VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

KEDVES SZERETETT BARÁTAIM! Deli Mihály szelíd levele „vírusfilozófiájáról”

(Múltkor baráti társaságunk kis videóbeszélgetést tartott. Nagyon rám támadtak, amiért nem akarom beoltatni magam. A technikai körülmények miatt kissé nehéz volt a vitát lebonyolítani, ezért másnap írtam nekik egy levelet, amelyben szelíden összefoglaltam a dolgokat...)


Nem is tudom, hol kezdjem; bárhol kezdhetném, minden mindennel összefügg, minden gondolat egy helyre fut. – Megöregedtünk, életünk a végéhez közeledik. Az utóbbi évek találkozásain rendszeresen szóba került az elmúlás. Ez természetes. Én magam is óvatosan éreztettem, beszéltem róla, hogy egyre intenzívebben foglalkozom a halállal. Nem mintha nem szeretnék élni, vagy ne csodálkoznék rá nap mint nap az élet gyönyörűségeire, de ahogy tündéri unokáink zsivajgása elcsendesül, és a nap nyugtával álomba merülnek, megszólít és hívogatni kezd egy másik világ, aminek nem tudok ellenállni! Már jó pár éve ezen az úton járkálok, oda-vissza, ezt próbálom dokumentálni jelzett naplócskámban. Ezek a lapok nagyon személyesek, ugyanakkor annyira általánosak, mintha nem is én írnám. Mintha Valaki diktálná, s én csak letisztáznám. Néha meg is ijedek a rögzült soroktól. Igyekszem a saját tapasztalataimat és ezeket a furcsa sugallatokat szinkronba hozni, azaz megérteni. Mindez elég elvontnak hangzik, de ami megállíthatatlanul közeleg, az már az élethez viszonyítva bizony elvont dimenzió.

Tegnapi internetes találkozásunkkor kicsit mellbevágott a felém áradó szenvedélyességetek, amit ez a vírus-ügy hozott a felszínre. Meglepett. A hiba nyilván bennem van, már túlságosan elmerülök e fenti, másik dimenzióba. Vagyis egyre inkább egy másik szemüveggel nézem a világot.

Jól elkaptak minket ezzel a vírussal. A legérzékenyebb ponton döftek belénk: hiszen az életünkről van szó; és ki ne szeretne élni?! Tudatunkat és zsigereinket fogták marokra. Itt rögtön felszisszenhettek, hogy ez ’összeesküvéselmélet’. Mivel se pró, se kontra nem tudjuk bizonyítani, hagyjuk. De lássuk be, volt már ilyesmire példa a történelemben, és a mi életünkben is. Bennem mindenesetre élénk a gyanakvás, hogy finoman fogalmazzak! Hogy miért? Tudvalevő, a fegyver-, a drog- és az energia-biznisz mellett a gyógyszer-ipar lett a legnagyobb hasznot hajtó üzlet. Ahol pedig ekkora pénzek forognak, azt nem szentéletű emberek kezelik, illetve teszik zsebre. Jó szándékú tudósok arcát, interjúit, tudományos levezetéseit, családi fényképeit rakják a kirakatba, de a felfedezéseket a saját érdekeik szerint használják. (Ó, a tudomány szent álsága/védtelensége! Einstein és zseniális társai sem Hirosimára gondoltak, amikor a maghasadáson elmélkedtek.) A gyógyítással manipulálni fokozottan álnok és aljas húzás. Csakhogy élni akarunk! Ezért elfogadjuk az aktuálisan jónak tűnő feltételeiket. Aztán egy év múlva jön a harmadik oltás, utána a negyedik, ami már (megjósolom) kötelező lesz. Majd „feltűnik” egy újabb, még veszélyesebb vírus, és egy még hatékonyabb oltás arra is… és így tovább. Pár röpke év, és mindenki csak kis plasztik kártyával a nyakában léphet ki az utcára. Aki meg nem oltatja be magát, annak nem utalják át a nyugdíját, nem szállhat buszra, kényszer-gyógykezelik… stb. Hovatovább egymást fogják taposni a rettegő emberek, az újabb oltásokért. Mindegy, hogy lesz-e mellékhatása, arra majd úgyis jön a következő oltás… Mert élni kell! De hát élni kell…!

No, igen, élni kell, még ilyen áron is. Kicsikét lázadozunk, hogy lássák, azért nem lehet velünk mindent megtenni! Büszkeségünk nagy levegőt vesz, hogy azért mi mégis vagyunk, akik vagyunk; otthonunk kis templomában fohászkodunk, kinyújtózkodunk egy bátrat, és fényezzük a fürdőszoba tükröt. Számon kérő indulatunk ellenére belátható, nem lehet mindenki mártír, vértanú. Jó/rossz lelkiismeretünk számára igen nehéz a haladás a bennünk lévő lejtőn (föl- és lefelé egyaránt).

Gyermekeink orvosként minden nap a haldoklással, a halállal szembesülnek. Gábor és Magdi otthon, „lábon” viselte-viseli a nyavalyát. Másokon egy-két nap alatt átszalad. Az emberek többsége meg se kapja. – Járvány. Világjárvány. Egyetlen halál is rettenetes, hát még, amikor ezrével-tízezrével halnak meg az emberek! Borzasztó dolog a fizikai szenvedés, a fájdalom, a kín. Mennyivel ’finomabb’ a lelki gyötrelem!

De mi van itt a háttérben?!

Véletlen ez a vírus? Vagy gondatlanságból szabadult ki? Szándékosan? Ez a hatalmas média-felfordulás körülötte kicsit gyanús. Miért mozdul rá (és nyilatkozik orvosi kérdésekben) egy számítástechnikával foglalkozó milliárdos (Bill Gates)? Politikusok miért és hogyan fordítják a maguk hasznára az eseményeket? Hogy lehet, hogy képzett, tisztességes (szak)emberek abszolút ellentétesen foglalnak állást a kapcsolódó problémákban? Hogy lehet, hogy vannak ’feltehető’ és ’feltehetetlen’ kérdések ez ügyben? Ezekre a felvetéseimre azt a választ kapom: „Ezekkel most nem kell annyira foglalkozni, mert most az éltről-életünkről-túlélésünkről van szó! Ha mindez elmúlik, visszatérhetünk rá.” Csakhogy sosem fog elmúlni. Mindig gondoskodni fognak róla, hogy ne róluk gondolkodjunk. Jó embereknek mutatják magukat: adakoznak, vagyonukból a tudományt támogatják, hogy gyógyszereket adhassanak nekünk, technikai csoda-eszközöket fejlesztenek, hogy még könnyebb legyen az életünk, jóságosan vigyáznak ránk, műholdakról figyelnek, nehogy rosszul lépjünk (sőt, irányítanak, hogy mit lépjünk!), fiúkat lányokká injekcióznak és fordítva (igény szerint), – mi ez, ha nem egy egyre elharapózóbb vírus?! Minek nevezzük a legális abortuszt?! Vagy az abortált csecsemőkből kinyert „alapanyagot” a még hatékonyabb gyógyszerekhez?! Vagy ezek csak rémhírek?

„Jó, jó, lehet, hogy kapzsi gazemberek, sok vaj van a fülük mögött, de most az életünkről van szó!” – mondjátok. Meg a felelősséget hangsúlyozzátok, amivel egymásnak tartozunk, az oda-vissza fertőzések veszélyét! Csendben és suttogva kérdezem: gyermekeinknek-unokáinknak milyen életük-öregkoruk lesz, ha már most be kell rendezkedniük erre a kémiai-vakcinás-nanoterápiás ördögi körre?! (Gyanítom, hogy ezeket az oltásokat nem lehet gyerekkorunk kanyaró elleni oltásával összehasonlítani. Ott inkább a gyógyítás dominált, itt már inkább valami más.) Mondhatjuk nyugodt szívvel, hogy csak egy kis szúrás az egész, és meg vagyunk mentve? Felmenőink, lemenőink ezután biztonságban lesznek? Nincs kínhalál a lélegeztető gépen, újra örömmel dalolhatunk, és ölelhetjük egymást, mint azelőtt. Ne rémisztgessük egymást, nem eszik olyan forrón a kását, megjön az emberiség esze, előbb-utóbb helyreáll szépen a rend. Béke lesz, szeretet, boldogság. Jó, jó, nem abszolút, de úgy általában, mégis!

Kedves szeretett barátaim! A végén még az is lehet, hogy engedek (mert kénytelen leszek engedni…!) a terrorisztikus kényszernek és beoltatom magam. „Csak nehogy késő legyen!” – hallom a hangotokat. Késő? Soká? Mikor? Az öröklét időtlen, – hát nem abban élünk-e?! („Bolond, aki nem az örök életre rendezkedik be!” – mondta Hamvas Béla.) Azért persze igyekszem a saját hatáskörömben védekezni, óvatos vagyok, nem megyek fejjel a falnak, – de sokat töprengek azon, miért van ez a világméretű felfordulás, miért tört ránk, ki/mi idézte elő, mi az üzenete, mi a dolgom vele, és egyáltalán: az életem vége felé hagyhatom-e, hogy ilyen drasztikusan rángasson-rugdosson-tépjen ez a médiával megkevert kór, amikor félig-meddig már egy másik úton járok, oda-vissza. Az elmúlt éveimben éppen azért küzdöttem, hogy ajándékba kapott kavargó-bukdácsoló életemet, amennyire csak bírom, sértetlenül, gazdagabban, mindenféle (külső-belső) mérgektől mentesen visszaszolgáltassam a Teremtőnek.

Természetesen nem meggyőzni akarlak benneteket, sem magyarázkodni, vagy védekezni érveitek ellen. Csak szerettem volna megosztani veletek aggodalmaimat, tépelődéseimet. Mert nem olyan egyszerű ez a dolog, ahogy azt egy közös ismerősünk leszögezte: „Először is gyerünk oltakozni, majd utána lesz idő filozofálni.” – Összefoglalva: az én lelkem-tudatom-gondolataim nem azon a zsanéron fordulnak, hogy oltás, vagy nem oltás; még ha át kell is lépnem ezen az ajtón. A tett és a gondolat néha ellenáll egymásnak; s ad abszurdum a vesztesnek is lehet igaza.

Vigyázzatok magatokra! Én is vigyázok. Hiszen saját belátása szerint mindenki megteszi a magáét.

Szeretettel ölellek Benneteket!