Kitörés – ostoba fajankók örök céltáblái (Dienes Jenő Attila jegyzete)
Évek óta tervezem, hogy egyszer végiggyaloglom a Kitörés emlék- és teljesítménytúrát. Tájfutó kalandokkal a tarisznyámban egy idő óta vonzanak az embert mérő próbák, a számomra elérhetetlen Camino de Santiago zarándokút, a hazai teljesítménytúrák. A kitörés egy rendkívül szomorú, tragikus magyar vonatkozású történelmi esemény, amely minden ember számára a menekülést, kilátástalan harcot, a végső döntést jelképezi. A sokszoros túlerővel körbezárt néhány ezer fegyvertelen, elgyötört katonát elárulták. Úgy puffogtatott rájuk az ellenség, mint hajtóvadászatokon az apróvadakra szokás. A többségüket megölték, jeltelen sírokban hantolták el, fél évszázadon át még az emlékezetből is kitörölték. Akik élve átverekedték magukat az ellenség vonalain, azok vagy hadifogságba kerültek, vagy életre szóló száműzetés lett a sorsuk. Az Ördögárok vándorai az örök túlélők, a Bors utcai partizánok és más ostoba fajankók céltáblái maradtak a mai napig. A hősiesség, kitartás, igazságérzet, a valósághoz való őszinte viszony egyre távolabb került korunk divatmajmaitól, a gyökértelen fogyasztópolgároktól, a tanulatlan, félbites plázaniggerektől. Sajnos e silány generáció úgy nőtt fel, hogy soha nem találkozhatott hős katonával, valóságos, kozmetikázatlan élettörténettel, igaz történelemmel, hittel, kultúrával, becsülettel. Bármerre fordult a szerencsétlen, gyámoltalan kisgyerek, nem kaphatott értelmes választ a kérdéseire, csak az ideológiai katyvaszt telis-tele hazugsággal, sumák köpönyegforgatókkal, álszent képmutatással, gyűlölettel, alapjaiban romlott rendszerrel, torz, idegen mozival, igénytelen giccsel, szeméttel, bukásra ítélt civilizációs hulladékkal. A Che Guevara pólók alá szikkadt kis izmocskák soha nem kapáltak kukoricát, nem lapátoltak szenet, nem találkoztak a Teremtő jókedvével, csak a pénztárcák döglöttbőr szagában lelhettek reményt a túlélésre. Ezek a bátor utcai lesipuskások ma tucatjával rontottak rá a magányos túlélőtúrázókra. A hollywoodi mozivásznak hőskultuszából szoptatott választási malackákat valaki felvillanyozta, a híg moslék misztériuma ráébresztette őket kondájuk világuralmi jussára. Ismét itt vannak a terepszínű fasiszták, nyilallt beléjük a felismerés, a térfigyelő kamerák nem győzték befogadni a lovagiasság cselekedeteit. A nagyvárosok rettenthetetlen szubkultúrája bemutatkozott, ezek ám a legények a gáton! Az elgurult Szent Grál illatát soha nem érezték, nem harcoltak betyárkörtés vidéki fenegyerekekkel az első pofon jogáért, mert a Kádár-kaptárokban csak nyugdíjas szomszéd nénikék jutottak nekik, élményeikből hiányzott a hegyi levegő, a küzdelem édes íze. Mit tehettek, ha se múltjuk, se jövőjük? Egyetlen elérhető boldogságuk maradt, ez a nem túl dicsőséges fegyvertény ma orvtámadásban körvonalazódott, mint a dögkeselyűk, hiénák, sakálok gátlástalan gyönyörűsége. Kerítsétek, szorítsátok, szívjátok a vérét a kirándulónak, mert veszélyben a demokrácia! A 200000 magyar nőt megerőszakoló felszabadítók visszatértek, ismét a túlerő dominált ezekben a rúgásokban, a nyálfolyós haragban. Antifasisztáink eszelős felkészítő szónokai nem üvöltöttek világgá mindent, nem visítottak mikrofonjaikba a háború okáról, szponzorairól, a szövetség útjáról, Budapest erődről, a kitörést megelőző hosszú ostromról, a rommá lőtt városról, a megerőszakolt testekről, lelkekről, a végső diadalhoz vezető 1000 km-es frontszakasz hihetetlenül gyors, földig rombolástól mentes átmasírozásáról. Maradtak az örökké aktuális áldozatok, nem a hősihalottak, nem a II. Magyar Hadsereg hóba fagyott katonái, nem a Gulágra hurcoltak, nem a kommunista kényszermunka táborok rabjai, nem a kifosztott, internált, öngyilkosságba kergetett emberek milliói, nem az ugarrá vált virágzó gazdaságok, nem a határral elválasztott nemzet tragédiája. Nem sikoltozott soha senki a három évtizedes vágóhídról, 1860-1890 között 20-30 millió indián kiirtásáról, a kommunizmus 100 millió áldozatáról, az amerikai impérium béketeremtő próbálkozásainak járulékos veszteségeiről.
A megvadult orangutánok hisztériája, a sok idomító vezényszó helyett azon kellene elgondolkodnunk, hogy időszerű-e az antifasizmus ma Európában? A jövő nemzetstratégiai kérdései aktuálisabbak, mert az emberiség globális jövője nem épülhet manipulált terrorra, agresszióra.
