Vukics Ferenc válogatása a nemzetközi sajtóból (287) ‒ Egy felfordult világ
Zerohedge:
Egy felfordult világ
Szerző: Alastair Crooke (volt brit diplomata, a bejrúti székhelyű Conflicts Forum alapítója és igazgatója) a LewRockwell.com oldalon keresztül. A moszkvai Gazdasági Főiskolán 2026. szeptember 7-én elhangzott előadás vázlata
Képesek-e a civilizációk összerakni a régebbi felismerések és tudás töredékeit, hogy olyan kontextust teremtsenek, amelyben az erkölcsi diskurzus ismét érthetővé válik?
A globális jövőt gyakran úgy ábrázolják, mint egy többpólusú vagy többcsomópontú világot, azzal a burkolt feltételezéssel, hogy az államok jobban kijönnének egymással – és vitáikat könnyebben oldanák meg párbeszéd útján, mint háborúval.
Ez egy olyan mém volt, amely az első világháború előtti években széles körben elterjedt. Könyveket írtak, amelyek azt sugallták, hogy háború nem törhet ki: ennek a koncepciónak a meghatározó műve, amelyet eredetileg 1910-ben The Great Illusion címmel adtak ki, nemzetközi bestsellerré vált.
Szerzője, Norman Angell azzal érvelt, hogy mivel a nemzetek nagymértékben támaszkodnak egy szorosan összefonódó globális kereskedelmi rendszerre, a háború gazdasági költségei drasztikusan meghaladnák az esetleges nyereségeket. Kijelentette, hogy a győztes nemzet éppúgy gazdasági csődbe jutna, mint a legyőzött – ami a hagyományos katonai hódítás fogalmát elavulttá tenné. Érvelését a közvélemény úgy értelmezte, hogy a háború „lehetetlen”.
Érvelése tévesnek bizonyult; az első világháború végül kitört. Ma is fennáll a többpólusú kölcsönhatás gondolata, de a háború fenyegetése továbbra is fennáll, és ezt még fokozza a Nyugat azon képtelensége, hogy meghallgassa – vagy megértse – a civilizációs szuverén államok üzeneteit.
Ez az empatikus elkötelezettség nélküli hallgatásra való képtelenségben gyökereznek az iráni és orosz helyzetet illető katasztrofális nyugati hírszerzési tévedések.
Ugyanígy az is, hogy Kínát annyira „másnak” ábrázolják, hogy a nyugati fül számára rejtély maradjon.
1981-ben megjelent könyvében, a befolyásos After Virtue, Alasdair MacIntyre azzal érvelt, hogy
a felvilágosodás projektje elvágta a nyugati embert a hagyományokban gyökerező identitásától, de nem sikerült létrehoznia egy kötelező erejű erkölcsi rendszert, amely kizárólag az észszerűségen alapulnaKövetkezésképpen a Nyugaton élők közül sokan egy „erkölcsi káosz és széttagoltság” világában élnek, amelyben a „kaotikus”, szétzúzó erők szinte teljesen kitörölték az európai kultúrából az igazi erkölcsi kutatást.
Fontos megérteni, hogy MacIntyre „erkölcsi káoszát és széttöredezettségét” szándékosan ápolják a nemzeti, közösségi és vallási kötődés gyengítése érdekében – pontosan azért, hogy a nemzeti kohéziót és a civilizációs szuverenitást célozzák meg és gyengítsék.
MacIntyre érvelése szerint kizárólag a kulturális hagyomány és annak erkölcsi történetei adnak kontextust olyan fogalmakhoz, mint a jó, az igazságosság és a telos (rendeltetés, végcél):
„Hagyományok hiányában az erkölcsi vita összeomlik, és illúziók színterévé válik, ahol az egyszerű felháborodás és a puszta tiltakozás kerül a középpontba”.
„A határok korán meghúzódnak, és a résztvevők sietve állást foglalnak. De az állásfoglalással úgy tűnik, képtelenné válnak a másik meghallgatására… Mindenki érzi a hőséget, de senki sem látja a fényt” – hangsúlyozza MacIntyre.
MacIntyre szerint ma már csupán egy régebbi hagyomány (a hősi társadalom) töredékei állnak rendelkezésünkre. Ezek a töredékek egyszerűen túl szórványosak, mivel erkölcsi diskurzusunkat – amely olyan fogalmakat használ, mint a jó, az igazságosság és a kötelesség – megfosztották attól a kontextustól, amely érthetővé tenné.
Más szóval, ez a hősi, homéroszi világ erényét a nyugati világ számára elérhetetlenné teszi.
Meghúzódnak a határok. Mindenki siet állást foglalni. A mai „káoszszerű”, szétesést előidéző erők szinte teljesen kitörölték az erkölcsi kutatást az európai kultúrából. Az erkölcsi viták legszembetűnőbb jellemzője az a tendencia, hogy soha nem jutnak megoldásra.
Amikor minden erkölcsi ítélet – kontextusától megfosztva – alig válik többé, mint preferencia, hozzáállás vagy érzés kifejezésévé – más szóval emotivizmussá –, a vita eltorzul; olyan narratívák színterévé alakul át, ahol a felháborodás és a polaritás kerül a középpontba.
(Szerk: Az emotivizmus egy etikai és filozófiai elmélet, amely szerint az erkölcsi ítéletek nem írnak le tényeket, hanem csak az ítéletet mondó személy érzéseit, vágyait vagy személyes preferenciáit fejezik ki. Nincs valódi igazság, minden viszonylagos.)
De azáltal, hogy ilyen érzelmi alapú, pártállású álláspontokat foglalnak el, a szereplők képtelenné válnak arra, hogy meghallgassák a Másikat.
Az „Egyebek” – legyenek azok Oroszország, Irán vagy Kína – így egyszerűen láthatatlanná válnak e megközelítés normái szerint, mivel az emberi figyelmet a világra irányító módszereik egészen eltérőek.
Így tehát olyan elbeszélésű üzenetek vezethetnek (és vezetnek is) minket a háborúba, amelyek kifejezetten arra irányulnak, hogy az embereket arra kényszerítsék, hogy a világot egy bizonyos módon értelmezzék, anélkül, hogy ennek tudatában lennénk.
Egy felvilágosodás által vezérelt „egy világ” felé vezetnek minket, amelyben minden „másféleség” – legyen az orosz, iráni vagy kínai – láthatatlanná válik azoknak a normáknak, jelenlétmódoknak köszönhetően, amelyekkel a „dolgokhoz” közelítünk.
Ebben a „háborúban” a világ „felfordul”.
A legtöbb ember nem érzékeli aktívan a körülötte lévő világot, hanem látszólag megelégszik azzal, hogy helyette értelmezik azt. Az elbeszéléseket a szemünk előtt gyúrják össze és nyújtják ki. Így működik a gépezet.
A nyugati emberek többsége úgy véli, hogy szilárdan kézben tartja a valóságot – a tényeket, a bizonyítékokat és a következtetéseket. De valójában olyan struktúrával állunk szemben, amely szándékosan kifordítja ezt a képzeletbeli valóságmegragadást.
A gépezetben a „térbeli ábrázolás” fordított: először megkapják az üzenetet, majd a „valóság” meséjét úgy gyúrják és nyújtják ki, mint a tésztát, amíg az illeszkedik a tervhez. És ha szükséges, hátramenetbe kapcsolják a médiagépezetet, és ugyanazt a valóságot ellenkező irányba gyúrják.
Hogyan tudnak tehát a független civilizációk kiszabadulni a „MacIntyre-csapdából”? Össze tudják-e szedni a civilizációk a régebbi betekintések és tudás töredékeit, hogy olyan kontextust teremtsenek, amelyben az erkölcsi diskurzus ismét érthetővé válik?
Kiszabadulni a mechanisztikus gondolkodás és a manipulált elbeszélés fausti téréből nem könnyű, sem egyszerű. Éppen ellenkezőleg.
De vegyük észre, mire van szükség ehhez: a jelenlétünk módjának megváltoztatására; arra, hogy hogyan irányítjuk a figyelmünket a világ felé.
Az, hogy hogyan irányítjuk a tudatunkat a világ felé – mondja Iain McGilchrist neurológus –, döntő fontosságú: hiszen az, ahogyan ezt tesszük, megváltoztatja és meghatározza, mit fogunk megtalálni és megérteni. És ahogyan másképp térbelítjük a körülöttünk lévő világot, az észlelés kiszélesedik, és a (addig rejtett) tágasság, ami azon túl fekszik, láthatóvá válik
A régebbi gondolkodásmódok – az „egyszerre, együtt” gondolkodásmód (a képeken keresztül történő gondolkodás) és más megismerési források – visszanyerése utat nyithat a szubjektív és az objektív látszólag ellentétes polaritásai közötti közvetítéshez, amelyeket a mechanikus racionalitás oly gyakran megoldhatatlan akadályokká keményít meg.
Az apofatikus megközelítés (negatív teológia) is tompíthatja a fogalmi gondolkodás éles széleit azáltal, hogy bevezeti a „közöttiség” fogalmát, amely helyet talál az éles, szögletes érvelések között. Ezeknek a gondolkodási módoknak megvan a maguk logikája, amely eltér a felvilágosodás merevségétől.
Ez az a tanulság, amelyet Irán és az ősi gondolkodás újrafelfedezése nyújt a mai világnak.
Albert Einstein egyszer megjegyezte, hogy „a racionális elme egy szolgáló; az intuitív elme viszont egy értékes ajándék. Világunk azonban a szolgát tiszteli – az ajándékot viszont elfelejti [figyelmen kívül hagyja]”.
