Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1861)

A remeték kora lejárt, de még vannak hosszú

szakállúak, és egyedül lakók, ugyan már nem

barlangban, nem is világkapcsolat nélkül, ámde

a magány érzése mégiscsak hasonló lehet.

A tisztálkodás is jól megoldott, bár nem tudjuk,

a régi tiszta levegőn kellett-e oly gyakran

hajat mosni, mint a mai városokban, és az

étkezés is más volt, sokáig ettek egy sonkát.

Mint a mai spanyol importból származót, melyet

kevesen engednek meg maguknak, a remete

élete lelkiekben igen gazdag lehetett,

s bizonyára ezt célozza meg mai utánzó.

S lehet, nem szándékosan került ilyen helyzetbe,

de hamar megtörtént, meglepődve fedezi fel

egyéni életmódja előnyeit, a csendet,

ami, ha akarja, rögtön beáll körülötte.

Nem kérdezi meg a szeretett társ, hogy vagy, és

nem kell közölnöd, hogy nem is tudom, nem fáj semmi,

vagy hogy hasgat ott hátul a tarkón, úgyis tudod,

magaddal beszélgetsz érzéseidet taglalva.

És folytatod elvontabb témákat boncolgatva,

sok mindent nem kell magyaráznod, egyből bevillan,

végigfut gondolat, míg ha közölni kellene,

hosszadalmasan tudnád csak másoknak előadni.

Ugyanez van, amikor leírod, mert a szavak

egymásutánja még nem mondat, sem nem gondolat,

hogy az benne legyen, átmegy értelmed szándéka,

mint ahogy tetteknél az akarat a mozgató.

Hányszor van, hogy lehanyatlik a kar, a kéz, mert nem

akarsz rosszat, hirtelen belátod, nagy lenne

az a pofon, sértő az a mondat, és elhallgatsz,

írás közben viszont van mód árnyalatváltásra.

Ilyesmit tudhatott a remete is művelni,

ebben régi és mai alig különbözik, mert

morfondírozás megy, magadban meghányod-veted,

alakítod gondolatod, kényed-kedved szerint.

Százszor, ezerszer megállapítod, hol rontottad

el, vagy hogy mégsem, kik és hogyan tévedtek veled

kapcsolatban, kik voltak jók hozzád, mikor éltél

kiválóan, miért kerültél mai helyzetbe.

Amikor megvan ez az összes ajándékod a

szabadságodra vonatkozóan, értékeled

is, de korlátok is kereteznek szükségletek

terén, nehéz kikapcsolódásnak venni őket.

Fiatalon könnyebb a magányt elviselni, mert

könnyű kilépni belőle, csak le kell szaladni

az utcára, ott van mindenki, aki számít, az

éttermekben, kocsmákban és a stadionokban.

Színházban, moziban, ha tetszik, találkozhattok,

bővül a baráti kör, ismeretség adódik,

rajtad múlik, jól válogatod-e meg értékes

emberek és teljesítmények hasznos oldalát.

Öregkorodra ez sokkal nehezebb, kimozdulsz

ugyan, de erősen kell szervezkedni, hogy ott legyen

valaki ismerős, ahová indulsz, mert már

sokan betegek a barátok, sőt eltávoztak.

Az élők sorából, szoktuk mondani, ámde még

ez sem igaz, ha te gondolsz rájuk, veled vannak

magányos perceidben, közös emlékek tőled

felidézésében úgy vannak jelen, ahogy te.

Egyáltalán, mi ez a felidézés gondolat

révén, honnan jön, hol történik, ha látom magam

ott, ahol jártam, ahová mennék, remete-e

ilyenkor mindenki, ha képes ilyet játszani?

Kell-e hozzá másik ember, sőt talán csak vele

közösen történhet, gondolatcsereként saját

élmény, bennük fordul felénk vissza az eszmélet,

ezért kell valaki társ minél közelebb mellénk.