indulnának el, talán magukkal vinnének egy focilabdát, talán találnának egy követ, ami drágakővé válna, majd háziállattá, és olyan szabad kalandokat élnének át, amilyenek nekem is voltak gyerekkoromban.
Biztosan lennének sérülések, és legalább egy-két veszekedés is. De mégis, ábrándozom ‒ miközben közbeavatkozom a saját gyerekeim Netflix miatti veszekedésébe ‒, hogy ők játszanak, anélkül, hogy nekem kellene megszerveznem vagy fizetnem érte.
Iona Opie, a folklorista, aki évtizedeken át közelről figyelte a brit gyerekek játékát, azt írta, hogy a gyermekek élményeinek csúcspontjai nem a mozilátogatások voltak, vagy akár a családi kirándulások a tengerpartra, hanem azok a pillanatok, amikor „elhagyatott, benőtt és csendes helyekre” menekültek.
Opie számára itt a fontos szó az elmenekültek.
A gyermekek játéka olyan dolog volt, ami a felnőttek tekintete elől rejtve zajlott: utcákon, elhagyatott területeken, játszótereken és olyan földdarabokon, amelyeket éppen a cél nélküli jellegük tett vonzóvá.
Mégis évtizedeken át egyre nehezebbé tettük a gyerekek számára, hogy gyakorolják ezt az alapvető önállóságot – és közben
csodálkozunk, hogy miért szökött az égbe a szorongás és a depresszió aránya az elhízás arányával együtt; miért tűnik úgy, hogy oly sok gyermek képtelen nyugton ülni az osztályteremben; miért írnak fel gyógyszereket rekordszintű mennyiségben.
Természetesen a játék önmagában nem oldja meg az ADHD-válságot, és nem állítja meg a gyermekkori elhízást. De ha több időt és teret biztosítunk a gyerekeknek a játékra, az legalábbis segíthet
A Save the Children felmérése szerint manapság a gyerekek csupán 27%-a játszik rendszeresen otthonán kívül, szemben a közelmúltban mért 80%-kal.
Anglia első és egyetlen nemzeti játékstratégiáját a legutóbbi munkáspárti kormány indította el 2008-ban – ez egy Andy Burnham által kezdeményezett program volt, amelyet 235 millió fontnyi beruházással támogattak. A programot 2010-ben George Osborne megszorító programja keretében megszüntették, és azóta nincs nemzeti játékstratégia.
Egy gyermek joga ahhoz, hogy legyen egy kis füves területe, ahol labdázhat – nem is beszélve a hintáról vagy a kosárlabda-palánkról–, luxusnak tűnhet, különösen ha a gyermekkor más, jobban mérhető területeivel vetjük össze.
Az Exeteri Egyetem egy nemrégiben készült tanulmánya azonban azt állapította meg, hogy a két és négy éves kor között gyakrabban a szabadban játszó gyerekeknél kisebb volt az esélye az érzelmi és viselkedési nehézségek kialakulásának nyolc éves korukig, miközben tanulmányi eredményeik is javultak.
Ez nem bizonyítja, hogy a szabadtéri játék hiánya szorongást okoz. De hasznos emlékeztető arra, milyen furcsává váltak prioritásaink:
egyre inkább a gyermekkor mérhető problémáival foglalkozunk – de nem azokkal a dolgokkal, amelyek a gyermekkort gyermekkorrá teszik.
A képernyők jelentik a játék másik nagy akadályát. A British Summertime Begins című, a brit gyermekkorról szóló szóbeli történelemkönyvében
Ysenda Maxtone-Graham írónő a szabadon eltöltött gyermekkor „végét” – amelyet ő és kortársai élveztek – 1980-ra teszi, amikor a tévé, majd a videojátékok ragadták magukhoz a gyermekek figyelmét.
Ezek ma már szinte régimódi aggodalmaknak tűnnek az okostelefonokhoz és táblagépekhez képest. Az Ofcom megállapítása szerint
a 8 és 14 év közötti gyermekek átlagosan három órát töltenek naponta az interneten.
Van még egy, gyakorlatiasabb akadálya annak, hogy a gyerekek kint játszanak: a forgalom. 2025-ben 2 432 16 év alatti gyermek halt meg vagy szenvedett súlyos sérüléseket a brit utakon. Igaz, hogy a gyermekek közlekedési balesetekben bekövetkező haláleseteinek száma drámaian csökkent: 1986-ban 450 gyermek vesztette életét; 2025-ben ez a szám 45 volt. De ezt a sikert másképp is lehet értelmezni.
1971 és 1990 között a felnőtt kíséret nélkül iskolába járhatók aránya a 7–8 évesek körében 80%-ról mindössze 9%-ra esett vissza.
Más szavakkal: az utak részben azért lettek biztonságosabbak, mert a gyerekek már nem jártak rajtuk.
Mindezt beárnyékolja a játék alapvető kultúrájában bekövetkezett szélesebb körű változás. A Save the Children felmérése szerint minden negyedik gyermeket felnőtt arra intett, hogy ne játsszon a szabadban, míg 30%-uknak azt mondták, hogy ne csapjanak zajt játék közben. Nem kevésbé feltűnő, hogy aktivisták nemrég 7 000 „labdajáték tilos” táblát találtak London közterein; az egyik ilyen tábla a környékem egyetlen játszótere melletti füves területen is látható.
A gyermekkor fokozatos bezárása az iskolákban is zajlik. Az 5 és 7 év közötti gyermekek naponta átlagosan 23 perccel kevesebb szabadidővel rendelkeznek, mint 1995-ben. Az sem ritka, hogy a legkisebb gyerekek ebédszünetét is tovább rövidítik „beavatkozás” céljából. Ez a „munka” eufemizmusa, és gyakran azért írják elő, mert egy gyermeknél megállapították, hogy segítségre szorul ahhoz, hogy lépést tartson valamilyen teljesítménykövetelménnyel.
Egyes iskolákban a szüneteket a tömegszabályozás érdekében rövidítik: az egyes osztályok délután eltolt időpontokban mennek ki, hogy több helyük legyen a játékra.
A hely szűkössé vált, mióta Margaret Thatcher kormánya engedélyezte a helyi önkormányzatoknak az iskolai telkek eladását –
1979 és 1997 között 10 000 játszótér veszett el.
Tony Blair munkáspárti kormánya megfogadta, hogy véget vet ennek, de 2008-ra további 187-et adtak el. A konzervatívok ezután eltörölték azokat a szabályozásokat, amelyek előírták, hogy a 600 tanulót befogadó iskoláknak 35 000 négyzetméternyi játszótérrel kell rendelkezniük. Jelenleg nincsenek törvényben előírt irányelvek az iskolai játszóterekre vonatkozóan.
A játék természeténél fogva egyenlőséget kellene biztosítania – de gyakran éppen a munkásosztálybeli gyerekek maradnak ki belőle a leginkább. A tehetősebb gyerekeknél nagyobb az esélye, hogy saját kertjük legyen; hogy a legzöldebb környéken lakjanak; és hogy szüleiknek legyen pénzük kiegészítő programokra, valamint arra, hogy taxiként szolgáljanak.
A tavalyi tanév nyári félévében rájöttem, hogy kilenc tanórán kívüli foglalkozásra fizetek.
Hogyan jutottam el – tűnődtem –, erre a kiadási szintre és őrületre? Részben azért, mert Észak-Londonban élek, így a virágzó tanórán kívüli piac meggyőzött arról, hogy gazdagabb életet biztosíthatok a gyermekemnek, ha csak itt-ott fizetek egy kicsit.
De valójában csak azt szeretném, hogy legyen valami dolguk. Hogy mozogjanak, igen, és hogy elszakadjanak a képernyőktől is – ugyanakkor legyen valami, ami kihívást jelent számukra, és olyan módon mutatja meg nekik a képességeiket, ahogyan a matematika vagy a fonetika nem tudja.
De eltekintve attól a nyilvánvaló igazságtalanságtól, hogy a játékot középosztálybeli luxussá alakítjuk, vajon ez egyáltalán helyettesítheti-e azt, amit szabad játéknak nevezhetnénk?
Nem, mondja Peter Gray, a Boston College pszichológia és idegtudományok kutatóprofesszora, aki évtizedek óta tanulmányozza a játék és az önirányított tanulás evolúciós jelentőségét.
„Nem meglepő, hogy a természetes szelekció hihetetlenül erős ösztönnel ruházta fel gyermekeinket arra, hogy más gyerekekkel játsszanak” – mondja nekem.
Gray szerint a játék legfontosabb tulajdonsága, hogy önként választott: a gyerekek döntik el, mit játszanak, hogyan játszanak, és mikor állnak le. Ahogy Gray fogalmaz: „Ebből fakad a játék öröme.” Ezt a felnőttek csak korlátozott mértékben tudják irányítani.
A gyermekeknek szükségük van olyan időszakokra is, amikor nincsenek közvetlen felnőtt felügyelet alatt – érvel Gray –, amelyek során megtanulják, hogy képesek irányítani a saját életüket; ennek hiányában nehéz kialakítani azt, amit a pszichológusok „belső kontrollfókusz”-nak neveznek – azt az érzést, hogy „Képes vagyok kezelni a dolgokat. Képes vagyok irányítani a saját életemet.”
A gyermekeknek szükségük van olyan lehetőségekre, amelyek során felfedezhetik, hogy képesek döntéseket hozni, konfliktusokat megoldani és megbirkózni a világgal anélkül, hogy egy felnőtt állna mögöttük.
Egy óvodapedagógus, akivel beszéltem, egyetért ezzel. „Meg lehet tanítani egy gyermeket az érzelmekre” – mondja Lydia Lopez –, „de ez egy nagyon elvont fogalom, amíg a gyerekek maguk nem élik át, és nem értik meg, hogyan kell kezelni őket.”
A legjobb módszer erre – teszi hozzá – „a többi gyermekkel való interakció, a játék révén történik.”
Lopez szerint a játékalapú megközelítést az iskola óvodai csapata nagyra értékelte, de meg kellett küzdeniük érte.
A gyermekgondozás és az oktatás piacosodása azt jelenti, hogy az iskola külső megjelenése – azaz, hogy hogyan néz ki – elsőbbséget élvezhet azzal szemben, hogy hogyan szolgálja ki a tanulókat. Ebben az esetben az igazgató attól tartott, hogy amikor a leendő szülők bejárják az iskolát, számukra nem lesz azonnal nyilvánvaló, hogy a legfiatalabb tanulók egyáltalán tanulnak-e valamit.
Mivel Andy Burnham volt a hajtóereje annak az egyetlen játékstratégiának, amelyet bármely brit kormány valaha is megkísérelt, a Play England nyílt levelet írt neki, amikor miniszterelnök lett, arra kérve, hogy fejezze be, amit elkezdett: dolgozzon ki ismét játékstratégiát; hozzon létre a játékhoz való jogot biztosító jogszabályt; és ígérjen meg évi 125 millió fontot.
Hivatalos válasz még nem érkezett – de más területeken is történtek előrelépések. Például a Nemzeti Tervezési Politikai Keretrendszer most már mind a formális, mind az informális játszótereket védi. A parlament megvitatta, hogy a játékot törvényileg be kell-e építeni az első kulcsfokozat (Key Stage One) tantervébe. Hivatalos folytatásra még nem került sor, de a visszhangok pozitívnak tűnnek.
A lényeg nem az, hogy a gyerekeket vissza kellene küldeni valami elképzelt aranykorba. A hetvenes évek utcái veszélyesek voltak; az iskolák nem hagyhatják figyelmen kívül a gyermekek biztonságát; és a szülőknek jó okuk van aggódni amiatt, mi történik, ha a gyermekeiket szem elől tévesztik. A játék sem varázsszer a szorongás, az elhízás vagy az ADHD ellen.
De a gyermekkor egy részének nem szabadna optimalizálás, értékelés, felügyelet tárgyát képeznie, vagy „gazdagító programként” visszadobni nekünk.
Nekik csak egy kis időre, egy kis helyre és néhány barátra van szükségük.
Cherry Casey gyermekjogi újságíró. Könyve, a Childhood Ltd: How we turned children into data and why we need to stop már kapható.
