Bánkus Elisabeth: Üzletasszonyból zarándok ‒ Szent Erzsébet útján (könyvajánló)

Szilaj Csikónk egyik szerzője, a főleg Petőfi Sándor szibériai száműzetésével kapcsolatos cikkeiről ismeretes Fuksz Sándor ajánlotta figyelmünkbe Bánkus Elisabeth személyét és a zarándokútjáról írt könyvét.

Mi változik meg bennünk, ha egyszer valóban elindulunk a saját belső utunkon?

Bagdy Emőke írja Bánkus könyvének ajánlásaként:  

„A tudatosság új értelme ragyog fel és a felelősség megszólító ereje hat ránk, bármilyen világnézetűek volnánk is.  A könyv nem akar „megtéríteni”, csak találkozást kér az olvasóval, üzen, példájával tanít, hogyan érhetjük el a belső szabadságot és önazonosságot, hogyan születik meg ennek nyomán az »új ember«, bennünk az életegyensúly és béke.” Prof. dr. Bagdy Emőke (ECP professzor emerita, egyetemi tanár, klinikai szakpszichológus, kiképző európai pszichoterapeuta)

Vannak történetek, amelyek nem azért születnek meg, mert valaki könyvet akar írni.Hanem azért, mert egy életút egyszer csak már nem fér bele a hallgatásba.

Bánkus Elisabeth története ilyen.

Több mint ötven éven át ateistaként élte az életét. Dolgozott, helyt állt, vezetői pozícióban bizonyított, kívülről nézve minden rendben volt, amit a világ, sikernek nevez. Mégis volt benne valami, amit sokan ismernek – egy csendes, nehezen megfogalmazható hiányérzet.

Nem egy látványos törés, nem egy hirtelen döntés vitte el a változás felé. Hanem egy lassan erősödő belső nyomás.

Hat éven keresztül próbált ellenállni.

Aztán nekivágott.

A zarándoklat Marburgból indult, Szent Erzsébet nyomán, és Sárospatakig tartott. Csaknem 1600 kilométer, 71 nap alatt, pénz nélkül, magát teljesen a gondviselésre bízva. De ahogy az út haladt előre, egyre nyilvánvalóbbá vált: ez nem csupán egy fizikai teljesítmény. A fájdalom, a fáradtság, az elutasítások és a váratlan segítségek mind egy irányba mutattak.

Nem kifelé.

Hanem befelé.

A zarándoklat során nem csak a táj változott. Hanem az a mód is, ahogyan az ember önmagára, másokra és az életére tekint.

Az Üzletasszonyból zarándok – Szent Erzsébet útján című könyv nem tanítani akar. És nem is próbál kész válaszokat adni.

Nem egy „spirituális könyv”, nem egy önsegítő kézikönyv, és nem vallásos propaganda. Sokkal inkább egy őszinte beszámoló arról, mi történik egy emberrel, amikor már nem tud ugyanúgy élni tovább, mint addig. A könyvben jelen van: – a bizonytalanság – a belső küzdelem– az egó ellenállása – a testi határok – és az a lassú felismerés, hogy az igazi irányt nem kívül kell keresni.

A könyv egyik csendes, de végig jelen lévő vezérfonala Szent Erzsébet gondolata: „Tegyük boldoggá az embereket.”

Ez azonban nem egy felszínes jószándék. A történetből lassan kirajzolódik, hogy valóban adni csak az tud, aki már nem menekül önmaga elől. Ahol megszületik a tisztelet –Isten felé, mások felé, és önmagunk felé.

Ez a könyv nem mindenkinek szól. De azoknak igen, akik dolgoznak, helytállnak, mégis időnként megállnak egy pillanatra, és érzik, hogy valami nem egészen a helyén van.

Nem kínál gyors megoldást. De megmutat egy utat. Nem akar meggyőzni – mégis hat.

Bánkus Elisabeth története nem azért erős, mert rendkívüli. Hanem mert emberi. És talán éppen ezért képes arra, hogy az olvasó ne csak végig olvassa, hanem közben egy kicsit saját magát is újraértelmezze.

Két részlet a könyvből

Egy tál leves és az égiek ajándéka

Ahogy beértem Straßenkirchenbe, rögtön megpillantottam egy barátságos kávézót. Az eső szakadatlanul zuhogott, ezért bekéredzkedtem, hogy használhassam a mosdót. Amikor kijöttem, megéreztem a meleg étel illatát, és megláttam, hogy konyhájuk is van. Nem haboztam, megkérdeztem, van-e levesük. – Van, természetesen – felelték mosolyogva.

Nem is volt drága, mégis valami belső hang megszólalt bennem. Elmondtam, hogy zarándokúton vagyok. – Marburgból indultam, Sárospatakra tartok, Szent Erzsébet nyomában, és ha lehet, kérdezzék meg a főnököt, lenne-e lehetőség, hogy ajándékba kapjam a levest?

Nem kellett sokat várnom. Mikor kihozták a gőzölgő tányért, vele együtt egy nagy pohár vizet és egy kosár friss, ropogós kenyeret, a pincérnő rám mosolygott:

– A főnök azt mondta, nem kell fizetnie.

Nem tudtam megszólalni. A leves forró volt, tartalmas, érezni lehetett benne a gondoskodást, a törődést. A kenyér friss és illatos volt, pont, mint az otthoni kenyér, amit hajnalban vesz az ember a péktől. Bevallom, a szívem megtelt, sőt most, ahogy írom e sorokat, újra könnybe lábad a szemem. Nem a leves volt a legfontosabb, hanem az emberi jóság, ami mögötte állt. Kifelé menet hálásan megköszöntem és külön megdicsértem a levest.

– Érezni lehetett, hogy a szakács a szívével főzött – mondtam. A pincérnő elmosolyodott, és csendesen csak ennyit mondott: – Akkor imádkozzon értünk.

Ez a mondat bennem maradt.

Meglepődtem és egy pillanatra elgondolkoztam. Pfatterban a pap, az az öreg pap, aki tegnap éjjel befogadott, és most ez a vendéglős – mind ugyanazt kérték tőlem. Nem áldást adtak, hanem ők kérték, hogy imádkozzak értük, természetesen, magától értetődően.

Azt hiszem, ennek köze volt a bibliából kiolvasott igéhez, ami Jézus önmegalázásáról szólt, mert akkor fogadtam el igazán, nem csak fejjel, hanem lélekkel is az utamat: a csúnya zarándokkabátot, az alázat próbáit, mindazt, ami addig inkább csak teher volt. Mintha belül csend lett volna, és már nem akartam sem bizonyítani, sem szebbnek látszani, mint amilyen épp vagyok. Talán ezt érezték meg rajtam, ezt a belső elfogadást, és erre a belső változásra reagált a külvilág. Amikor megígértem az imát, tudtam, hogy ez most nem udvariasság. Viszem magammal őket is. És akkor értettem meg igazán, hogy már nemcsak úton vagyok, hanem igazán zarándok vagyok. Ekkor határoztam el, hogy ezután minden este imádkozni fogok mindenkiért, akivel utam során találkozom.

Azokért is, akik visszautasítanak, mert ők is a tanítóim. „Áldjátok azokat is, akik üldöznek titeket; áldjátok és ne átkozzátok.” (Római levél 12,14)

Hajszálon múlt — az élet törékenységeés a segítség csodája

A másnapi út célja már Budapest volt. A nap elején még falvakon keresztül vezetett az utam, kellemes napsütésben jókedvvel haladtam Budapest irányába, ám az út egyszer csak a főútra kanyarodott, ahol az autók dübörgése és a kipufogók szaga nyomásként nehezedett rám. Egyre sűrűbben, vadabbul jöttek; nőtt bennem a feszültség és a veszélyérzet. Olyan volt, mintha szembeszélben mennék.

Ebben a kavargó, zsúfolt káoszban megcsörrent a telefonom: Erdei Ibolya volt, egy régi, kedves ismerős, barát Ózdról. Szavai hamar megnyugtattak és egy váratlan ajándék hírét is megosztotta velem. Elmesélte, hogy egy rendezvényen találkozott Fuksz Sándorral, a Magyarok Világszövetsége elnökhelyettesével, akinek mesélt az utamról, a sok visszautasításról, a segítségkeresés nehézségeiről. Fuksz Sándor felkínálta, hogyha bármi gondom akad, bátran forduljak hozzá, mert ő szívesen találkozna velem, mivel éppen Budapesten tartózkodik. Megadta a telefonszámát. Megköszöntem a kedvességet, de tudtam, hogy csak végső esetben fogom a segítségét igénybe venni.

Ahogy Piliscsaba környékéhez közeledtem, az út egyre ijesztőbbé vált. A forgalom olyan sodrásban hömpölygött, hogy a lépteim is elbizonytalanodtak. Az autók melletti sávban haladni olyan volt, mintha egy villámgyors folyó sodrásában kapaszkodnék az életbe. Egyszer csak, ahogy a szembeforgalom ellenében gyalogoltam, egy kamion hirtelen fékezett le mellettem. A mögötte haladó autó, hogy

elkerülje az ütközést, azonnal leállósávba kanyarodott, éppen oda,

ahol én haladtam. A kamion takarásában rejtve voltam, nem láthattak, nem tudtak rólam. Mire észrevett a sofőr, már csak centiméterek választottak el a végzetes ütközéstől.

Az egész olyan gyorsan történt, hogy menekülni sem volt időm, de nem is lett volna hova. Egy hajszál választott el a balesettől. A légzésem is elakadt egy pillanatra, ahogy megtapasztaltam az élet és a halál közti vékony vonalat. A szívem vadul kalapált, igazán megijedtem, de szinte azonnal arra is ráébredtem, hogy akkor sem voltam egyedül, mert valami hatalmas erő óvott engem.

Az eszemmel azért tudtam, hogy többé nem kockáztathatok. Nem akartam úgy járni, mint a híres anekdota hajótöröttje: mindent visszautasított – hajót, helikoptert –, mondván, majd Isten megsegíti; aztán mégis vízbe fulladt, és szemrehányást tett az Úrnak, hogy miért nem segített.

A segítség nekem is a tudomásomra lett hozva, nem volt több kifogás. Ilyen sűrű, vad forgalomban őrültség lett volna továbbmenni ezen az úton. Azonnal felhívtam Fuksz Sándort. Alig telt el fél óra, és már ott állt mellettem, megmentőként a veszély szélén.

Budapest határánál tett ki, egy biztonságos helyen. Ahogy együtt álltunk a járdán, vásárolt nekem egy fehér rózsát. Talán ezzel az apró jelképpel mondta némán: „Minden út végén van remény, még ha nem is látod.”

Készítettünk néhány egyszerű képet, melyekben mégis ott rejlett a hála és a túlélés mély öröme.

Találkozás Fuksz Sándorral

A könyv megrendelhető itt: konyv.belisa.hu