Böbe, a jelentéktelen. (Sargentini láttán egy 2015-ben íródott novellám főszereplője jutott eszembe.

Böbével gyerekkorunk óta ismerjük egymást. A szomszédos házban lakott, együtt jártunk általános iskolába, s egy helyen érettségiztünk. Gyakran egy padban ültünk, nem mintha barátnők lettünk volna, de sokan, ha nem is kerülték, de legalábbis nem vettek róla tudomást. Böbe nem tartozott egyik csoportosuláshoz sem, nem barátkozott senkivel, csak úgy elvolt egymaga. A szüneteket egyedül töltötte , olvasgatott, vagy éppen az ablakon bámult ki. Nem tartozott sehová, sokan talán észre sem vették, hogy ő is az osztálytársunk, de ez szemmel láthatóan őt, egy cseppet sem zavarta.

Egyszer hosszabb ideig beteg volt, de senkinek nem tűnt fel a hiánya. Amikor újból megjelent, alaposabban szemügyre vettem. Mindene megvolt, arányos test, nyugodt, kiegyensúlyozott arc, kifejezetten ápolt haj, réveteg, világoskék szemek, jellegtelen hang. Nézegettem, mert elhatároztam, hogy nem akarom elfelejteni, bár ehhez sok reményt nem fűztem. Soha nem nevetett, legfeljebb mosolygott, Sehová nem sietett, de soha nem is késett el sehonnan.

Valószínűleg jó tanuló lehetett, mert a ballagáskor derült ki, hogy őt is felvették egyetemre valahová, de már senki nem jegyezte meg, hová.

Az első érettségi találkozónkon vita alakult ki, hogy hányan végeztünk az osztályban. A létszám és a személyek nem stimmeltek. A tablón is egy fővel kevesebben voltunk. A vitát nekem sikerült tisztáznom, mert volt egy olyan ballagási képem, amin Böbe is látszott. A fiúk is meglepődtek, mert ők egyáltalán nem emlékeztek Böbére, akiről tehát megállapíthatjuk, hogy kétségtelenül volt, de olyan jelentéktelennek tűnt, mintha nem is lenne.

Az első találkozás

Nem sokkal a második érettségi találkozónk után történt, hogy a buszon ülvén megszólított a szemben ülő nő.

– Szia Vica, ezer éve nem találkoztunk, mi van veled?

Ránéztem a kérdezőre, hát Böbe volt.

– Drága Böbe! – ugrottam fel, s adtam neki egy puszit. – Te semmit sem változtál!

Mérges is lettem magamra, mi a csudának örömködök én itt, ráadásul még puszilkodom is vele, de már nem tudtam visszakozni. Pár sematikus mondatot váltottunk, majd sajnálkozásomnak adtam hangot, hogy le kell szállnom.

– Én is itt szállok le – mondta, s egyben meghívott egy pohár valamire egy ott lévő presszóba.

Én egy feketét kértem, ő töltött magának egy pohár vizet az asztalon lévő korsóból. Magam is meglepődtem, hogy mennyire ömlött belőlem a szó. Elmondtam, hogy férjhez mentem, már van két gyermekünk is, és egy kutatóintézetben dolgozom. Panaszkodtam, hogy nehezen élünk meg, hogy nincs nagy kilátás az előrelépésre sem, mert nem tartozunk a politikailag nyomulók közé. Majdnem fél óra elteltével vettem észre, hogy eddig csak én beszéltem, Böbe csak bólogatott, mosolygott, vagy éppen megrökönyödött, néha közbe kérdezett.

– És te, hogy vagy? Rólad még nem beszéltünk? – vetettem fel.

– Ó, velem semmi sem történt, Egy önkormányzatnál dolgozom, mint előadó.

– És család, vagy férj? – akartam felvenni a beszéd fonalát.

– Ja, igen. Én is férjhez mentem, de három hét múlva közös megegyezéssel elváltunk.

Azt már meg sem mertem kérdezni, hogy legalább a nászéjszaka megvolt-e. Elbúcsúztunk egymástól, mondván, hogy milyen jó volt dumcsizni.

A második találkozás

Ha nyögvenyelősen is, de haladtam – férjemmel együtt haladtunk előre. Voltak ismerőseink, akik beálltak a „sorba”, ők szépen emelkedtek a ranglétrán, néha érdemtelenül is, gyakran már olyan munkakörben dolgozva, aminek már köze sem volt az eredeti szakmájukhoz.

Egy pályázat kapcsán a minisztériumba kellett bemennem, s már előre rettegtem, hogy kivel fog összehozni a sors, tudok-e vele szót érteni.

A keresett helyettes államtitkár egy nő volt, pont úgy hívták, mint Böbét. Mosolyogtam is magamban, hogy ha ezt Böbe tudná, biztos irigykedne, de aztán elvetettem a gondolatot, mert Böbéről még az irigység érzését sem feltételeztem.

Én lepődtem meg igazán, mert a keresett személy maga Böbe volt. Nem mertem letegezni, s ő is magázott. Mindent megbeszéltünk, amikor a búcsúzáskor felvetette, hogy jó lenne egyet pletyizni valahol. A presszóig érve azon törtem a fejem, hogy miként futhatott be Böbe ekkora karriert, amikor nem volt sem bal-, sem jobboldali, de még a „közepet” is nehezen néztem volna ki belőle.

A kávéházban nekem esett. Két puszi jobbra, egy pedig balra, az arcom mellett a levegőbe, s lehuppant a fotelbe. Most ő gagyogott magáról, engem szóhoz sem hagyott jutni. Nézegettem közben, semmit sem változott. Súly, stimmel, a hajában egy őszülő szál sincs. A szeme most is világoskék, a szeme sarkában néhány ránckezdemény. A ruházata korrekt, de semmitmondó, sminket most sem használ. Ő maradt a csapvíz fogyasztásánál, én pedig a kávénál. Hallgattam, de elszaladtak a szavak mellettem. Ebből sem lesz pletyka, gondoltam.

– És hogyan kerültél a minisztériumba? – szakadt ki belőlem a kérdés.

– Véletlenül – hangzott el a válasz.

Elképedésemet látva, elmesélte a történteket.

A városi tanácsnál áthelyezték egy másik részlegbe előadónak, anélkül, hogy egyeztettek volna vele. Aztán a fizetéskor nem kapott egy fillért sem. A régi helyéről már nem, az újról még nem. Kis utánajárással megtudta, hogy egyszerűen megfeledkeztek róla. (Ezen nem csodálkozom, gondoltam magamban.) Amikor nyomozgatott, ott tétlenkedett egy fiatal újságíró, mint gyakornok. Megtudta, hogy mi történt Böbével, és mellé állt. A végén pedig egy cikket eresztett meg a történtekről a kerületi szakszervezeti lapban.

Már majdnem minden elfelejtődött, amikor a tanácselnök helyettes magához hívatta Böbét. Majdhogynem kezet csókolt neki, a széket is alátolta, s elmondta, hogy már régóta figyeli és csodálja. Elcsukló hangon kért bocsánatot azért a mulasztásért, hogy lemaradt a fizetési listáról. Pont ő, aki nem tartozik sem jobbra, sem balra, aki oly hallgatag és példátlanul szorgalmas. Végezetül átadott neki egy kinevezési papírt: főelőadó lett, jóval magasabb fizetési kategóriába sorolva.

Böbe az egészet nem értette, de tekintettel arra, hogy senkivel nem volt szorosabb kapcsolatban, maradt a kételyei között. Aztán az újságíró gyakornok nyitotta fel a szemét.

– A előremenetelét részben nekem köszönheti. Én a cikkemben úgy fogalmaztam, hogy maga más, mint a többiek. Maga nem követelőzik, nem húz jobbra vagy balra, maga egy kivételes személy, és pont magával esett meg, hogy lemaradt a fizetési listáról. Maga nem ezt érdemelte volna, mert maga nem olyan, mint az átlag, hanem üdvözítően más – idézte a cikket.

– Na és? Ettől még nem lettem okosabb.

– A teljesség kedvéért el kell mondanom, hogy fültanúja voltam egy beszélgetésnek. Az egyik kollégája feltette a kérdést, hogy maga vajon miért másabb, mint a többiek, mire a beszélgető társa azzal vágott vissza, hogy biztosan leszbikus. Aztán ez kezdett elterjedni.

– Na és téged nem zavart ez a pletyka? – kérdeztem Böbét.

– Eleinte igen, de aztán senki nem hánytorgatta a dolgot, így nyugodtan élhettem az addigi életemet, pontosabban sokkal jobban, mert folyamatosan emelkedtem felfelé. Bármilyen döntéshelyzet alakult ki a munkahelyemen, valaki mindig bedobta, hogy ezt a nőt támogatni kell, nehogy azzal vádoljanak meg bennünket, hogy nem tiszteljük a másságot.

A harmadik találkozás

Hideg, nyálkás, szélfútta, nemszeretem idő volt. A fiamékhoz igyekeztem, hogy az unokáinkat elvigyem magunkhoz hétvégére. Az addigi életünkről gondolkoztam. Végül is tartalmas életet éltünk, talán hasznára lehettünk nem csak a szűkebb közösségünknek. Gyermekeink értékes emberek lettek, unokáink is szépen fejlődnek. Mindennek ellenére bizonytalanul tekintünk a jövőnk elé. Nemsokára nyugdíjba megyünk, s utána valószínű semmi szükség nem lesz ránk – mármint a szakmában. Még tetterősek vagyunk, s a gyakorlatunk és a megszerzett tapasztalataink alapján bizonyára mások segítségére lehetnénk… És itt elakadtam. Kinek lehetnénk a segítségére? Az egypártrendszer megszűnése után egymást váltották a pártocskák, és mindegyiknek megvoltak a maguk szakértőcskéi, akiknek a nagy részére még a kutyámat sem bíztam volna rá. Mi egyik pártnak sem akartunk a tagjai lenni, de szívesen vettünk volna részt egy szakmai munkában. Ha eddig sem volt szükség a munkaerőnkre, mint nyugdíjasok biztosan nem rúghatunk labdába. Eh… Vajon Böbe mire vitte az ő „másságával”? – ötlött fel bennem. Megérkeztem a parkolóba, kiszálltam, rákattintottam a riasztót a kocsira, amikor, valaki befogta a szememet.

– Na, találd ki, hogy ki vagyok!

Az emlegetett szamár, mormoltam magamban.

– Szia Böbe, nem fogod elhinni, de pont te jártál az eszembe. Mi van veled?

– Csodálatos ez az élet. Olyan boldog vagyok! Képzeld, pártlistán kijutottam képviselőként Brüsszelbe. Van egy csodálatos barátom is kint, csak titokban tartjuk, hiszen tudod… Sietnem kell, mert holnap interjút adok több lapnak is a magyarországi helyzetről. A tévé is adni fog, és nem is tudom melyik csatorna, élőben. Majd derítsd ki, és feltétlenül nézz meg! Utána majd telcsizünk. Ezzel átadott egy címeres névjegykártyát, s kaptam még három puszit a levegőbe.

A névjegykártya három nyelven íródott, de egyik sem volt magyar. Csak a címer.

A riport

Valószínű rossz csatornát választottam, mert nem a teljes riportot adták le, csak egy kivonatot. Ennyi is elég volt.

Böbe előadta, hogy Magyarország egy élhetetlen hely. Nincs sajtószabadság, a civil kezdeményezéseket üldözik. A normális szakemberek féltik a munkahelyüket. A korrupció már afrikai mértékeket ölt. Az országban 4,6 millió szegény él, és több százezer gyerek éhezik. A továbbtanulásnál protekcionizmus érvényesül, a tehetséges fiatalok elhagyják az országot. Felelős gondolkodású ember nem vállal gyereket (s ekkor egy könnycsepp csillant meg a szemében – már nem világoskék volt, inkább halszínű). Egyre nagyobb a kirekesztés, és hivatalból üldözik a másságot – mondta végezetül.

Lezártam a tévét, és eltöprengtem:

Mi lett volna, ha annak idején a tanácsnál egy jelentéktelen egyén idejében megkapta volna a fizetését?

(Tiszainoka, 2015. január 26.)

---