Dr. Sachs mesés világa ‒ Dr. Shock mesés karrierje (Aya Velázquez jegyzete 2/8)
- dombi52
- szept. 15.
- 7 perc olvasás
Eredeti cikk:
Apr. 04, 2023
Tallián Hedvig küldeménye
Dr. Shock mesés karrierje
Jeffrey David Sachs 1954-ben született Detroitban, Michigan államban. A kifejezés, amely legjobban jellemzi őt, az „überflieger” (szupertehetség): nem kevesebb, mint 42 doktori címmel rendelkezik, önéletrajza 40 oldal hosszú. Már 29 évesen professzori kinevezést kapott a Harvard Egyetemen – ez az egyik legfiatalabb professzori karrier az elit egyetemen –, ahol a fenntartható fejlődés, az egészségpolitika és az egészségügyi menedzsment professzoraként dolgozik. 2002 és 2016 között Sachs a Columbia Egyetem Earth Institute intézetének igazgatója volt, azóta a valamivel kisebb Center for Sustainable Development intézetet vezeti az Earth Institute-ban. Emellett elnöke az általa alapított „Sustainable Development Solutions Network – A Global Initiative for the United Nations” nevű, az Agenda2030 szentelt think tanknek. A hálózat Donors & Partners listája meglehetősen árulkodó.
A Sachs Sustainable Development Solutions Network (SDSN) és az ENSZ közötti formális jogi kapcsolatról The Intercept 2021-ben a következőket írta:
„Sachs az SDSN-t a 2012-es riói ENSZ-csúcstalálkozót követően alapította, amelyen a tagállamok megvitatták a fenntartható fejlődés céljait, amelyek később a Fenntartható Fejlődési Célokká váltak. A nonprofit szervezet létrehozását Ban Ki-moon akkori főtitkár sajtóközleményben jelentette be, amelyben kijelentette, hogy az új hálózat „segíteni fogja a vállalatokat, a civil társadalmat, az ENSZ szervezeteit és más nemzetközi szervezeteket a fenntartható fejlődés elérésének legjobb módszereinek azonosításában és megosztásában”. De bár az ENSZ nevét viseli, az SDSN Delaware-ben bejegyzett nonprofit szervezet, és gyakorlatilag Sachs gyermeke. Stéphane Dujarric, António Guterres ENSZ-főtitkár szóvivője a The Interceptnek nyilatkozva elmondta, hogy „az ENSZ és az SDSN számos projektben és tudástermékben együttműködik”, de a nonprofit szervezet „nincs formális jogi kapcsolatban az ENSZ-szel”.
Jeffrey Sachs felesége Sonia Ehrlich Sachs, Paul Ehrlich, a Paul-Ehrlich-Institut névadójának unokahúga. Gyermekorvos, endokrinológus, közegészségügyi szakértő, és férjehez hasonlóan a Center for Sustainable Development (Fenntartható Fejlődés Központ) munkatársa a Columbia Egyetemen. Emellett Rockefeller-affiliate is.
Sachs életének nagy témája: a szegénység elleni küzdelem. Sachs a Big Aid univerzum szerves része: rendszeresen felszólítja a szupergazdagokat, hogy vagyonuk nagy részét adományozzák. Sachs három ENSZ-főtitkárnak volt tanácsadója: Kofi Annan (2001-2007), Ban Ki-Moon (2016-2018) és Antonio Guterres (2017-18). Sachs egyike a 17 prominens különleges tanácsadónak a fenntartható fejlődési célok terén, amelyek a millenniumi fejlesztési célok utódai, és amelyek kidolgozásában ő is részt vett. Különös figyelmet fordít az egészség és a gazdasági fejlődés közötti összefüggésre. Évek óta elkötelezett a fertőző betegségek, például az AIDS vagy a malária elleni küzdelem mellett. Sachs tanácsadóként dolgozott az IMF-nek, a Világbanknak, az OECD-nek, a WTO-nak és az UNDP-nek, ugyanakkor mindig bírálta ezeket az intézményeket, mert szerinte nem tettek eleget a szegényekért. Sachs éles bírálója az amerikai kormánynak, és Donald Trump egyik leghevesebb kritikusának számított. A 2016-os és 2020-as amerikai elnökválasztási kampányban a demokraták jelöltjét, Bernie Sanders-t támogatta, aki Sachs „Building the New American Economy: Smart, Fair and Sustainable” (2017) című könyvének előszavát is írta.
Míg a hétköznapi emberek már egy olyan témával is teljesen elfoglaltak lennének, mint a szegénység elleni küzdelem, Sachsnak még legalább tíz hasonlóan komplex témára is van ideje és kedve, amelyekkel kapcsolatban rendszeresen szakértőként fordulnak hozzá: például a klímaváltozás, az USA által vezetett támadó háborúk, a globalizáció, a túlnépesedés, az adósságválságok, a világjárványok, a COVID-19, a bruttó nemzeti boldogság, a szociális média hatása a fiatalokra, az ukrajnai háború. Úgy tűnik, nincs olyan, amit ez az ember ne tudna – és nincs olyan téma, amelyre ne lenne tökéletes megoldási javaslata. A LA Times egyszer „Indiana Jones-nak az közgazdaságtanban” nevezte. Sachs egy igazi sokoldalú tehetség.
A számos véres áldozat ellenére Sachs bolíviai sokkterápiáját sikertörténetnek értékelték – és Sachs ettől kezdve gazdasági csodagyerekként számított. Miután Bolíviában nevet szerzett magának, Sachsot Lengyelország, Jugoszlávia, Észtország, Szlovénia, Oroszország, Kína, Brazília, India és más országok kormányai gazdasági tanácsadónak hívták meg. Így Sachs lett a neoliberális sokkterápiák fő tervezője a volt keleti blokk országokban az 1990-es években.
Bizonyos értelemben a sokkterápiák a NATO keleti bővítésének gazdasági kísérőprogramját jelentették, amelynek célja az volt, hogy egyszer és mindenkorra kiirtsa a kommunizmust a volt szovjet államokban. Amikor Sachs Harvardról szabadságot vett ki tanácsadói tevékenysége miatt, pénzügyi támogatást kapott a helsinki Egyesült Nemzetek Világintézetétől a Fejlesztési Közgazdaságtan Kutatásáért, az Egyesült Államok Nemzetközi Fejlesztési Ügynökségétől, a svéd kormánytól, a Ford Alapítványtól és George Sorostól, amint arról egy Spiegel-cikk számol be 1990-ből, „Mágusok a lángoló repülőgépen” címmel:
„Az, hogy felesége és gyermekei, a 7 éves Lisa és a 4 éves Adam továbbra is rendezett körülmények között élnek, annak ellenére, hogy Sachs apjuk az elmúlt évben szabadságon volt a Harvardon, George Sorosnak köszönhető. A magyar emigráns már régóta a kommunizmus felszámolására fordítja a New York-i tőzsdeügynökként megkeresett számtalan millió dollárját. Most eljött az ő ideje: Sachs mellett még néhány más harvardi koryféjat is finanszíroz, akik a kapitalizmust Keletre viszik. Még Litvániában is megjelent már egy tanácsadó a híres egyetemről.” Jeffrey Sachs úgy véli, hogy saját elnöke, de a németek is példát vehetnének Sorosról (.)”
Sachs korai finanszírozása az ENSZ és nyugati oligarchák, például George Soros részéről felkeltette a figyelmet. A 90-es években Sachs szilárdan meg volt győződve arról, hogy a demokrácia és a kapitalizmus összetartoznak. Ez magyarázhatja George Soros finanszírozását, aki pénzügyi elkötelezettségét a volt keleti blokk országokban a nyereségszerzés egyértelmű szándéka mellett a demokrácia előmozdításának is tekintette. A rosszindulatúak azt állítanák: mint szubverziós stratégiát.
A sokkterápia elve nem volt alapvetően új. Németországban mindkét világháború után alkalmazták. A rögzített árakat eltörölték, hogy a kereslet és a kínálat egyensúlyba kerülhessen, megnyitották a piacokat, ami elméletileg egészséges versenyhelyzethez kellett volna vezetnie. Ehhez szigorú takarékossági intézkedések, kiadáscsökkentések és adóemelések társultak, miközben a központi bank szigorú ellenőrzése alatt állt. A „járulékos károk” eleve beépültek a tervbe: meg voltak győződve arról, hogy a csődbe ment kommunista tervgazdaságból a neoliberális turbókapitalizmusba való átmenet mindenképpen fájdalmas lesz, ezért azt a lehető leggyorsabban kellett végrehajtani.
Lengyelországban Sachs sokkdoktrínája bizonyos mértékben sikeres volt, ami többek között az Egyesült Államokból érkező folyamatos tőkeáramlásnak volt köszönhető. Sachs nem szerényen saját magának tulajdonítja Lengyelország 2004-es sikeres EU-csatlakozását. A tisztesség kedvéért azonban meg kell említeni, hogy az USA mindig is potenciális szövetségesnek tekintette Lengyelországot a kommunizmus ellen, ezért az USA részéről megvolt a belső hajlandóság Lengyelország újjáépítésére.
1991-ben Jeffrey Sachs egy telefonhívást kapott Moszkvából: a csődbe ment volt Szovjetuniót Lengyelország példájára kellett reformálnia. Sachs saját bevallása szerint nehezen viselte a megbízatást, de elfogadta, és 1991-től 1993-ig tanácsadóként segítette Jelcin kormányát.
A véletlen úgy hozta, hogy Sachs éppen abban a történelmi pillanatban tartózkodott a Kremlben, amikor Borisz Jelcin 1991-ben bejelentette a Szovjetunió végét, ahogy Sachs 2022-ben egy interjúban elmondta:
„ROSALSKY: Jeffrey Sachs tehát átmegy a Kreml biztonsági kapuin, elhalad Marx és Lenin szobrai mellett, és leül az asztalhoz más hiú közgazdászokkal együtt. Ekkor belép a ragyogó Borisz Jelcin.
SACHS: Átment a teremen, és azt mondta: Uraim, most kaptam megerősítést a katonai vezetéstől. A Szovjetunió véget ért. És ez volt az a pillanat, amikor a Szovjetunió véget ért.
ROSALSKY: Hűha. Ez elég hihetetlen, nem? Milyen érzés volt abban a pillanatban a Kremlben lenni?
SACHS: Nos, azok rendkívüli napok voltak. Nagyon izgalmas és ígéretes volt. De természetesen viharos és mélyen nyugtalanító is volt.
A három harvardi professzor, Jeffrey Sachs, Andrei Shleifer és Lawrence Summers akkoriban az úgynevezett „harvardi csodagyerekek”-nek számítottak: hasonló félisteni státuszt kaptak, mint korábban Milton Friedman Chicago Boys-a. Egy 1991-es Kreml-anekdota jól illusztrálja azt a magabiztosságot, amellyel a „csodagyerekek” akkoriban a világban jártak:
„Amikor 1991-ben egy magas rangú szovjet tisztviselőkkel való találkozóra várt, Sachs felrakta a lábát az asztalra. Egy adjutáns megkérte, hogy ne tegye ezt. Sachs egy pillanatra levette a lábát, majd amikor a tanácsadó elfordult, újra felrakta. Több nyilvános rendezvény és egy órás interjú után elmondhatom, hogy nagyon kellemetlen embernek tűnik – beképzelt, hiú és kétségektől mentes.” In: International Journal of Health Services
Sachs orosz kollégái, Andrei Shleifer és Jonathan Hay korrupciós botrányt okoztak: Feleségeikkel együtt magánúton orosz állampapírokat vásároltak, és részben az amerikai kormány pénzéből fizették ki azokat. Az utóbbi pert indított, és a Harvard bezárta az intézetet. Sachs ugyan nem volt közvetlenül érintett a botrányban, de a Harvardról át kellett költöznie a Columbia Egyetemre, ahol átvette az új Earth Institute vezetését, amelynek célja a „fenntartható gazdasági fejlődés” volt. Azt mondják, a Harvardon nem rendeztek búcsúbulit neki.
Sachs sokkterápiája Oroszországban az emberiség történelmének egyik legsúlyosabb gazdasági összeomlásához vezetett: a gazdaság felére zsugorodott, az életszínvonal és a várható élettartam csökkent, a népesség számának csökkenésével párhuzamosan a szegénység és az egyenlőtlenség olyan mértékben nőtt, amilyenre egyébként csak háború idején lehet számítani. Az infláció mérhetetlenül megnőtt: 1992-ben 2500% volt, és elpusztította az oroszok megtakarításait. Sachs ezt azzal indokolja, hogy Oroszország központi bankja egyedül nem tudta stabilizálni a rubelt, mivel azt egyidejűleg még 14 másik volt szovjet köztársaságban is használták. Ugyanakkor az Jelcin-rezsim káoszában egy új kaszt jött létre szupergazdag oligarchákból, akik a privatizációs hullám során szégyentelenül meggazdagodtak. Ma nem kevés történész véli úgy, hogy Sachs sokkdoktrínája Oroszországban jelentősen hozzájárult Vlagyimir Putyin politikai felemelkedéséhez, mivel elősegítette a társadalmi egyenlőtlenségeket, kleptokráciát, a korrupciót és a posztszovjet oligarchikus klientúrát – és ezzel együtt a „kemény kéz”, egy neocári vezető iránti igényt is. Sachs maga a mai napig sem vállal felelősséget az orosz katasztrófáért. Doug Henwood újságíró, aki 2002-ben interjút készített vele a Left Business Observer számára, így számolt be:
„Amikor 2002 novemberében interjút készítettem vele, megkértem, hogy nyilatkozzon arról a (vitathatatlan) tényről, hogy – ahogy egy újságíró fogalmazott – milliók tartják őt a Sátán vagy a CIA küldöttének. Ő azt válaszolta, hogy ezt a kérdést „undorítónak”, „perverznek” tartja, és hogy még soha nem tették fel neki ilyen kérdést. A globális elit nagyon elzárt életet él.”
Amikor a sokkdoktrína oroszországi kudarcáról kérdezik, Sachs általában mogorván utal arra, hogy ott nem követték elég szigorúan a tanácsait. Ráadásul Oroszországot a szovjet ipar öröksége terhelte, ami a reformot rendkívül megnehezítette. Sachs szerint az amerikai neokonzervatívok geopolitikai okokból meg akarták akadályozni Oroszország újjáépítését, és szándékosan kudarcra ítélték a reformprojektet:
„A nagy különbség Lengyelország és Oroszország között az volt, hogy az amerikai kormány Lengyelországot szövetségesnek, Oroszországot pedig ellenségnek tekintette.”
Ez biztosan igaz lehet – a kérdés csak az, hogy miért nem látta előre ezt Sachs, a neves közgazdász, és miért vezetett – „geopolitikai naivitásából” fakadóan, ahogyan ő maga szívesen mentegetőzik – egy egész országot a falnak. David Ellerman, a Világbank korábbi közgazdásza ellentmond Sachs állításának, és a felelősséget Sachs monumentális tévedésében látja:
„Mindenki, aki ismeri Oroszországot, tudja, hogy bármilyen gyors privatizáció azonnal egy új korrupt elit kialakulásához vezetne az állami tulajdon tömeges ellopása révén (...) Csak az amerikai diadalmaskodás és a neoklasszikus közgazdaságtan akadémiai arroganciájának keveréke hozhatott létre ilyen halálos adag keserűséget.” In: Left Business Observer
innen folytatjuk
