A BALESET (Gyimóthy Gábor tudományos fantasztikuma)

Végre előttem fekszik az írás, amelynek nagyon hosszú a története. Sok-sok évvel ezelőtt – én még csecsemő voltam – egy ásvány-kutatásra küldött űrhajónkból, amely úton volt egy távoli kisbolygó felé, izgatott jelentés érkezett a támaszpontra:

„Apró égitest közeledik felénk, elképesztő sebességgel, de veszélyben nem vagyunk, mert a számítások szerint kereken 1000 távegységnyire fog elhaladni mellettünk”.

És a néhány órával későbbi jelentés:

„Az égitest egyértelműen mesterséges eredetű, hosszúkás valami. Jármű, vagy felderítő szonda, bár ahhoz túl nagy”.

Ezután következtek a készülék pontos pályaadatai, iránya, sebessége, és ezenkívül a forgásának leírása és a felbecsült méretei. A többirányú forgásából (forgó bukfencezéséből) és abból, hogy a szerkezetből semmilyen rádiójel nem érkezett, arra következtettek, hogy már nincs benne életben senki, vagy hogy talán sosem volt benne élőlény. A támaszpontról a pontos adatok ellenére sem sikerült meglátni a „járművet”, ahhoz túl messze volt, de elképzelhető, mekkora vizet kavart föl ez a fölfedezés. Az űrkutatás – többek között a csillagrendszer kisbolygóin zajló ásvány kitermelés – már kereken 150 éve zajlott, és az idegen, értelmes lények  utáni – eredménytelen – kutatás pedig már több mint 200 éve folyt.

A megpillantott jármű (űrhajó?) tehát az első és addig egyetlen bizonyítéka volt annak, hogy nem vagyunk egyedüli, magasszintű technikát használó lények a világon. Igenám, de mit kezdjünk ezzel a fölfedezéssel? Fussunk utána és vizsgáljuk meg? Ezt kell csinálnunk, de ezt könnyű kimondani és még elhatározni is könnyű, de megtenni szinte lehetetlen, hiszen a jármű másodpercről másodpercre távolodik tőlünk, nagyon nagy sebességgel. Ilyen sebességű űrhajónk nincs, mert eddig nem is volt rá szükségünk. Ráadásul, ha utol akarjuk érni, az űrhajónknak sokkal nagyobb sebességgel kell haladnia és – utolérve – le kell tudni fékeződnie a jármű sebességére. Ezek a műveletek a világűr légüres terében mind csak rakéta motorok működtetésével érhetők el, amely bonyolult technikát és főleg rengeteg üzemanyag szükségletét jelenti.

Az elhatározás azonnal megszületett, hiszen a vállakozás sikeres véghezviteléhez perceket sem lehetett késlekedni. És bár a tervezés szinte egyidejűleg megkezdődött, két év telt el, mire a rakéta készen állt az indításra. Ez is csak annak volt köszönhető, hogy az űrközlekedéssel foglalkozó, óriási gyárak „fiókjaiban”, már jónéhány gyors rakéta terve hevert.

Az űrhajó elindult és megkezdődött az elképesztő hajsza az űrben. Természetesen csak különleges képességű és különlegesen kiképzett robotokat lehetett az üldöző űrhajóba ültetni, miután annak semmi lehetősége nem volt, hogy a nagyon nagy távolságból, bármilyen jármű még vissza is tudott volna jönni. De az ilyen robotok kifejlesztésére volt elég idő a rakéta elkészültéig. A robottechnika akkor már nagyon magas fokon állt, tehát a szükséges robotokhoz elég volt a már meglévő robotok módosítása és a kényes föladatra való előkészítése. A robotok a vizsgálati eredményeket ‒ a nagyon nagy távolság miatt ‒ majd lézersugárra modulálva küldik vissza. Ez volt a terv.

Ezután következett az évtizedekig tartó várakozás, majd a várva várt, de végül mégis megérkezett, rengeteg adat földolgozása, kiértékelése. Az egyik ilyen adatgyűjteményben egy leírás is volt, amely az űrhajó szerencsétlen történetéről szólt. Ez az, amely most előttem hever, és amelynek elolvasásához mérhetetlen kíváncsisággal fogok hozzá.

Az írás

Kedves idegen, ha ezt olvasod, megtaláltál minket, fölfedezted nyelvtankönyvünket, megfejtetted nyelvünket, és most nemcsak olvasod, de meg is érted a leírásomat. Erre az írásra azért adtam a fejem, mert – mint sejtheted – küldetésünk nem járt sikerrel, tehát arra az esetre írom, hogyha valakik megtalálnak bennünket valamikor a végtelen űrben – aminek a valószínűsége rendkívül kicsi, de nem nulla – megismerhesse a történteket. Meg aztán, a végleges kihűlésig még van egy kis időm, amely alatt úgysem tudnék már semmi hasznosat tenni.

Először is bemutatkozom. Jelzésem („nevem”) számodra semmit nem jelent, ezért nem is érdemes megemlítenem. Nagyon magas fejlettségű, de nem biológiai lény vagyok. Készítőim robotnak neveznek minket, de a tudatom olyan magasszintű, hogy – itt jegyzem meg – robottársaimmal gyakran tanakodunk azon, vajon készítőinknek, akik biológiai lények, van-e egyáltalán a miénkhez hasonló, éles felismerő képességük, önismeretük, röviden: tudatuk? (Érzékszerveink felsőbbrendűségéről már ne is beszéljünk.)

Történetünk úgy kezdődött, hogy készítőink fölfedeztek egy távoli csillagrendszert, amelynek – a központi csillagtól számított – harmadik bolygója légkörében oxigént találtak, tehát feltehető, sőt, valószínű, hogy azon élet létezik. Ez a csillagrendszer tőlünk számítva 74 fényévnyire volt. Itt azonban meg kell jegyeznem, hogy ez a távolság a mi keringési időnkre, azaz a mi éveinkre vonatkozik. Az általatok már biztosan megfejtett adatok között található a rádium sugárzásának felezési idejéhez viszonyított hosszúsága az évünknek. Miután hazai bolygónk vörös törpe körül kering, a mi évünk viszonylag (nagyon) rövid.

Küldetésünk célja ennek a harmadik bolygónak az elérése, majd a lehető legtüzetesebb megismerése, átkutatása volt. De mert nem tudhattuk, hogy azon értelmes lényeket is találunk-e, vagy csupán csak alacsonyrendű életet, mindenre föl kellett készülnünk. Arra az eshetőségre is, hogy bár már léteznek a bolygón értelmes lények, de azok még nem jutottak el az írás, olvasás szintjéig. Ezért a nagyon részletes, képekkel ellátott nyelvtankönyvünk, amely évezredeket kibíró anyagból készült. Abban megtalálhatók készülékeink használati utasításai, mert ezeket a készülékeket otthagytuk volna, bennük tárolva a rengeteg ismereti anyagot, amely a mi, hazai bolygónkat és az ottani életünket írja le. Ez a nyelvtankönyv természetesen nemcsak lapozható alakban létezik, hanem elektrónikusan rögzítetten is, de ahhoz csak úgy lehet hozzáférni, hogyha előtte megfejtitek – a lapozható könyvből megtanulva – a készülékeink használatára vonatkozó utasításokat is. Ha ezt az írást olvasod, akkor ez már bizonyára megtörtént.

Az utazás hosszúsága miatt biológiai lények kiküldetésére gondolni sem lehetett. Ezért küldtek minket. Nekünk nem csak oxigénre, de semmilyen légkörre nincs szükségünk, csupán egy bizonyos – nem túl magas – hőfokra, amelyet az űrhajónkban létező hősugárzással biztosítottak. Energiánk elemekből származik, amely elemeket időnként föl kell töltenünk az űrhajónk központi energiatermelő berendezéséből, és az nukleáris alapon működik. A hosszú úton mást sem kellett csinálni, mint az űrhajón belüli hősugárzást (a fűtést) megszüntetni. Ezzel, ha lehűlünk egy bizonyos hőfok alá, „téli álomba” merülünk és mi sem használunk energiát, ami persze nukleáris előállítása ellenére sem végtelen. Tehát a rettenetesen hosszú ideig tartó utat „befagyott” űrhajóban, „élettelenül” tettük meg. Az „életrekeltés”, vagy ébresztés önműködően következett be, amikor a hosszú ideig tartó fékezésre és több fokozatban elvégzendő pályamódosításra kerülhetett a sor, amelyet már nekünk, kutatórobotoknak kellett elvégeznünk. Az őrült sebességünk lefékezését részben a központi csillag kerülgetésével, részben pedig a második és harmadik bolygó légkörébe való bele-repülgetésekkel terveztük, mert annyi üzemanyagunk – természetesen – nem lehetett, hogy egy ilyen nagymértékű fékezést rakétamotorral érhettünk volna el.

A pályamódosítások azért voltak bonyolultak, mert a csillagrendszer bolygóinak keringési síkjára majdnem merőlegesen haladtunk. Amikor az űrhajónkat egy kis rakéta-lökéssel az első, csillagkörüli elipszis pályára akartam irányítani, történt a katasztrófa: valami fölrobbant, ami nem csak a hosszúkás űrhajónk hossztengely körüli forgását eredményezte, hanem keresztirányú bukdácsolást is okozott. Azonnal megkíséreltem a baj elhárítását azzal, hogy először a hossztengely körüli forgást akartam megszüntetni, de már nem volt mivel. Az üzemanyagtartály teljesen kiürült. Ám a kétirányú forgás megszűntetésével sem értem volna el semmit, mert sajnos közben túlhaladtunk azon a ponton, ahol még egy csillagkörüli pályára állhattunk volna. Így aztán őrült sebességgel döftük át a csillagrendszer bolygóinak fő keringési síkját, a csillag és a legbelső bolygó között.

Kalimpálás és forgás közben írom ezt a szöveget, és így fogunk haladni az űrben az idők végtelenségéig, hacsak nem csapódunk valahol egy égitest felületére. Talán, ha a nagyon valószínűtlen megtalálásunk viszonylag hamar következik be és nem csak évmiliók múlva, a kozmikus sugárzás nem roncsolta még szét a rendkívül érzékeny elektronikánkat, kedves idegen, megkísérelheted életrekeltésemet – és társaim életrekeltését – egy kis hősugárzással.

Itt búcsúzom, mert úgy látszik, hogy a központi reaktor vagy az áramvezetékei is megsérültek, és a hőmérséklet egyre csökken. Saját elemem fűtése pedig nem hosszú lejáratú, aminek következtében viszonylag rövid idő múlva „elvesztem az eszméletemet”. Bár ez nem teljes halál, hiszen egy kis melegség bármikor visszahozhat belőle (talán ha egy csillag közelében haladunk el), de abból sok hasznom nem lenne, és ennek különben is végtelenül kicsi  a valószínűsége. Tehát a búcsúmat véglegesnek tartom. Kérded, kedves idegen, hogy nem félek-e a haláltól ‒ hiszen ez a kihűlés számomra mégiscsak olyasmit jelent, és egy ilyen élénk tudat nehezen tud megküzdeni a gondolattal, hogy egyszercsak megszűnik létezni. Igen, de ez nem félelem, hanem egy, szinte végtelen szomorúság, hogy velem együtt az a rengeteg tapasztalat, az élmények emléke és a sok, összegyűjtött tudás végleg megszűnik, eltűnik, létezésemmel együtt megsemmisül. De hát ez kicsit sem más a biológiai előállítóink halála esetében...

Itt végződik a szöveg. Egyébként, egyik robot „fölélesztése” sem történt meg, aminek az az oka, hogy amikor ezt az írást végigolvastam, a kalimpálva rohanó űrhajó és a mi űrhajónk a kiküldött robotjainkkal már olyan távol voltak, hogy azokat már nem érte volna el az utánuk küldött utasítás a robotélesztés megkísérlésére. Az űrhajónk műszerei nem voltak eléggé érzékenyek ahhoz, hogy abban a távolságban még fogni tudták volna az adásunkat. Bár, ki tudja? Lehet, hogy odaküldött robotjaink önmaguktól is megkísérelték az idegen robotok  fölélesztését, hiszen ez a kiküldetés az ő „halálukkal” is járt. Talán arra gondoltak, hogy az idegen robotoknak is nyújtanak még egy kis életszakaszt a fölébresztésükkel. Ezt nekem is szomorú végiggondolni. Ki lát bele egy robot „lelki világába”?

Utólagos megjegyzés. Miután az idegen űrhajó a cél-csillagrendszerben már elvégzett néhány pályamódosítást, kiküldött robotjainknak nem sikerült az eredeti pálya meghatározása. Ezért sajnos fogalmunk sincs arról, hogy hol van az idegenek hazai bolygórendszere.

A tények

2017 októberében egy, a Hawai szigeteken álló csillagvizsgálóból fedeztek föl egy olyan égitestet, amely egyértelműen „kívülről”, azaz nem a Naprendszerünkből származott. Ilyet eddig még sosem látott senki, tehát ez volt az első idegen kisbolygó, aszteroida vagy üstökös. Kicsisége miatt nagyon nehéz volt megfigyelni és pontos méreteit megállapítani. Amikor fölfedezték, már távolodott. A Merkúr pályáján belül haladt el a Nap mellett, a bolygók keringési síkját csaknem merőlegesen keresztezve. A legnagyobb sebessége, amikor napközelben haladt el a Naptól 37,6 milió kilométeres távolságban, másodpercenként 87,3 kilométer volt. Egy kis szemléltető viszonyszám: ez kereken 260-szoros hangsebesség lenne... Vagy egy másik összehasonlítási alap: ez a Föld körül keringő, közeli műholdak sebességének a tizenegyszerese. A hossza 200 méter körül lehetett, ezt úgy állapították meg, hogy a kisbolygók általi, átlagos fényvisszaverő képességet tételeztek föl nála, és így a távolságából és a fényességéből adódott ez a méret. Ami nagyon érdekes, hogy szivaralakúnak tűnt, mégpedig a hosszúságának és a vastagságának 5:1-hez viszonyuló arányban. Egyes megfigyelések szerint akár a 10:1-hez arány is lehetségesnek tűnt. Erre persze sokan mesterséges valamire gondoltak, azaz űrhajóra, űrjárműre. Ezt ugyan semmivel sem lehetett bizonyítani, de rettentően gyanús, hogy az általunk ismert – saját Naprendszerünkbeli – több mint egymilió kisbolygónak egyike sem szivaralakú. A másik gyanús dolog az volt, hogy nagyon erősen változtatta a fényességét, amiből arra következtettek, hogy forog, és hogy két oldala között nagyon különböző a fényvisszaverő képesség. Ilyesmit sem igen látni „hazai” kisbolygóknál. Ez kicsit túl sok különcség egyszerre! A Nap tömegvonzása, a nagy sebesség miatt nem tudta befogni az égitestet (vagy űrhajót?), ezért csak hiperbóla pályára kényszerítette. Furcsa adatokat is találtam róla. Például, hogy a Földtől való legkisebb távolsága 24 milió km volt, de a fölfedezésekor már 33 milió km volt a távolsága. Ez csak úgy lehetséges (hogyha a legkisebb napközelsége tényleg kevesebb mint 40 milió km volt), hogy a Nap vonzereje az égitestet az Ekliptikával szinte párhuzamos pályára kényszerítette, amint az a bolygók pályasíkján áthaladt, mégpedig úgy, hogy a pálya meglehetősen közel maradt ehhez a síkhoz. Csak úgy kerülhetett volna ilyen közel a Földhöz, ha a hiperbóla „kimenő” szára (az elhaladó égitesttel) az Ekliptikához közel van és a Föld éppen ott tartózkodik a pályáján, és nem pont „szemben”, a Nap mögött. Különben, ha a Nap csak kicsit változtatott volna a közel merőleges ekliptika-áthaladáson, az égitest 100 milió km-re se közelíthette volna meg a Földet.

Az égitestet (esetleg űrhajót) hawai-i nyelven Oumuamua névre „keresztelték”, ami sokmindent jejenthet: hadvezért, hírszerző kémet, vagy hírnököt. Magyar fordítását is megtaláltam: „Elsőként érkező távoli üzenet”, de gyanítom, hogy a név nem jelentheti ezt a hosszú és összetett kifejezést egyszerre.

Meggondolandó

Sajnos, Oumuamua megfigyelésének lehetőségei nagyon silányak voltak, tehát a pályáján és a sebességén kívül se a pontos mérete, se a pontos alakja nem volt megállapítható. Az anyagáról meg már ne is beszéljünk. Úgy tűnt, hogy távolodásakor kicsit gyorsabban haladt, mint ahogy azt a Nap vonzása „előírta” volna. Ezért gondoltak arra, hogy mégiscsak egy „majdnem lemeztelenedett” üstökös volt, amely – távolodván – a Nap felé még egy kicsit „kigázolgott”, ami innen nem látszott ugyan, de okozhatott egy kis gyorsulást. És arra is gondoltak, hogy olyasmi, mint egy alumínium fólia, amelynek az egyik oldala fényes, a másik nem, és lassan forog. Tovább menvén, fényvitorlásra is gondoltak – ami persze mesterséges szerkezet lett volna – amelyet a Nap sugárzása gyorsít egy kicsit.

Kétségtelen, annak kicsi a valószínűsége, hogy értelmes lények által készített, technikai herkentyű lett volna, űrhajó, űrszonda, vagy valami hasonló. De vizsgáljuk meg, mekkora a valószínűsége annak, hogy nem mesterséges készítmény, hanem kisbolygó, aszteroida, üstökös, azaz egy nagyobbfajta szikla vagy hógolyó volt? A „hógolyót” eleve kizárhatjuk, mert az valódi üstökös és a valódi üstökösnek üstöke, csóvája van, ami – ha lett volna ilyenje Oumuamuának – már régen látható lett volna, és akkor már közeledtében is fölfedezték volna. Az is nagyon furcsa, hogy ez volt az első olyan égitest, amely a Naprendszeren kívülről jött, azaz, ez volt az első ilyen, amit fölfedeztek. Pedig lázas szorgalommal vadásznak a kisbolygókra, mert azok veszélyesek lehetnek Földünkre, és tudtommal már több mint egy miliónyit ismerünk. Vagyis, ez nem csak hasból kitalált szám. Tehát egy kívülről jövő „látogató” nagyon-nagyon ritka lehet. Aztán, mi az, ami egy égitestet ilyen nagy sebességre kényszerítve penderít ki a csillagrendszeréből? Ismerünk saját Naprendszerünkben ilyen folyamatot? Továbbá, úgy látszik nem vitatott a szivaralakúsága, csupán a szivarkodásának mértékén vitatkoznak, mert azt nem sikerült pontosan kipuhatolni. És az erős „kétszínűsége” is nagyon gyanús. Mint már föntebb írtam, ez túl sok különlegesség egyszerre ahhoz, hogy csak úgy simán véletlennek könyveljük el: kívülről jön, ami – úgy tűnik – nagyon-nagyon ritka eset. Hosszúkás, szivar alakú, amilyen égitest a saját naprendszerünkben nem létezik, legalábbis, eddig nem fedeztek föl ilyet. És a két oldala közötti fényesség különbség is nagyobb, mint amilyet eddig, „hazai” kisbolygóinknál figyeltek meg!

Kár, hogy nem sikerült közelebbről látnunk...

Zollikerbeg, 2022 XI. 28.

---

A magyar nyelv egyik – értékében eléggé szinte fel sem becsülhető – előnye más nyelvekkel szemben a pontos, hangzásszerinti írásmód. Ez ellen sokat vétkeztek azok, akik idegen szavakat írásmódjukkal együtt vettek át, figyelmen kívül hagyva, hogy az idegen nyelvekben a kiejtést más szabályok uralják, mint a magyarban. Itt főleg a kettőzött mássalhangzókra gondolok. Gyerekkoromban a teniszt még tennisznek, a mamutot még mammutnak írták. Ma viszont még mindig milliót, milliárdot, ellipszist, szimmetriát, allergiát, intelligenciát, kommunikációt, barakkot és sok más szót, idegen írásmód szerint írunk, ami nem lenne nagy baj, ha mindenki ismerné e szavak helyes kiejtését. Sajnos azonban egy „elbunkósodási” folyamatot tapasztalok: sokan bizony ezeknél a szavaknál a kettős mássalhangzókat már – magyar módra – kettőzötten megnyomva ejtik. Emiatt e szavak kettős mássalhangzóinak egyike nem csak fölösleges, hanem már káros is, hiszen helytelen kiejtésre ösztökél. Ez ellen sürgősen tenni kell valamit! Részemről (valakinek el kell kezdenie!!) a fenti példákban, és ahol csak ilyen szavakra bukkanok, kiirtom a fölösleges – sőt: káros – második mássalhangzókat.