Verzár Éva: Dutka karácsonya

Részlet a szerző ANYAORSZÁG ÖLÉBEN, Víg vendégmunkások szabadságban, szolgaságban c. könyvéből (HÉT KRAJCÁR KIADÓ, 2015)

Dutka karácsonya

Cudar hideg leve eccerre. A szürke fellegek nehezen birkóznak meg sújjikkal, belé-belé ütköznek egy-egy magos fenyőbe, sértődötten, mozdulatlanul állnak egyhelybe. Hogyne durcáskodnának, megszokták a magasságokot! Most ecceribe födhözragatt páráknak lássák magikot, s nincs ínyikre esszeakaszkodni a födi népséggel. A varjak es érezhetnek valamit, mer erősen alacsonyon repülnek, kárognak torkik szakattából, mint akik bírái akarnak lenni az égi és fődi nemzetségek harcának, akik bizony nem örvendnek a mindent béborító szürke lepelnek. Ezt unta meg a fennvaló, s reggelre jól megrázta szakállát. Erre osztán hullani kezdett az égi áldás – fehér pillangók képibe –, méteres hóval takará bé az Erdélyi-medencét. Átláthatatlan függönyként hullott egész éjjel, megállás nékül. Megkönnyebbültek az égi dunnák, sóhajtoztak es hezza jó nagyokot. Egyetlen kévánságik vót, csak szállni fel, minél magosabbra.

– Brr…Mijjen hideg van! – lépett ki reggel az ajtón Dutka. Esszedörzsölte két kezit s nagyra nyitotta szemit.

– No, kezdheted, Dutka! Esmént tél leve! Mán megint lapátolhatom a havat, reggeltől-estéig. Azér jó lenne elébb magamot kiszabadittani, ha nem, innen ki nem menyek soha. Szerencsére, hogy az este elévettem a lapátot, mán érződött a szaga a hónak, még a varjak es hírül atták.

– Aggyon Isten! Jó reggelt, szomszéd! – kiáltott oda Dutka a lapátoló embernek. Ha nem ismerte vóna, bizony nem tuggya, hogy ki az, aki ott mozog a félhomályba. Úgy felcihálta magát a szomszéd, hogy Dutka es csak emberes mozdulataiból gondolta, hogy nem asszony sürgösködik odakünn a kapu előtt. A fejin lévő kucsma eltakarta majdnem még az egész képit es. Dutka sem nézett jobban ki, csak épp nem vetett pillantást a tükörbe. Sapkájára még egy sálat es reacsavart, hogy a nagy munkába le ne essen a fejiről.

Lapátnyi-széles ösvényt kotort a kapuig, osztán bément. Éhes vót, erősen korogott a gyomra. Miután jól béreggelizett, indult es. Erősen sok dolog vár ma rea! Minden télen ő takariccsa el az önkormányzat épülete elől s a park ösvényeiről a havat, ami nem es kevés. Egy néhány lejt az egyház es fizet neki, hogy a templom körül se botladozzanak a jó népek.

– Hát, ha így hull ma egész nap a hó, akkor lesz nemulass! – mondá magának, mégsem sietett, nem hajcsa a tatár, azér egy-két szóra megáll a szomszéddal beszélgetni.

– No, lássa-e szomszéd, csak nem evé meg a farkas a telet! A tegnap még aszt mondá, hogy karácsonykor es udvart seperünk. Most meg nem győzi kotorni a havat. Monttam én magának, mán a levegőbe van a szaga a hónak, osztán a varjak es erősen alacsonyon szálltak.

– Igaza vót, Dutka – bólógatott a fejivel a szomszéd, de láccott rajta, hogy nehezire esik elismerni, hogy a dilisnek lett igaza. – Osztán a hétvégin ne felejcse el, ha mán így alakult, s megjöve a hideg, levágjuk a disznyót. Gyüjjön át fogóembernek, segicssen vizet hordani!

– Gyüvök, mán hogyne gyünnék, örökké ott vagyok magiknál. Nem es ígérkeztem el senkinek. Tuttam én, hogy így lesz. Leesik az első hó, s kapkodnak a fejikhez az emberek. Eccerre gondónak arra, le kellene vágni a disznyót, s arra, hogy minnyá itt vannak az ünnepek. Hű, jó nagy adag leesett az éccaka, csak éppen a Nemere ne kezgyen el fújni, mer akkor a Jóisten se szed ki münköt a hó alól. No, menyek es. Isten álgya, szomszéd!

– Magát es, Dutka! Mennyen csak, várja a hólapát! – S azzal jó messzire, csak úgy újbegyből elpeccintette a csikket, s nekikezdett ő es tolni maga előtt a havat. Jó vala megállni egy kicsit, mer ki bírja szusszal ezt a rengeteg téli takarót. Az asszony es csak néz kifelé az ablakon, de ki nem dugná az orrát. Legalább egy pohárka szívmelengetőt hozhatna! De ha nem mongya, akkor annak eszibe se jut, ha meg mongya, akkor duruzsol, hogy állandóan iszik.

Dutka es magára csavarta kabátját, fázóson, óvatoson lépegetett a nagy hóba, ment, várta őt es a lapát. Elég furcsán nézett ő es ki, ojjan vót, mint egy idétlen balettáncos. Ösvény nem vót még, így hát lábnyomokot keresett, s abba lépett belé. Ember még nem járhatott az úton, csak valamiféle szekér, s a lovak nyomai Dutkát megdolgoztatták jócskán. Az egész utcát jó félméteres hó borította. A kapuk előtt mindenütt szorgoskodott valaki. Dutka hol jobbra nézett, hol balra:

– Jó reggelt, jó reggelt! – köszöngetett körbe.

– Aggyonisten! Jó reggelt, Dutka. Meneget?

A választ meg sem várták s dolgoztak tovább. – Jól bégubancolták magikot a szomszédok – vigyorgott magába –, de szerencsére én es felszettem magamra mindent, hogy meg ne fázzak. Még csak az kéne! Egy csupor meleg teát sem főzne nekem senki. Felvettem én magamra a hosszú, téli gatyát es. A kezemre a jó meleg kesztyűt húztam, a szomszédasszony kötött eccer nekem egy meleg gyapjú szvettert, az es rajtam van, felette a kicsi kabát es. S hogy a lábom meg ne fázzon – mer úgy-e onnan jő fel a hideg –, kapcát csavartam rea. Az a legeslegjobb. Mongyák, mán nem divatos, de nekem osztán modhassák, annál jobbat még nem találtak fel ezek az okosok.

Az egész áldott hét hóhányással telt el. Amennyit eltakarított ma, annál több lett másnapra, mintha a jó Isten es megelégelte vóna a sok szennyet. Mindent béterített fehérrel.

Szombaton korán reggel, még a kakas se kukorékolt, de ő mán talpon vót. Nem es tudott vóna ágyba maradni, gyermekkora disznóvágásait sohasem felejtette el. Kinézett az ablakon, hát sokat nem látott, mer a hidegtől csipkés lett éjszaka az ablaküveg. Rea lehelt, kapargatta, s látta, hogy a szomszédba es ég a villany, s az asszonyok jőnek-mennek. Tutta, hogy készítik elé az edényeket, s mindent, ami ijjenkor szokás. Kilépett az ajtón: – Hát, ez se áll el tavaszig! – Ezzel indula a kicsikapú felé, ami eszekötötte a két szomszédot, hogy ne kejjen kimennyenek az útra, ha éppen a fújásnyi lisztet kell kőcsönkérni. Elébb még utat lapátolt magának, s le se tette a kezihez nőtt szerszámot. A túloldalon es lesz ma vele dolga.

– Aggyon Isten, jó reggelt!

– Aggyon Isten, Dutka! Jó korán felkelt szerencsére. Még nem takarítottuk el a havat a hátsó udvaron.

– Jól van no, menyek – tutta, hogy ez az ő munkája lesz. Közbe megjött a disznóölő, a fogók es sorakoztak. A pálinkát még nem vette elé a ház asszonya; „még mellé talál szúrni János, vót mán ilyen”. S mán benne es vótak a beszélgetés kellős közepibe. Mindenki ismert egy-egy ojjan történetet, amikor a megszúrt disznyó futásnak erett. De ojjan es vót, amejjik a tűztől ijett meg hótába, s a lángoló szalma alól akart menekülni.

Szerencsére Jánosnak biztos a keze, ezér hítták minden évbe csak őt. Nem es vinnyogott sokat szegény pára, kimúlt hamar, s mán a szalma lángja es magasba tör. Érezni lehet a perzselt bőr finom illatát. Mintha valaki eléírta vóna, ojjan bégyakorolt mozdulatokkal dolgoztak. Tutták, mikor s hova kell még egy villányi szalma, a hentes nézése elég vót, hogy tuggyák, hova kell önteni még egy csupor meleg vizet, amikor az vakarta s tisztította az állatot. Amikor mán harmatos vót a bőre, s úgy nézett ki, mint egy szűzleány, a gazda elkiáltotta magát:

– Pálinkát ide, asszony! – A mészáros éles késivel már hasiccsa es ketté, minnyá látni a szalonnát, s ezt jó szokás szerint meg kell ünnepelni. Dutka ezidáig a gyermekek között állt a lapátra támaszkodva, s várta a részit. Eddig a tüzet bámulta, a pillangókot az égből, ahogy olvadnak menten, amint megérezik a meleget. Addig nem lesz sok dolga, amíg nem küldik este a kóstolóval. De addig es részt veszen mindenbe. Hol egy veder vízért küldik, hol üzennek vele, de állandóan ott lebzsel, s amikor megfő a hurkába való, mán nyújcsa es a kezit, a finom falatokért. A disznyó füliből s farkából es pontoson annyit kap, mint a körülötte futkározó gyermeksereg. Egész áldott nap lót-fut, de a fülin nem elég vastag a sapka, mindent hall, amit a fehérnépek esszehordnak. A férfiaknak nincs hejje ijjenkor a konyhába, de ő béjáratos oda es. A szájik mellett a kezik es jár, délre mán kész az agyas leves, jó savanyú, finom káposztalével főtt. Eszi es mindenki szívesen, de azétt marad hejje a frissen sült húsnak, amit az asszonyok kiharcoltak mán akkor, amikor szették fel az állat részeit, darabolták, sózták. Estére minden készen van. Most az eddig jáccadozó gyermekek kerülnek sorra. Kicsi csomagok sorakoznak az asztalon, bennük egy-egy darabka véres, májas hurka, egy kis kolbász, s mellé egy kóstolónyi hús. Ezt viszik a rokonyoknak, közeli barátoknak. Ijjent nyomnak a Dutka kezibe es. Amit így elküldnek egymásnak, vissza es kapják. Így megkóstolják, ki mijjen finomságot készített az ünnepekre, s a hosszú télre.

Karácsony előtt erősen nagy a sürgés-forgás. Dutka ebből es érezi, hogy itt vannak nemsokára az ünnepek. S még abból es, hogy állandóan úton van, hol a bótba lehet látni, hol egyik portáról kilép s a másikba bémenyen. Diót, mogyorót, vanilia cukrot csereberélnek az asszonyok, no meg recepteket. Estére hullafárattan ül le minden nap. Egyedül van, erősen egyedül. A fárattságot nem érzi, csak a hangulata sem ojjan rózsás. A féhomájba, s az esti csendbe ijjenkor elé veszi ládikóját. Ünnepek előtt örökké.

Itt van ebbe a dobozba egész múltja, ez a doboz őrizi gyermekkorát, eddigi életit.

S a szeme sem állja meg, hogy ne hullasson könnyeket. Itt van a parittyája, evvel törte bé életibe az első ablakot, vót es nagy baj miatta, mer az üvegablak drága portéka vót még akkoriba. De van benne gesztenyeszekér s talicska, négylábú asztal s csuhébaba, drótok, kövek, minden, ami értékes vót valamikor. S itt van annya fényképe. Őt es elnézi ijjenkor. Régi karácsonyeste jut eszibe. A fa tetejin az angyalka, igaz, valaki letörte egyik szárnyát, de úgy állították, hogy ne lehessen azt látni. Osztán vót rajta festett szalmaszál, alma, dió, fenyőtoboz, s minden bronzfestékkel megfestve. A fény csak úgy csillogott gyermekkora ágain! A fény!

Szenteste előtt elcsendesedett minden. Neki es vót egy kicsi fája. Ott állt az eresz alatt, s várta hogy megszépüljön egy kis időre. Dutka kiment, megnézte s bévitte a házba. A talpat mán jóelőre elékészítette, mán csak belé kell, hogy tegye.

Nem állta meg, hogy ne szójjon hezza:

– Ne haraguggy mán, kicsi fenyő, tudom, fájt, mikor kivágtak. Nekem es fájt vóna. Bocsáss meg az embereknek s nekem es. Megígérem neked, hogy ültetek hejjetted tavasszal friss hajtást, nem es egyet. A fenyvesbe sok fácskát láttam én sínylődni, mer nem kapott fényt eleget. Azokot mind kiásom, s világosabb hejjre viszem, csak te ne búsulj most nekem. Olyan szép leszel minnyá, mint egy királyleány.

Régi dobozok kerülnek le poroson egy polcról. Lefújja rólik a port s felnyissa. Vót bennük minden: csuhébuba, vattából készített bárányka, színes papírangyalkák, ezeket rakja ki óvatoson, mind, sorba. Egy-két régi, bótba vett dísz es elékerül a doboz méjjiből. Egy piros fejű gomba, még élt az édesannya, amikor ezt eccer elhozta magával, ide, az idegen faluba, fiának. Óvatosan veszi kezibe, mint mindig. Elékerül a régi csomagból egy fényes gömb s egy csillag, a fa tetejire teszi, nagy áhítattal. Ezüst festékkel bévont dió következik, osztán a legvégin nagy, piros almákkal egyensúlyozza a fát.

Amikor készen lett, nem tudott nyugton maradni. – Méges elmenyek a templomba. – Így hát felöltözött s elindult.

– Boldog ünnepeket! – Szólongatták innen es, onnan es. Mindenki az Istenházába igyekezett, családok gyermekekkel együtt. Felvették a legszebb ruhájikot, szép kabátokot, prémeseket, ojjan illatfelhőt hagytak magik megett, hogy Dutka csak kapkodott a friss levegő után.

– Boldog ünnepeket! – szólott vissza mindenkinek, s lassan bandukolt ő es egymagába.

– Még csak az elsőt kongatták, mán minek sietnék? De jó vóna most az eccer elébb ülni! Ott lesznek a gyermekek, verset mondnak, jó lenne látni a szemik csillogását. Osztán azt es szívesen megnézném, ahogy szorogassák az ajándékcsomagokot. Még azt es szeretem, amikor a leánykák mongyák a verseket és közbe pederik a szoknyácskáik szélit. Hjajj, sohase fogok én elébb ülni! Most es csupa bunda s kölni menyen bé elsőnek a templomajtón. Legalább a karzatot nyitnák ki, onnan jól lehet látni mindent. Ha szerencsém lesz, akkor fentről nézhetem a gyermekeket, a vóna a legjobb.

Telis-teli lett a templom, mire a harmadikot harangozták. A karzatot es ki kellett nyitni. Dutka nem volt rest, felosont, s az orgona mellé ült, majdnem középre, ahonnan szemből látni a szavaló gyermekeket s az óriási fenyőt. Osztán megszólaltak a csengők és ugyanolyan csilingelő hangon énekeltek a gyermekek. A karácsonyi dalokot ő es dúdolta magába.

– Mi lenne, ha hangoson énekelnék? Elijeszteném a sok naccságát az első padokból – nevetett magába. S amikor a vidám kis dalt kezték énekelni, ezt, hogy:

Kisjézusnak nincs csizmája, rossz a ködmöne,

Ázik, fázik, megveszi az Isten hidege,

Hogyha volna kiscsizmám, néki adnám,

Báránybőrös ködmönkémmel, jól bétakarnám.

Dutka felpattant s a dal ritmusára táncolni kezdett. Az asszonyok rosszallóan nézték, de mit érdekelte őt, ojjan boldognak érezte magát, mintha ő es újjászületett vóna, de most igaziból, ojjan rendes embernek, mint a többiek.

Minden jónak, szépnek eccer vége lesz. Csalódást es érezett, amikor vége lett a szavalatoknak, a daloknak, s a pap es áldást osztott a népre. Még maratt vóna szívesen, akár reggelig es. De mán az emberek mind mentek ki az udvarra, ahol csoportokba verődve kívántak egymásnak áldott ünnepeket. Benn senki sem maratt, csak a harangozó, aki egyenként fújta el a gyertyákot.

Dutka utolsónak jött le a karzatról. Még egy pillantást vetett a nagy fenyőre. Megvárta, hogy az utolsó láng es kialuggyon. Mire kiért, mán csak néhányan lézengtek a templom körül.

A hó csak pilinkélt. Az ég es kiderült, s feje felett fényesen ragyogott a hold. A jeges úton nehezen halatt. Otthon senki sem várta. Asztala nem volt díszesen megterítve, de azér vót mit ennie. A szomszédok külttek át neki húslevest, töltött káposztát. Kalács es vót a kredencbe, mellette frissen sült kenyér, hús meg kolbász. Elégedett vót. A gyermekek dalát nem felejthette, magába azt dúdolta, nem látott semmit, még azt se, hogy az égen egy csillag fényesebb a többinél. S azt se, hogy ez a csillag melléje szegődött, mint egy égi kisinas. Átölelte vékony alakját, szinte féltően óvta, s megvilágította a hazafelé vezető utat.

Bément a lakásba, a karácsonyfára nézett. Lelkébe a „Csendes éj” dala muzsikált. Vacsorázott. Az egész este ojjan szép vót, hogy ma a legnagyobb nyugalomba hajcsa álomra a fejit. Le es fekütt. Ágyába esszegombolyodott, mint anya méhibe a kicsigyermek.

Nyomba el es alutt.

Ablakába ott ragyogott egész éjjel a szeretet csillaga, s őrködött álmai felett.

Hajnalhasattával elbúcsúzott a fényes hírnök az égboltról.

Megszületett a Megváltó!

A bűnösökért, a jókért, a betegekért, az egészségesekért.

A falvak Dutkájáért…

HÉT KRAJCÁR KIADÓ

2015