EGY KOPOTT VÁSZONDARAB (Lengyel Károly elbeszélése)

1969 nyár elejét írtuk. Nem a megszépítő időbeli messzeség az, ami a billentyű alá hívja az emlékeket betűruhát ölteni, hanem az együtt megélt nagy kaland, maga az élet.

Abban az évben egy gyereknapi rajzpályázatot hirdettek a Lónyay utcai általános iskolában. Akkor Szamuely utcának nevezték. Amire pályaművet lehetett beadni, a Kálvin téri áruház indította. Az iskola közvetlen környezetéből kellett a témát választani. Nyolcadikos rajzkörösként ez nem jelentet gondot. Magára az áruház épületére esett a választás. Egy osztálytársammal megosztott első díjat kaptunk, és amíg szét nem szervezték a Centrum Áruházláncot az erre a célra megfelelő elvtársak, az áruház igazgatójának irodájában volt látható mindkét rajz, bekeretezve a falon.

Elkövetkezett a tanévzáró. Az ünnepség végén a szokásos év végi jutalmak megtapsolt kiosztását követően az áruház igazgatója adta át nekünk a díjakat. Egyben bemutatta a bekeretezett rajzokat. Nagy tapsot kaptunk és egy-egy borítékot, amiben 200,- forintos vásárlási utalvány bújt meg szerényen. Természetesen ezt az utalványt a Kálvin téri áruházban lehetett levásárolni. Ez a 200,- forint akkor Édesanyám négy napi bére volt. Édesapámnak ez nagyjából 300,-. Ezt csupán kor-jellemzésül érdemes említeni, hogy milyen anyagi viszonyok között éltek a gyári munkások és kis adminisztrátorok.

Az évzáróra gyakran sok szülő szabadnapot kért – hosszú könyörgést követően meg is kapták. Akkoriban bármilyen hasonló kérése volt egy beosztott dolgozónak, ha nem az elvárt és megfelelő módon vagy mértékben hízelgett, a sor végén találta magát. Szüleim nem könyörögtek. Bejelentették, aznap szabadság, és kész.

Kijöttünk az iskolából az ünnepség végén.

– Na, kisfiam, mihez kezdesz az utalvánnyal? – kérdezte Édesapám.

Hosszúnak tűnő csend következett, pedig ahogy Szüleim elmondták később, rávágtam, hogy: – Megyünk az áruházba!

Édesapám sietve elköszönt tőlünk az áruház sarkán. Azt mondta, hogy neki még be kell szaladnia valamiért a munkahelyére. Dehogy kellett!

A legutóbbi Karácsonyra nem tudták megvenni a Nagy Indiánkönyv újdonságot. Nagyon vágytam rá. Amikor beléptünk az épületbe, a divat osztály felé vettem az irányt. Édesanyámnak nem volt divatos nyári ruhája. Napokkal előtte láttam, hogy leárazás kezdődött, és egész csinos darabok voltak a kirakatban.

– De kisfiam, nem erre vannak a könyvek! – lepődött meg. – Nem baj, de te most választasz egy ruhát magadnak, a könyv ráér. Úgy válasszál, ahogy neked tetszik! – meg Édesapának is – tettem hozzá csendesebben.

Nem tehettem másként. Egyszerűen nem tudtam elviselni, hogy minden ruháján eljárt az idő, bármennyire is kényesen vigyázott rájuk. Széles mosollyal jött ki a próbafülkéből, mutatván, amit választott. Tényleg csinos volt. 60,- forint divat. Évekig viselte ezt a darabot. Hosszú idő után, némi súlytöbblet miatt kénytelen volt félre tenni. Ott is maradt, ahogy az idők változtak, de ki nem dobta.

Most így a konyha felújítása idején a rongyos zsákban turkáltam kéztörlő után. Ahogy kiborítottam a zsákot, ömlöttek kifelé a kisebb-nagyobb emlékek. Térdeltem a halom előtt és válogattam. Egyszerre kezembe akadt az a negyvennégy évvel ezelőtti karton ruha. Megállt a világ. Állítólag szóltak hozzám, és nem hallottam. Tányérnyira tágult szemekkel moziztam az évtizedeket. Halkan peregni kezdtek a sós cseppek. Visszasírtam a textilbe Édesanyám örömkönnyeit. Ettől valahogy varázsütésre kisimult az anyag. Érthetetlen. Nem is kell érteni. Elég nekem, ha tudom, hogy van még lélek a szálak között – ahogy a szomszéd utcában az egyszerkori öreg szabómester szokta volt mondani.

Beletemettem az arcom a gyűrött öreg ruhába. Hatalmas ajándék az Istentől a lélekgyógyító sírás! Megállíthatatlanul sírtam, és ez kioldott érintéseket, illatokat, rengeteg emléket. Néhány perc alatt minden lepergett előttem, ami ehhez a ruhához kapcsolódhat az életben.

Most már tudom, ebből a karton ruhából nem lesz törlőrongy.

Édesapámmal mi történt? Elment bevásárolni a nagycsarnokba, és olyan vacsorát kerített az asztalra, hogy mind a tíz ujjunkat megnyaltuk utána. Már nyugdíjas volt, amikor egyszer megkérdeztem tőle, hogy akkor miért nem jött velünk az áruházba, hiszen őt is hívtam. – Akkor ki készített volna vacsorát? – kérdezett vissza csavarintosan. Igen, azt akarta, hogy a könyvet megvegyem, mert neki arra nem tellett. De ha ott van az áruházban velünk, akkor ő is kapott volna például egy inget, amiről tudtam, hogy évek óta nem futotta neki rövid ujjúra.

– Az ízekre emlékszel arról az estéről? – kérdezett vissza. – Látod, az tartósabb emlék lesz, mint egy ing.

És a következő halomból előkerült Édesapám rövid ujjú inge, amit Édesanyámtól kapott a Nagy Indiánkönyv megvételének másnapján. Azon az éjszakán először hallottam Édesapámat sírni. A hallott jelenet egy életre belém égett.

– Évikém, miért van az, hogy nem segít nekünk az Isten? Miért van az, hogy akárhogy szeretjük egymást, akármilyen becsületesek vagyunk, nem jutunk egyről a kettőre?

 – Tudod, Karcsikám – válaszolta Édesanyám lágy hangon –, egyenes gerinccel megmaradtál magyarnak, kereszténynek, mert megtartott a hited, és itt vagy férjnek, apának. Nincs min rágódnod. Ennyire emlékszem, noha évek múlva mesélték, hogy azon az éjszakán reggelig nem aludtak egy hunyásnyit se, hanem beszélgettek napkeltéig. Hogy mi mindenről volt szó már sosem tudom meg. De az a néhány villanás abból az időből, amikor egyszerre került a kezembe egy nyári karton ruha, és egy rövid ujjas ing, talán egyszer megsúgják a gyermeki álmok titkait.

Azok az álmok még a szívben gyökereznek, nem aggódás miatti forgolódásból születnek. A gyermeki álmok még tudják és élik az égi valóság minden csillanását, ami élő fénysugárként átjárja az ébredező lelket. S akár akarjuk, akár nem, az ilyen szavakkal telt éjszakák ringatnak minket csillagsugáron felhőpaplan alatt, fuvallatnyi hangsúlyokkal.

Mondom ezért nektek, becsüljétek meg a rongyos zsákokat, meg a szétesőben lévő öreg gombos dobozokat. Ezek a mélységes mély kútjai az emlékezetnek. Csordultig megteltek álmokkal, érintésekkel, illatokkal – igaz intésekkel. Mindig találtok választ egy tapintással, egy villanásnyi látvánnyal. Megsegítenek nehéz időkben.

Ferencváros, 2013. augusztus 11.