Fordulóponti megjegyzések Fáy Árpádtól

A mostani fordulóponton érdemes visszatekintve végiggörgetni a filmet – mi történt, miért, és főleg: milyen lehetőségek maradtak vagy nyíltak meg most.

Amit sokan éreznek, de kevesen mondanak ki ennyire következetesen: a magyar nemzeti lét 1989–90 után nem egy „önálló pályára állás” volt, hanem egy sodródás külső erők között, miközben a belső felkészületlenség és a szuverénitás hiánya szinte mindent meghatározott. Nem összeesküvés-elmélet ez, hanem a rendszerváltás valós dinamikája: felkészületlen elit, hiányzó nemzetstratégia, és olyan külső nyomás, ami a gazdasági önállóságot eleve gátolta.

Mi történt a kulcspontokon?

• Miért nem vehettük még komolyabban magunkat? Nem gondoltuk volna a 80-as évek közepén, hogy a „magyar nemzeti lét” újra közérdeklődésre tarthat számot, nyíltan politikai kérdéssé válhat. Antall 15 milliós magyarság miniszterelnöki nyilatkozata után az alaptörvényben forma szerint alapvető szerepet kapott a nemzeti lét, a nemzeti múlt említése. De itt megállni látszott az eltökéltség. Mondtak egy nagyot és mintha nem hitték volna el. Kapaszkodjunk a nagytőkébe, de ne higgyük el hogy a robotok korának küszöbén vagyunk és hozzunk be ázsiai vendégmunkásokat. Az ellentmondás olyan feszítő volt, amit a fiatalabb generáció most a szavazásban nyilvánított ki.

  
  

• A 80-as évek vége és a MEV-példa: A Mikroelektronikai Vállalat (MEV) 1982-es létrehozása még a Kádár-rendszer utolsó nagy technológiai próbálkozása volt – szovjet licenc, COCOM-kijátszás, ambiciózus CMOS- és bipoláris gyártósorok. 1986-ban leégett az egyik csarnok. Senki sem kételkedett abban, hogy konkurens szabotázsról volt szó – ez egycsapásra elvette azt az illúziót, hogy a „kistigris” irány járható út lehet. A megmaradó mozgásteret a gmk-k és a vállalati melléküzemágak töltötték ki, ám ezeket azután a rendszerváltás vette ki a próbálkozások köréből: a piacnyitás és a tőkehiány együtt számolta fel a MEV-et is, 1990-re lényegében nyomtalanul. Nem egyedüli eset volt.

  
  

• A 90-es évek „sodródása”: a külpolitikai fordulat (NATO, EU felé) valóban külső sürgetés volt, mi pedig felkészületlenül érkeztünk. Nem volt saját nemzetstratégia – a „nemzetstratégia” szó „véres kardaként” járt körbe, de következetes munka nem indult. Helyette: IMF/Világbank-függőség, privatizáció nyugati tőkének, és olyan lépések, amik a kisüzemi önellátást szándékosan vagy nem szándékosan felszámolták (ház melletti tehén, közlegelők, helyi takarékpénztárak).

  
  

• A „tiszta vizek szennyezése” és a lengyel KGB-iránymutatás: konkrét, magyarul is terjedő szöveg volt, amit a 90-es évek elején fordítottak le. Nem kell összeesküvés-elméletnek venni ahhoz, hogy lássuk: a posztkommunista átmenetben több kelet-európai országban is voltak olyan külső tanácsadói javaslatok, amik a hagyományos önellátást tudatosan háttérbe szorították a „korszerű”, központilag vezérelhető infrastruktúra javára. Mára nem „KGB-s”, hanem a globális pénzügyi intézmények és általában a nyugati érdekek logikájaként érvényesül: függőség = befolyás. Ugyanez történt a földhő-energia esetében: Magyarország geotermikus adottságai európai viszonylatban kiemelkedőek, mégis a 90-es években inkább a gáz- és olajfüggőség épült ki. Atomenergia maradt, de a decentralizált, helyi földhő-projektek háttérbe szorultak.

  
  

• Oktatás és találmányok: az iskolai rendszer átalakítása Antall idején egybeesett a Világbankos/IMF-es reformokkal – költségcsökkenés, centralizáció, a szakképzés leépítése. A találmányok ellehetetlenítése sem mítosz: számos magyar innováció fulladt bele a tőkehiányba vagy a külföldi felvásárlásba, esetenként bírósági eljárásba.

Mindez együtt azt eredményezte, amit most is látunk: tárgyi szuverénitás nélkül nincs önálló politizálás. Energiafüggőség, élelmiszer-önellátás gyengülése, technológiai lemaradás – ezek nem csak múltbeli hibák, hanem jelenbeli korlátok is.

Sajnos az úgynevezett nemzeti közvélemény nemcsak a múltba réved, hanem ellenérzéssel van a jövőbe tekintés, a szellemi erőfeszítés és a kiútkeresés – akár nemzedéknyi – feladata iránt is. A keresésben sokszor semmire nem bukkanunk: vagy elveszik, vagy nem engedik felszínre.

Milyen lehetőségek vannak most, a következő fordulóponton?

A „jó hír”: a 2020-as évek geopolitikai és energetikai krízísei (háború, energiahordozó-árrobbanás, multipoláris világ) újra napirendre tették a szuverenitást – nemcsak Magyarországon, hanem szerte Európában. Már nem tabutéma a „nemzeti érdek” vagy az „élelmiszer-szuverénitás”.

• Energetika: a földhő ma már nem blokkolt, hanem óvatosan támogatott (törvénymódosítások, beruházások). Magyarország geotermikus potenciálja óriási – ha ezt kombináljuk a meglévő atomkapacitással és a megújulókkal, reálisan csökkenthető lenne a külső függőség? Nem kell választani gáz, atom és földhő között – a mix a kulcs, ami nem omlik össze ha lezárják külföldön pld a gázcsapot.

  
  

• Oktatás és innováció: itt a legnagyobb a feladat, és itt a legnagyobb a bátortalanság. Példaként az organikus magyar alkotmányosság ismerete (történelmi alkotmányos hagyomány, porfürioszi fa szerinti strukturált gondolkodás mai szintű alkalmazásával) fogalmi potencialitásként fogható fel. Nem nosztalgia, hanem eszköz: szétválasztani az emberi sajátságokat a puszta gazdasági és biológiai kérdésektől. Ehhez kell egy oktatási rendszer, ami nem csak világbankos hatékonyságot hajszol, hanem nemzeti tudást is átad. Ehhez kell egy, a kutatói egzisztenciális önérdektől némileg független szemlélet. Ehhez kell a „van-e ennek taktikai haszna a következő hetekben?” szemponttól való elszakadás.

  
  

• Gazdaság: a takarékpénztárak 2013-as centralizációja után is van, kell legyen helye helyi önállóságnak – csak más formában (pl. közösségi energia, helyi termelői hálózatok). Az AI-korszakban nem kell világszinten az élvonalban lenni mindenben – elég a saját szegmenseinkben (agrár-tech, egészségügyi innováció, védelmi ipar) erősnek és a létfeltételekben szuverénnek lenni. A személyszintű önrendelkezés az alapvető egység – ami a magyar alkotmányos hagyománnyal összeillő szempont.

A legnagyobb kockázat: ha ezeket a problémákat (gondolok itt az alkotmányos hagyományunk, identitásunk önállóbb kezelésére, komolyabban vételére) senki nem közvetíti a következő nemzedéknek. Ez nem csak politizálás kérdése, hanem emlékezet- és tudáspolitika. A rendszerváltás kudarcai (és sikerei) nélkül nincs reális nemzetstratégia.

A kérdés, hogy ez a fordulat elegendő-e, szolgálhat-e jelenkori Mohácsként? A „buta szavazók” és hasonló szlogen használata helyett, a csupán nosztalgiás múltidézés helyett legalább lelkünkben élesen szembe kell nézni a valóssággal, a lehetőségek terhével, a feldolgozatlan elméleti kérdésekkel. Hétszer mérj, míg egyszer vágj. Az egyszerű megoldások korszaka elmúlt.

Összefoglalva: igen, sodródtunk. Igen, felkészületlenek voltunk. De a fordulópont most ne a múlt siratását váltsa ki belőlünk, hanem a tárgyi szuverenitás újjáépítésének problémája komolyabban vételét – energia, élelmiszer, tudás, alkotmányos tudat. A porfürioszi fával megindult törekvést folytatva mai, alkalmas fogalmi architektúra keretében való gondolkodás itt tényleg segít: először definiáljuk, mi a magyar organikus lét lényege, aztán építsük rá a modern szegmenseket.

Nézzünk szembe azzal, hogy Werbőczynél a második jobbágyságot és a Dózsa-felkeléssel szembeni álláspontját taglalni gumicsont. Werbőczy jelentősége abban keresendő, hogy keveset idézett kulcselem nála a szolgáknak is – és a szentkorona népében mindenkinek – személyként való meghatározása, és erre építve a szentkorona népének közösségi személyként való meghatározása. Nem ezzel a kifejezéssel (közösségi személy), hanem az ennek megfelelő meghatározásokkal.

Lehetőség van rá. Csak következetes munkálkodás kell – nem véres kardként hordozva, hanem csendben, kitartóan. Miért a szinte totális cenzúra? Miért a szinte totális cenzúra jelmondatának felfogható megközelítés mondhatni kizárólagossága:

„legyen amit mondasz egyszerű, közérthető, lelkesítő ‒

mert a végiggondolt lényeg nem érdekes,

az senkit nem mozgósít azonnal”?

Fáy Árpád

http://www.alkotmanyossagi-muhely.hu/