Történelem az igazság szorításában ‒ A tudomány önreflexiója, önkorrekciója és ennek emberi, intézményi korlátai (Fuksz Sándor írása)

„A kézirat elkészítése során a szerző több részlet nyelvi és szerkezeti formálásához, valamint egyes történetfilozófiai kérdések végiggondolásához mesterséges intelligencián alapuló nyelvi asszisztens (ChatGPT, OpenAI) segítségét is igénybe vette. A könyvben megfogalmazott állításokért, következtetésekért és az esetleges tévedésekért természetesen kizárólag a szerző felel.” (AI)  ‒ A szerző az MVSZ Petőfi Sándor Bizottsága elnöke.

„A történelem az idők tanúja, az igazság fénye, az élő emlékezet, az élet tanítómestere, a régi idők hírnöke.”

Cicero több mint kétezer éve megfogalmazott gondolata ma is érvényesnek tűnik. Ha meg akarjuk érteni önmagunkat, közösségünket vagy jelenünket, ösztönösen a múlt felé fordulunk. A történelemben keressük a tapasztalatot, az eligazítást, olykor még az igazságot is.

De vajon valóban olyan egyértelműen ragyog ránk az „igazság fénye”, mint ahogyan Cicero gondolta? Bízhatunk-e abban, hogy a múlt eseményei változatlanul tükröződnek vissza a fennmaradt forrásokból? Vagy az évszázadok során – a dokumentumok elvesztése, az emlékezet szelektivitása és a történészek eltérő értelmezései révén – olykor megtörnek ezek a fénysugarak?

A történelem iránt érdeklődő ember hajlamos azt hinni, hogy a múlt valahol készen vár bennünket. Elég felnyitni a levéltárak ajtaját, elővenni a régi iratokat, és a tények majd maguk beszélnek.

A történész azonban hamar megtapasztalja, hogy a források ritkán beszélnek egyetlen hangon. Ugyanazokból a dokumentumokból olykor eltérő, sőt egymással ellentétes következtetések születnek.

Mi ennek az oka? A források hiányosak? A módszerek különböznek? Vagy a történész kérdései, előfeltevései és értelmezési keretei is alakítják a múlt képét?

Ez az írás nem arra vállalkozik, hogy végérvényesen eldöntse a magyar történelem vitatott kérdéseit. Inkább arra tesz kísérletet, hogy bemutassa: miként születnek a történeti értelmezések,

hogyan alakulnak ki a tudományos álláspontok,

és milyen szerepet játszik ebben a forráskritika, a kétely, az önkorrekció és a tudományos párbeszéd.

A következő fejezetekben néhány vitatott magyar történelmi esemény példáján keresztül keressük a véleménykülönbségek gyökereit. Nem azért, hogy győztest hirdessünk egy-egy tudományos vitában, hanem azért, hogy közelebb kerüljünk ahhoz a kérdéshez, amely minden történészt foglalkoztat:

miként közelíthetünk a múlthoz úgy, hogy közben hűek maradjunk a forrásokhoz, és nyitottak az új felismerésekre.

Beszéljünk őstörténetünk máig vitatott kérdéseiről, a honfoglalás egyes problémáiról, Petőfi Sándor feltételezett szibériai életszakaszáról vagy Görgei Artúr hadvezéri megítélésének változásairól.

Első pillantásra úgy tűnhet, hogy ezek egymástól távol álló történetek. Valójában azonban ugyanaz a kérdés húzódik meg mögöttük: miként jut el a történész a fennmaradt forrásoktól a történelmi következtetésig? Milyen bizonyítékot tekintünk meggyőzőnek, mely forrásokat tartjuk hitelesnek, és mikor válik egy tudományos álláspont széles körben elfogadottá?

Ugyanilyen fontos kérdés az is, milyen körülmények között módosulhat egy korábban kialakult konszenzus.

E viták gyakran túllépnek a szűkebb szakmai kereteken. A közvélemény érdeklődése, a nemzeti emlékezet, s olykor a politikai megközelítések is alakítják a róluk folyó párbeszédet. Ilyenkor könnyen előfordul, hogy a tudományos érvek és a közéleti indulatok összekeverednek, és a vitapartnerek kölcsönösen elfogultsággal vagy éppen összeesküvés-elméletek terjesztésével vádolják egymást.

E cikkünk ‒ és Petőfi Sándor feltételezett szibériai életéről és haláláról készülő könyvünk ‒ nem kíván ítéletet hirdetni ezekben a vitákban, és terjedelme sem teszi lehetővé valamennyi részlet kimerítő elemzését. Arra vállalkozik, hogy az olvasóval együtt végiggondolja a történeti megismerés néhány alapvető kérdését: hogyan értékeljük a forrásokat, miként különböztetjük meg a bizonyítékot a feltételezéstől, és milyen szerepe van a kételynek, a tudományos önkorrekciónak és a nyitott párbeszédnek a múlt megértésében.

Miről beszél a múlt?

A múlt nem egyetlen hangon szól hozzánk. Üzenetei sokféle formában maradtak fenn: oklevelekben, hivatalos iratokban, levelekben, naplókban, újságcikkekben, régészeti leletekben, fényképeken, tárgyi emlékekben, valamint a családi emlékezetben továbbélő történetekben. Valamennyi a múlt egy-egy lenyomata.

Ezek azonban nem egyformán bizonyító erejűek. Van közöttük elsődleges és közvetett forrás, kortársi feljegyzés és évtizedekkel későbbi visszaemlékezés, hivatalos jelentés és szájhagyomány. A történész feladata nem az, hogy egyetlen forrást emeljen minden más fölé, hanem hogy megvizsgálja: az egyes adatok miként illeszkednek egymáshoz, erősítik vagy gyengítik-e egymást, illetve milyen kérdésekre képesek választ adni.

Előfordul, hogy egyetlen forrás sem dönt el egy vitát. Ilyenkor nem a bizonyosság, hanem a valószínűség világa következik.

A történész mérlegel: melyik magyarázat illeszkedik jobban a rendelkezésre álló adatok összességéhez? Melyik értelmezés igényel kevesebb feltételezést? Melyik képes több, egymástól független forrást egyszerre megmagyarázni?

Ezt a gondolkodásmódot a modern tudományban többféleképpen is leírják. Az egyik legismertebb megközelítés a Bayes-tétel, amely azt mutatja meg, miként módosul egy feltevés valószínűsége új bizonyítékok megjelenésekor.

Bár matematikai formában fogalmazható meg, alapgondolata a történész számára is ismerős: egyetlen új adat ritkán dönt el mindent, de megváltoztathatja azt, hogy mit tartunk többé vagy kevésbé valószínűnek.

A múlt eseményeinek megismerése szorosan összefügg a fennmaradt források hitelességének és bizonyító erejének megítélésével. A történészi viták jelentős része valójában nem magáról a múlt eseményéről szól, hanem arról, hogy mely forrásokat tekinthetjük alkalmasnak annak rekonstruálására.

A történeti kutatás egyik legfontosabb eszköze a forráskritika.

Ennek feladata nem a források elfogadása vagy elutasítása, hanem azok keletkezési körülményeinek, hitelességének, torzításainak és bizonyító erejének vizsgálata.

A gyakorlatban azonban előfordul, hogy ugyanazt a forrást különböző kutatók eltérően értékelik:

ami az egyik számára fontos adalék, a másik szemében bizonyító erővel nem rendelkező, mellőzhető információ.

Különösen érzékeny területet jelentenek az emlékezeti források

– a visszaemlékezések, a szóbeli hagyományok és a családi emlékezetben fennmaradt történetek. Kétségtelen, hogy ezek önmagukban ritkán tekinthetők perdöntő bizonyítéknak, hiszen az emberi emlékezet szelektív, és az idő múlásával torzulhat.

Ugyanakkor az sem hagyható figyelmen kívül, hogy nagyszámú, egymástól független emlékezeti forrás olykor olyan mintázatokat rajzol ki, amelyek további kutatást indokolnak.

Hasonló kérdéseket vet fel az írott dokumentumok szerepe is.

Kétségtelen, hogy a kortárs írásos források a történeti kutatás kiemelkedően fontos támpontjai. Ám hiányuk önmagában nem bizonyítja valamely esemény meg nem történtét.

A történelem számos korszakából maradtak fenn töredékes iratanyagok, elveszett levéltárak vagy soha le nem jegyzett események. Ezért a dokumentum hiánya és a történeti cáfolat nem minden esetben azonos fogalmak.

A történész feladata éppen ezért nem az, hogy a forrásokat egyszerűen két csoportra – hitelesekre és hiteltelenekre – ossza. Sokkal inkább annak mérlegelése, hogy az egyes bizonyítékok milyen súllyal járulnak hozzá egy történeti feltevés valószínűségének megítéléséhez.

A történeti megismerés nem ritkán éppen ebben a gondos mérlegelésben, a különböző bizonyítékok együttes értékelésében mutatja meg valódi erejét.

A forráskritika nem a források elutasításának művészete, hanem annak tudománya, hogy minden forrást a maga helyén és a maga bizonyító erejével értékeljünk.

A történelem vitatott kérdéseiben látszólag mindig emberek fogalmaznak meg véleményt: történészek, régészek, irodalomtörténészek, antropológusok. Tanulmányokat írnak, tudományos folyóiratokban publikálnak, konferenciákon vitatkoznak, könyveket jelentetnek meg, és a nyilvánosság különböző fórumain is ismertetik álláspontjukat.

A tudományos vélemény azonban ritkán csupán egyetlen ember magánvéleménye.

A kutató mögött rendszerint ott áll egy egyetem, kutatóintézet, tudományos műhely vagy szakmai közösség, amelyben tanult, dolgozik és amelynek módszertani hagyományait részben maga is tovább viszi.

Ezek az intézmények nemcsak szakmai hátteret és tekintélyt biztosítanak, hanem egyúttal olyan tudományos kultúrát is közvetítenek, amely meghatározza a kérdésfeltevéseket, a bizonyítás elfogadott módjait és a kutatás nyelvét.

Ez természetes velejárója a tudomány működésének. A tudomány ugyanis nem elszigetelt kutatók munkájából, hanem egymásra épülő iskolákból, vitákból és hagyományokból épül fel. Ugyanakkor minden tudományos közösségben megjelenhet az a törekvés is, hogy a hosszú idő alatt kialakult álláspontokat nagyobb bizalom övezze, mint az új vagy szokatlan felvetéseket. Ez nem feltétlenül a változásokkal szembeni elzárkózás következménye; gyakran a tudomány természetes óvatosságából fakad, amely megköveteli, hogy egy új állítást különösen erős bizonyítékok támasszanak alá.

A tudomány története ugyanakkor arra is számos példát szolgáltat, hogy idővel olyan tételek is módosultak vagy új értelmezést kaptak, amelyeket korábban szinte megkérdőjelezhetetlennek tekintettek. Éppen ezért a tudomány ereje nem a tévedhetetlenségben rejlik, hanem abban, hogy – kellő bizonyítékok birtokában – képes saját korábbi álláspontjait is felülvizsgálni.

A történész feladata ezért kettős. Egyrészt tisztelnie kell az elődei munkáját és a kialakult tudományos konszenzust, hiszen az rendszerint hosszú kutatások eredménye. Másrészt nyitottnak kell maradnia arra a lehetőségre, hogy új források, új módszerek vagy új összefüggések fényében a múlt egyes kérdései új megvilágításba kerülhetnek.

A tudomány működésének egyszerre kell biztosítania a megszerzett ismeretek folytonosságát és az új felismerések befogadásának lehetőségét.

Ez a kettős feladat nem könnyű, különösen olyan intézményekben, ahol a tudományos hagyományok, az oktatás és a kutatás szorosan összefonódnak. A kialakult szakmai álláspontok stabilitása érték, ugyanakkor a tudomány csak akkor képes fejlődni, ha nyitott marad a megalapozott új kérdésekre és az új bizonyítékokra.

Ha meg kellene fogalmaznunk a nyitott történeti gondolkodás néhány alapelvét, azok talán a következők lehetnének:

  nincs érinthetetlen forrás;

  nincs értéktelen forrás;

  minden bizonyíték súlya arányos a bizonyító erejével;

  a dokumentum hiánya önmagában nem bizonyíték a meg nem történt eseményre;

  egyetlen példa ritkán elegendő általános szabály felállításához;

  több egymástól független, részleges bizonyíték együtt új megvilágításba helyezhet egy kérdést;

  a tudományos konszenzus tiszteletet érdemel, de nem mentes a felülvizsgálat lehetőségét

Ezeknek az elveknek a következetes alkalmazása talán számos terméketlen vitától és elhamarkodott következtetéstől óvhatná meg a történettudományt.

A látszólag jelentéktelennek ítélt adalékok ugyanis olykor éppen arra késztetik a kutatót, hogy új kérdéseket tegyen fel, új összefüggéseket keressen, és olyan irányban folytassa a vizsgálódást, amely korábban fel sem merült.

A tudomány története számos példát ismer erre. Vámbéry Ármin egy isztambuli levéltárban talált török nyelvű jelentés másolatát eljuttatta a Magyar Tudományos Akadémiához, ahol hosszú időn át nem vált a kutatások meghatározó forrásává. Csak évtizedekkel később, Blaskovics József fordítása révén vált szélesebb körben ismertté, és járult hozzá a magyar őstörténettel kapcsolatos viták újragondolásához. Hasonlóképpen, László Gyula kettős honfoglalás-elmélete is hosszú időn át élénk szakmai viták tárgya volt, mégis új kutatási irányokat nyitott meg, és hozzájárult ahhoz, hogy a honfoglalás kérdését árnyaltabban szemléljük.

Görgei Artúr történeti megítélése szintén jól példázza, hogy a történelmi személyiségek értékelése nem végleges ítélet, hanem folyamatos újraértelmezés eredménye. Az utókor véleménye az idők során többször módosult, új források és új szemléletmódok hatására.

Ez önmagában is azt mutatja, hogy a történettudomány ereje nem a változatlanságban, hanem a felülvizsgálat képességében rejlik.

Petőfi Sándor sorsának kérdése különösen érzékeny példája ennek. A költő halálának és esetleges további életútjának kérdésében különböző természetű források – kortárs híradások, visszaemlékezések, levéltári dokumentumok, nyelvészeti, írásszakértői, antropológiai és genetikai vizsgálatok – kerültek a kutatás látóterébe. E források bizonyító erejének megítélésében a kutatók között ma sincs egyetértés. Éppen ezért a vita valódi kérdése nem csupán az, hogy melyik következtetés a helyes, hanem az is, hogy miként értékeljük az egymástól eltérő bizonyítékokat, és milyen mértékben engedjük, hogy új eredmények a korábbi álláspontok felülvizsgálatára ösztönözzenek.

A történelem nem bírósági ítélet, amely egyszer s mindenkorra lezárja a múltat. Sokkal inkább párbeszéd a fennmaradt emlékekkel, amelyben minden új forrás, minden új kérdés és minden új módszer közelebb vihet bennünket az igazsághoz. A történész felelőssége ezért nem pusztán a meglévő álláspontok őrzése, hanem az is, hogy nyitott maradjon minden olyan bizonyíték iránt, amely jóhiszeműen és szakmai igényességgel kíván hozzájárulni múltunk jobb megértéséhez.