Jókő várának az aranymalackája ─ Mesélő magyar várak

(Senki ne keressen történelmi hűséget ezekben a mesékben! Csupán csak elképzeltem, szabadon engedtem a fantáziámat, kitaláltam egy mesét, amely akár ezekben a várakban is megtörténhetett volna. Mindezzel az volt a célom, hogy felkeltsem olvasóim érdeklődését a magyar várak iránt. Rengeteg, csodás vár vagy várrom található Nagy-Magyarország területén. Érdemes felkeresni várainkat. Talán váras meséim segítenek ebben.)

Hol volt, hol nem volt, mesémet akár így is kezdhetném, de inkább így folytatom. Felvidéken, egy kicsi tótok által lakott faluban, Jókőn élt egy szegény tót család. Kicsinyke házukon és kicsinyke kertjükön kívül nem volt semmijük. Köröskörül, amerre csak a szem ellátott, hatalmas rengeteg volt. És a rengetegben lévő hegy tetején állt Jókő vára. Ebben lakott egy gonosz, irigy nagyúr, aki reggeltől estig sanyargatta a környék lakóit.

Mindenki rettegett tőle. Ha úgy hozta a kedve, katonáival lelovagolt a várából és dézsmát szedett az emberektől. Amit csak tudott, azt mind elvette és felvitette a várba. Hiába sírtak, ríttak az emberek, könnyük nem hatotta meg a gonosz nagyurat.

Még a szegényeket sem kímélte. Aki nem tudott fizetni, annak ingyen kellett szolgálnia a várban. Mindenféle nehéz munkát végeztettek velük.

Egy nap a szegény családhoz is berontottak a katonák, és követelték, hogy fizessenek száz aranytallért, ha pedig nem tudnak, akkor elviszik Darinkát szolgálni a várba.

Majd el is felejtettem mondani: a szegény tót embernek és asszonynak volt egy gyönyörű leánykája, Darinka. A lány olyan szép volt, hogy napra lehetett nézni, de rá nem, mert ha valaki csak egy pillantást is vetett rá, mindjárt beleszeretett.

Édesapja könyörgött, hogy ne vigyék el kislányát. Inkább ő dolgozik majd helyette, ha kell, éjjel-nappal, a várban.

Könyörgése nem hatotta meg a nagyurat. Erőszakkal kiragadták a lányt szülei karjából, és felvitték a várba.

Mint ahogy már mondottam volt, aki rátekintett a lányra, az azonnal beleszeretett. Így járt a nagyúr is. Amint a lány szemébe nézett, mindjárt fülig szerelmes lett bele. A katonák csodálkoztak is, amikor azt parancsolta nekik, hogy készítsék elő a vár legszebb szobáját! Ugyanis Darinka ott fog lakni ezentúl, és legalább tizenkét szolga fogja lesni minden kívánságát és óhajtását.

– Megbolondult urunk, hogy várkisasszonyt csinál a szegény ember lányából!

De ezt csak egymás közt merték mondani. Ha a nagyúr meghallotta volna, bizonyára szíjat hasított volna annak a hátából, aki ilyet ki mer ejteni a száján.

Darinkának jó dolga volt a várban. Nem kellett dolgoznia, mint a többi szolgának. Ha akart volna, akkor egész nap heverészhetett volna a selyempaplanos ágyában, vagy finom mézes perecet ropogtathatott volna.

Ám a kislány sem nem heverészett egész nap, sem nem ropogtatott mézes perecet, hanem az ablakban búslakodott, és szünet nélkül a szüleire gondolt.

Legfeljebb csak estefelé ment le az udvarra sétálni. Szégyellte magát a többi szolga előtt, akik irigykedve néztek rá, s a háta mögött összesúgtak:

– Nézzétek, itt megy a nagyúr kedvese! Nemrég még ő is éppen olyan szegény volt, mint mi.

Egy idő után Darinka már sétálni sem akart az udvaron. Zavarta, hogy a nagyúr szolgái megszólják és mindenféle rosszat gondolnak róla.

A nagyúr minden nap szerelmével ostromolta a lányt. Mindent megígért neki, ha elfogadja a szerelmét.

Darinka nem akart a nagyúr kedvese lenni. Volt neki szerelme a faluban, a kondásfiú. Már az esküvő napját is kitűzték. Arra vártak, hogy legyen egy kis pénzük a lakodalmukra. Mégsem járja, hogy a templomi ceremónia után a násznép korgó gyomorral menjen haza. Úgy illik, hogy a meghívott vendégeket legalább jó sok gombócos káposztával jóllakassák. Éhes ember nem bírja reggelig a táncot. Márpedig ha nincs menyasszonytánc, az nem is igazi lakodalom.

Darinka az utolsó sétája alkalmával a disznóólak felé ment, s ott egy öreg disznópásztor megszólította:

– Leányka, mondd meg a nagyúrnak, kérését akkor teljesíted, ha neked adja a disznóól legkisebb malacát.

– Jaj, drága kanász bácsi, szívem már foglalt. Ha meg kell halnom is, akkor sem leszek a nagyúr felesége. Van nekem mátkám, kinek örök hűséget fogadtam.

– Tudom én azt, kedvesem, nagyon jól. Nem is kell a nagyúr felesége lenned, csak kérd el a disznóól legkisebb malacát! A többit majd meglátod – mondta az öreg kanász, és ment megetetni a disznókat.

A szegény ember lánya nem nagyon értette, mit akart mondani ezzel az öreg. Sokáig gondolkodott azon, hogy elkérje-e a disznóól legkisebb malacát.

Egyik nap, amikor a nagyúr már ki tudja hányadszor kérte meg Darinkát, hogy legyen a felesége, a lány gondolt egyet, és mondta:

– Fenséges uram, meggondoltam magamat. Felesége leszek, ha nekem adja a disznóólban levő legkisebb malacot.

A nagyúr igen elcsodálkozott. Nem értette, miért kell arájának az a kicsi állat? Hiszen ha egybekelnek, akkor minden úgyis az övé lesz. Ha megkívánja, bármelyik disznót levágatja neki, és lakmározhat belőle finom hurkát, kolbászt és más disznóságokat.

– Aztán ugyan minek neked a disznóól legkisebb malaca? Jó helyen van az a többivel.

– Olyan aranyos. Szeretném, ha a közelemben lenne.

– Hol tartanád a malacot?

– Itt a szobában, az ágyam mellett.

A nagyúr elnevette magát, majd mondta:

– Furcsa egy lány vagy, annyi bizonyos, de legyen meg az akaratod. Mától a disznóólam legkisebb malaca a szobádban fog lakni – mondta a nagyúr , és azonnal intézkedett, hogy a malacot hozzák a lány szobájába.

Nem tellett bele néhány perc, a szolgák már hozták is a kis röfögő jószágot egy faládikóban, amelyet bársonnyal, selyemmel béleltek ki.

Ettől kezdve a malac a lány szobájában lakott. Estig nem történt semmi különös. Szépen elvolt a ládában. A lány néha-néha megsimogatta és beszélt hozzá:

– Mi lesz velem, malacka? Nem akarok a nagyúr felesége lenni! Van nekem mátkám. Szívem csakis az övé. Nem is értem, miért hallgattam az öreg kanászra...

A malacka hallgatta a lányt, de nem szólt semmit. Csak nézte a nagy szemeivel, s egy idő után egyszer csak elaludt.

A lány még bánatosabbnak érezte magát. Kénytelen lesz a nagyúr felesége lenni, hiszen megígérte neki...

Este mindenki nyugovóra tért a várban. A fények kialudtak a szobákban. Csak a lánynak nem jött álom a szemére. Keservesen sírt, és szünet nélkül a szüleire és a kondásfiúra gondolt.

Egyszeriben aranyló fénysugár árasztotta el a szobát. A lány ijedten kapta fel a fejét. Először azt sem tudta, honnét jön ez a csodás fény. Amikor jobban körbenézett, látta, hogy a malacka színtiszta arannyá változott.

Nagyon meglepődött Darinka. Azt sem tudta, örüljön az aranymalacnak, vagy megijedjen?

A malac észrevette a lány tanácstalanságát. Egyet-kettőt röffentet, majd emberi hangon szólalt meg:

– Mit parancsolsz, kedves szolgám?

A lány először azt sem tudta, ki szólt hozzá. Tán csak nem az ördögök tréfálkoznak vele?

Ijedten kuporodott össze az ágyán, és nem bírt megszólalni. Az aranymalacka kicsit várt, gazdája hátha kér tőle valamit. Amikor látta, hogy Darinka az ijedségtől nem bírja kinyitni a száját, újból megszólalt:

– Édes gazdám, ne félj tőlem! Minden kívánságodat teljesíteni fogom. Amint eljön a nappal, újból rendes malaccá változom, rá ne jöjjön a nagyúr, hogy aranyból vagyok.

Darinka egy kicsit megnyugodott. Egész éjjel azon törte a fejét, mit kérjen az állattól. Még az is megfordult a fejében, hogy a nagyurat vigyék el az ördögök! De nem tudott volna ő még az ellenségének sem rosszat tenni.

Ha sok aranyat, ezüstöt kér a malackától, akkor még meggyanúsítják, hogy meglopta a nagyurat. Hosszas töprengés után azt gondolta ki, hogy az aranymalacka rendezze el neki: újból a szülei házában legyen, és hamarosan összekeljen a kondásfiúval.

Még mielőtt az pajkos napsugarak bekacsintottak volna a vár ablakán, Darinka felkeltette a malackát.

– Kigondoltam, mit kérek tőled. Rendezd el, hogy még ma a szüleim házában legyek, és hamarosan megtarthassuk a lakodalmat.

– Csak ennyi? – csodálkozott el az aranymalacka. – Ez egy szempillantás alatt teljesíthető.

Alighogy ezt kimondta, a lány újból a szülei házában volt. Anyja, apja nagyon megörült kislányuknak. Összevissza csókolgatták, ölelgették.

– Lányom, mégsem leszel a felesége a nagyúrnak? – kérdezte az apja.

– Nem bizony. édesapám! A szívem a kondásfiúé. Hétvégén megtartjuk az esküvőt.

– De hiszen mindketten olyan szegények vagytok, mint a templom egere. Miből fogtok megélni?

– Nézze, édesapám, van nekem egy malackám, a kondásfiú ért a sertésekhez, majd csak megleszünk valahogyan. Jóisten megsegít bennünket – mondta nyugodt hangon Darinka, de nem árulta el, hogy hűséges állata mire képes.

Szülei csak csóválták fejüket, és megállás nélkül mondogatták:

– Nem lesz ennek jó vége. Még a végén a nagyúr mindnyájunkat tömlöcbe dug. Nem lett volna szabad otthagynod a jókői várat.

– Ne féljenek, kedves szüléim! Inkább készüljenek a hétvégi lagzira!

Lett nagy felfordulás, amikor észrevették Darinka eltűnését. Senki nem értette, hogyan tudott kijutni a várból. A nagyúr megfenyegette a strázsáit, hogy mindnek fejét veteti, ha estig nem hozzák elébe a lányt.

Aki csak élt és mozgott a várban, mindenki Darinkát kereste. Előbb-utóbb a katonák eljutottak a kicsi házhoz is. Ráparancsoltak a szegény emberre, hogy azonnal adja ki a lányát! Az annyira megijedt, hogy remegett, mint a nyárfalevél. De bezzeg a lánya magabiztos volt. Ölébe kapta a malackát, és a fülébe súgta:

– Most segítsél, kicsi malacka!

Az állat egyet röfögött, és lássatok csodát, a kicsi házból egy pillanat alatt egy kacsalábon forgó palota lett. A katonák a pörgéstől úgy potyogtak ki a kapun, mintha ott sem lettek volna. Ijedtükben lélekszakadva rohantak vissza a Jókő várba, de csak a hűlt helyét találták. Jött egy hatalmas szél, felkapta a várat a nagyúrral együtt, és meg sem állt velük a világ végéig. Ott ledobta a nagy semmibe, és talán még most is zuhan, zuhan lefelé az örök valóságig. De ezért senki sem bánkódott, sőt örültek, hogy megszabadultak a gonosz nagyúrtól.

Most már semmi sem állhatott Darinka és a kondásfiú közé. Hétvégén olyan nagy lakodalmat csaptak, hogy még az ég is zengett bele. Három éjjel, három nap egyfolytában mulattak. Az egész falu hivatalos volt a lagziba. A vendégek annyit ehettek, ihattak, amennyit csak akartak.

Ha véletlenül valami fogyóban volt, szóltak az aranymalackának, és a kamra újból telis-tele lett mindenféle finomsággal.

Amikor megunták a táncot az újdonsült házasok, az aranymalacka rendezett nekik egy gyémántokkal, drágakövekkel kirakott hintót, és világ körüli útra indultak.

Lehet, hogy holnap éppen hozzátok kopogtat be az ifjú pár, ezért feküdjetek le korán, és álmodjatok szépeket!

Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, az járjon utána!