Meghökkentő miniszterelnöki dobások. Tisztelt Olvasó!
Az évek során bizonyára észrevette (vagy ha nem, hát nem), hogy hazánk és nemzetünk viszonylagos szabadságának megőrzése és békés talpon maradása szempontjából isteni adománynak vélem és vallom, hogy 2010 óta egy zseniális képességű, felettébb eltökélt politikus vezeti Magyarországot, jelesül Orbán Viktor.
Most azonban azt is szóvá kell tennem, hogy sorozatban három olyat is lépett, amely kiváltotta meghökkenésemet, mondhatni: nemtetszésemet. Az első a vakcina felmagasztalása a koronavírus elleni harcban. A második: gratuláció Bidennek. A harmadik: maszkviselési kötelezettség a köztereken.
Persze tisztában vagyok azzal, hogy valójában még országvezetőként is meglehetősen korlátozott a mozgástere. Mint felelős legfőbb vezető nehezen kockáztathatja meg, hogy Magyarországot, mondjuk, kitegye a svéd járványkezelési modellnek. Nem csoda, hogy inkább csodaváróként tekint a leendő oltóanyagra, amely elvileg végre megszüntetheti azt a szorító nyomást, amely most azt egészségügytől a gazdaságig mindenre ránehezedik. Ám tőle azt szoktuk meg, hogy szorító helyzetekben sem veszíti el a hidegvérét, azaz a bölcs mértékletességet. Túl sok ellentétes és mégis megalapozott információ közismert már ahhoz, hogy tudjuk, egyáltalán nem biztos, hogy a koronavírusra a vakcina az egyetlen helyes és kimerítő válasz.
Könnyen lehet, hogy Orbán Viktor olyan háttérismereteknek is birtokában van, amelyeket nem tud vagy nem akar megosztani a közvéleménnyel; ha ez így van, jaj nekünk! Mert akkor valamennyien egy hamiskártyás világjátszma áldozatai vagyunk. De ha léteznek is ilyen – például a vírus mesterséges előállítására, vagy egy emberiség elleni globális járványháborúra utaló – háttérismeretek, ahhoz azért elég a józan paraszti ész is, hogy belássuk: a köztéri maszkviselésnek végképp nincs semmi teteje. Itt már egészen bizonyosan átbillen a befektetés és hozam észszerű aránya: túl sok szenvedést, kényelmetlenséget, szorongást okoz ahhoz képest, amennyivel csökkentheti az áldozatok számát. Tudom, egyre több a nekünk is ismerős, szenvedő beteg, sőt halott, s azt is tudom, hogy a halálozási statisztikák emlegetésével veszélyes vizekre is lehet evezni, de azért mégis kéretik figyelembe venni, hogy a korábbi évekhez képest Magyarországon egyáltalán nem, legfeljebb a legutóbbi hónapban nőtt meg az elhunytak száma. A koronavírus itt van, megszenvedtet, de nem arat. Nem szabad nagyobb terhet rakni vele lelkünkre, mint amekkorát feltétlenül muszáj.
S végezetül: a Bidennek szóló gratuláció. A napnál is világosabb, hogy az amerikai elnökválasztás során olyan vérlázító, szemérmetlen részrehajlások és csalások fordultak elő, hogy egy Orbán-féle szabadságharcos, többségelvű demokrata igazán várhatott volna a levelével. Igaz, akinek van füle rá, észrevehette, hogy miniszterelnökünk teljesen most sem tagadta meg magát: valójában Bidennek nem a győzelméért – tehát nem a győztesnek – gratulált, hanem a „sikeres” kampányáért, s ezt akár úgy is érthetjük, hogy a szemérmetlen részrehajlások és csalások „sikeres” végrehajtásáért. Csakhogy Orbánra a világban sokan úgy tekintenek, mint Trump támogatójára. S ebben a mostani elnökválasztási menetben bizony – most már aligha lehet bárki számára kétséges – az igazság Trump oldalán áll. Miniszterelnökünk nyilván itt is figyelembe vette a nemzeti érdekeinket: túl sokba kerülhet, ha a mélyállami és háttérhatalmi erők nyomulása mégiscsak Biden végleges győzelméhez vezetne, s aztán Amerika elnöke egy orbáni gratuláció elmaradása miatt jól elverné a port Magyarországon. De ahogy korábban oly gyakran, miniszterelnökünk talán most is bátran kockáztathatott volna. Főleg, hogy a tét most még Magyarország sorsán is túlmutat, ráadásul van reális esély az igazság nekünk is oly fontos győzedelmeskedésére. Amerikában e napokban valóban hatalmas erők mozdulnak meg a szabadságért és a törvényességért. „All I can say is, »Pride goeth before a fall«. We are watching the most amazing history unfold, right before our eyes.” – olvasom az egyik levelezőlista amerikai illetőségű szerzőjének befejező sorait. „Csak annyit mondhatok: »A beképzelt előbb-utóbb orra bukik.«. A legkáprázatosabb történelmi események bontakoznak ki közvetlenül a szemünk előtt.”
Márpedig, tisztelt Olvasó, miért ne vennénk ki ebből magunk is a részünket?
