Világháború kihirdetve – Ukrajna atomfegyvert akar (Vukics Ferenc jegyzete)
„Az erősebb fölfalja a gyengébbet, mint a halak. Az ügyes gladiátor átszúrja az ügyetlent, a jó költő elnémítja a rosszat. Nincs kegyelem. És mindig így lesz, talán évezredek múlva is. Hogy haladunk-e, mint egyes bölcselők állítják, azt nem hiszem. Az ősember négykézláb mászott, én kocsin repülök, nagy gyorsasággal, mert már ismerem a tengelyt és a kereket. De ez nem haladás. Mind a ketten egyet teszünk: megyünk. Az lenne a haladás, hogyha legyőzhetnénk önmagunkat, itt belül, belátás által, hogyha két édestestvér, ki az örökségen osztozkodik, nem gyűlölné meg egymást halálosan azért, amiért az egyik száz sestertiusszal többet kap a másiknál. Erre nem tartom az embert képesnek soha.” – Kosztolányi Dezső
50 éve írták alá a párizsi békeszerződést, amely véget vetett az amerikai részvételnek a vietnami háborúban. Ma már nehéz elképzelni, hogy jó ideig a "Vietnam-szindróma" (a szükségtelen és megalapozatlan külföldi beavatkozásokkal szembeni óvatosság és gyanakvás rövidítése) időnként a legmagasabb szinteken is befolyásolta az amerikai politikát.
Ez az elv leginkább a Wienberger- és Powell-doktrína kihirdetésében nyilvánult meg, amely egyfajta ellenállást jelentett a szükségtelen katonai kalandokkal szemben. Ez az ellenállás nem tartott sokáig. Alig néhány órával az első öbölháború sikeres befejezése után George H. W. Bush elnök kijelentette: "Istenemre, egyszer s mindenkorra kiütöttük a vietnami szindrómát". Bush bizony ki is ütötte:
Az 1991-es kijelentését követő évtizedekben az Egyesült Államok az ezt követő 32 évből 2 év kivételével mindvégig háborúban állt valamilyen formában
(akár hadviselő félként, akár nem hivatalos társ-hadviselő félként – mint például Szaúd-Arábiának az európai közvélemény elől szinte teljesen elzárt, Jemen elleni groteszk háborújában).
A Washingtonban most uralkodó légkör miatt rendkívül nehéz elhinni, hogy valaha is létezett olyan dolog, mint a "vietnami szindróma".
Az USA-ban a háború kiterjedésétől félve egyre többen teszik fel a kérdést, hogy vajon tényleg sikerként könyvelhető-e a mostani Biden-politika, amikor ez az egész válság elkerülhető lett volna okos diplomáciai lépésekkel, a „hard-power” alkalmazása helyett a „soft power” és a „smart power” módszereivel?
Tényleg el kell hinnünk, hogy a háború, amely eddig 10 millió menekültet és nagyjából 300 000 harctéri halottat eredményezett, megérte azt a felelőtlen ígéretet, hogy Ukrajna be fog lépni a NATO-ba?
A soft power (lágy erő) fogalmát először Joseph Nye, a Harvard Egyetem professzorának a Bound to Lead: the Changing Nature of American Power című könyvében alkotta meg azzal a céllal, hogy az Egyesült Államok előre látható hanyatlásával szemben új érveket fogalmazhasson meg. Állítása szerint a katonai és gazdasági hatalmon túl létezik a hatalomnak egy harmadik dimenziója is (a soft power), amely képessé teszi Amerikát arra, hogy fenntartsa vezető szerepét a világban. A mások számára vonzó rendszerek kialakítása, az együttműködés elősegítése, az intézmények, az értékek, a kultúra és az okos külpolitika komolyabb lehetőségeket rejt magában, mint az erőszakos módszerek használata. Nye szerint így a lágy erő egyfajta diplomáciai eszköz lehet az USA kezében, és segíthet a szövetségépítésben. Az amerikai professzor szerint az Egyesült Államoknak szövetségesekre van szüksége, mivel a céljait nemzetközi színtéren még a legnagyobb katonai hatalom sem képes egyedül elérni.
Még a Nye-jal komoly elméleti vitát folytató Stephen Walt is elismeri, hogy az Egyesült Államok számára jelenleg a hard powerrel (kemény erővel) kapcsolatos kérdések okoznak több problémát, mert nem az amerikai gazdasági teljesítmény vagy kulturális értékek ütköznek ellenállásba, hanem valójában az amerikai politika kemény erőt jelentő eszközeit gyűlölik annyian világszerte.
Miközben a háború látható módon tovább terjeszkedik és azzal a veszéllyel fenyeget, hogy átlépi Ukrajna határait, a „vágyvezérelt” hivatásos média, a háborúpárti politikusok és a különböző agytrösztök rendszeresen azzal hitegetnek bennünket, hogy a moszkvai rendszer megbukik, és a győzelem már közel van.
A Newsweek 2022. októberi tudósításában Ilja Ponomarjov aktivista, az orosz parlament egykori tagja révén tájékoztatta az olvasókat, hogy "Oroszország még nem áll a forradalom küszöbén, de nincs messze tőle". A Rutgers Egyetem professzora, Alexander J. Motyl egyetért ezzel. A Foreign Policy magazin 2023. januári, "Legfőbb ideje felkészülni Oroszország összeomlására" című cikkében Motyl "megdöbbentőnek" ítélte meg azt, ami szerinte "a politikusok, döntéshozók, elemzők és újságírók körében szinte teljesen hiányzik: a vita arról, hogy milyen következményekkel járna a vereség Oroszországra nézve (...) tekintettel Oroszország összeomlásának és szétesésének lehetőségére". Ezen a héten pedig Jacob Heilbrunn, az egykor realista National Interest magazin szerkesztője már azt állítja, hogy "A német döntés, hogy tankokat küld Ukrajnába, fordulópontot jelent. Most már világos, hogy Vlagyimir Putyin Ukrajna lerohanásával aláírta rendszere halálos ítéletét".
Gore Vidal egyszer megjegyezte:
"Egy ilyen rutinszerűen – ilyen hevesen – dezinformált nép számára, mint az amerikai, a történelem kevés haladékot biztosít".
A háborút ellenző amerikai gondolkodók számára a fővárosi külpolitikai diskurzusból leginkább az amerikai érdekek hiánya tűnik fel.
Így vélekedik erről James W. Carden, az USA–Oroszország kétoldalú elnöki bizottság és a külügyminisztérium kormányközi ügyekért felelős különleges képviselőjének volt tanácsadója:
„Vajon milyen anyagi hasznot hoz a hétköznapi amerikaiaknak, ha hatalmas összegeket juttatnak egy ilyen elképesztően korrupt kijevi rezsimnek? Valóban alapvető amerikai érdeknek számít-e egy szűk, szektás galíciai nacionalista egész Ukrajnára való ráerőltetése? A NATO és Oroszország közötti proxy-háború elhúzódása előmozdítja-e az európai és amerikai biztonsági érdekeket? Ha igen, hogyan?”
Január elején Ben Hodges altábornagy, az amerikai hadsereg korábbi európai vezetője az Euromaidan Pressnek azt mondta:
"Az ukrán hadjárat döntő szakasza a Krím felszabadítása lesz. Az ukrán erők sok időt fognak azzal tölteni, hogy kiiktatják vagy megzavarják a Krím számára fontos logisztikai hálózatokat. Ez lesz az a kritikus rész, amely a Krím felszabadításához vezet vagy megteremti a feltételeket a háború befejezéséhez, ami várhatóan augusztus végére megtörténik."
Kirilo Budanov tábornok, az Ukrán Védelmi Minisztérium hírszerzési főosztályának vezetője a Washington Post című amerikai lapnak adott nyilatkozata során kijelentette, hogy Ukrajnának mindent meg kell tennie annak érdekében, hogy nyárra visszafoglalja az ideiglenesen megszállt Krímet. A Washington Post újságírója ekkor arról is megkérdezte, hogy szerinte az ukrán csapatok bevonulása az ideiglenesen megszállt Krím félszigetre atomfegyver bevetésére ösztönzi-e majd Vlagyimir Putyint. Válaszában a tábornok azt mondta: Oroszország nem mer nukleáris fegyvert bevetni az Ukrajna elleni háborúban, mert az az összeomlásához vezet. „Az Orosz Föderáció egy olyan ország, amelytől sok minden kitelik, de direktben nem idióta. Bocsánat, de ez nem fog megtörténni” – vélekedett.
Egy atomcsapás végrehajtása nemcsak Oroszország katonai vereségéhez, hanem a széteséséhez is vezet, és ezt Moszkva is jól tudja – fejezte ki meggyőződését Kirilo Budanov, aki azt jósolta, hogy Oroszország idén a donyecki és luhanszki térségben nagyobb terület elfoglalására összpontosít majd, és egyúttal valószínűtlennek nevezte, hogy Fehéroroszországból új offenzíva induljon.
Budanov állításának ellentmond Olekszij Danyilov, a Nemzetbiztonsági és Védelmi Tanács (RNBO) titkárának legutóbbi nyilatkozata:
„Az oroszok a háború maximális kiszélesítésére készülnek, és a következő két-három hétben semmilyen forgatókönyv nem zárható ki. (...) Mindent összegyűjt, amit csak tud, gyakorlatokat és tréningeket tart.”
Danyilov úgy véli, hogy Putyin erői ismét megpróbálhatják megtámadni Ukrajnát északról, délről és keletről, ahogy tették 2022. február 24-én – és talán az offenzívát az invázió évfordulójára időzítik majd. Azt is hozzátette, hogy a háború „legvéresebb napjai” még hátravannak. Sürgette a nyugati szövetségeseket, hogy küldjenek több fegyvert, köztük vadászgépeket is.
Úgy tűnik, hogy közben csak valóra válik a korábban sokat emlegetett félelmem is, miszerint a harckocsik, repülőgépek és ballisztikus rakéták mellett Ukrajna nem mondott le a nukleáris fegyverek birtoklásának és alkalmazásának lehetőségéről. Most, amikor felsejlik számukra a vereség lehetősége, és azt látják, hogy a NATO-csapatok mégsem jelennek meg a harctéren, elkeseredésükben a Vergeltungswaffe-szindróma jeleit is mutathatják.
Olekszij Makejev berlini ukrán nagykövet a Deutsche Welle német rádióban újabb elképesztő nyilatkozatot tett: Makajev megismételte Zelenszkij egy évvel ezelőtt, a Mücheni Biztonsági Fórumon tett kijelentését, és
azt hangoztatta, hogy jelenleg csak a nukleáris fegyverek védhetik meg Ukrajnát az agresszorral szemben.
„Amikor Oroszország megsértette a Budapesti Memorandumot, az atomhatalmak, mindenekelőtt az USA és Nagy-Britannia nem nyújtott teljes biztonsági támogatást Ukrajnának, ezért el kell kezdeni a vitát az ország nukleáris státusának visszaállításáról. Rossz jelzés volt a világ összes országa számára, amelyek rájöttek, hogy valójában csak az atomfegyverek menthetik meg őket egy ilyen agresszor támadásától. Ezért akarjuk elindítani ezt a vitát. Az egész világ számára fontos, hogy ezeket a garanciákat olyan konkrét eszközökkel támogassák, amelyek hozzájárulnak ahhoz, hogy Oroszország ne sértse meg őket.”
Makajev természetesen megfeledkezett arról a tényről, hogy Oroszország a Budapesti Memorandum felrúgását éppen a szomszédban lezajlott „Majdan-puccsban” látja.
A Responsible Statecraft nemrégiben megjelent cikkében "Mission Creep? How the US role in Ukraine has slowly escalated" (Hogyan eszkalálódott lassan az USA szerepe Ukrajnában), az általam sokszor idézett Branko Marcetic szerint
az amerikai birodalom "sorozatosan túllépte a saját maga által szabott határokat a fegyverszállítások terén".
„Újra és újra engedve a háborús sólymoknak és az ukrán tisztviselők kéréseinek, olyan fegyvereket szállított, amelyek átadásától korábban tartózkodott, mert attól tartott, hogy azok túlságosan elmélyíthetik a konfliktust, és forró háborúhoz vezetnének a nukleáris szuperhatalmak között."
Marcetic megjegyzi, hogy a korábban elképzelhetetlen agressziókat, mint például az orosz infrastruktúrára szabotázsakciókat végrehajtó NATO-kémek alkalmazását, mostanra már elfogadják, és újabb terveik vannak az „orosz medve” tűrőképességének tesztelésére.
"...A NATO fegyverszállításai mostanra jóval túlnőttek azon a határon, amelyről a kormányok hónapokkal ezelőtt azt gondolták, hogy a szövetséget közvetlen háborúba sodorhatja Oroszországgal..."
Cikke vége felé Marcetic egy nagyon fontos, nagyobb figyelmet igénylő tényre mutat rá:
a nyugati szövetség olyan politikát alakított ki, hogy folyamatosan tovább mélyíti a konfliktust minden alkalommal, amikor Oroszország nem reagál elég erőteljesen egy korábbi nyugati eszkalációra. Ez pedig szükségszerűen azt jelenti, hogy Oroszországot aktívan ösztönzik arra, hogy egyre erőteljesebb, egyre keményebb válaszokat fogalmazzon meg.
"Azáltal, hogy az USA és a NATO fokozta az ukrán hadseregnek nyújtott támogatását, az USA és a NATO ösztönző struktúrát hozott létre Moszkva számára, hogy drasztikus, agresszív lépést tegyen, hogy megmutassa saját vörös vonalainak komolyságát" – írja Marcetic. "Ez a legjobb időkben is veszélyes lenne, de különösen akkor, amikor az orosz tisztviselők világossá teszik, hogy a most zajló eseményeket egyre inkább a NATO egésze, nem csupán Ukrajna elleni háborúnak tekintik. Nukleáris válaszcsapással fenyegetőznek a szövetség fegyverszállításainak fokozása miatt."
A múlt héten Amerika két vezető újságjában is megjelent egy, az ukrajnai háborúról, a játékszabályok megváltoztatásáról szóló cikk. Nagy „sztori” egyikben sem szerepelt, de
a kettő együttes olvasata elborzasztó jövőképet vázol fel előttünk.
A Washington Post január 19-i cikke viszonylag nagy figyelmet kapott. William Burns CIA-igazgató titokban találkozott Kijevben Volodimir Zelenszkij ukrán elnökkel, hogy tájékoztassa őt az orosz katonai tervekkel kapcsolatos amerikai várakozásokról. De ez nem egy új hír. Régóta ismert, hogy az USA hírszerzési információkat oszt meg Ukrajnával.
A játékszabályokat megváltoztató történet az az üzenet volt, amelyet Burns vitt Zelenszkijnek, és amely egy sokkal kevesebb figyelmet kapott sorból érthető csak meg:
"A találkozót ismerő személyek" a The Postnak elmondták, hogy "Burns hangsúlyozta a pillanat fontosságát és sürgető jellegét a harctéren, és elismerte, hogy egy bizonyos ponton nehezebb lesz segítséget adni".
A találkozó során Zelenszkij és vezető hírszerzési tisztviselői kötött az volt a téma, hogy Ukrajna meddig is számíthat az amerikai és a nyugati segítségre.
Miután Burns tájékoztatta őket, "Zelenszkij és segítői azzal a benyomással távoztak a múlt heti találkozóról, hogy a Biden-kormányzat továbbra is elkötelezetten támogatja Kijevet, de a Kongresszus által decemberben elfogadott 45 milliárd dolláros sürgősségi támogatás Ukrajnának már csak júliusig vagy augusztusig tart ki. Kijev már nem biztos abban, hogy a kongresszus egy olyan újabb, több milliárd dolláros kiegészítő segélycsomagot fogad el, mint tavaly tavasszal".
Ukrajna számára egyre inkább becsukódik az az „időablak”, amelyben a nyugati segítséggel harctéri sikereket érhet el. Burns figyelmeztetést hozott Zelenszkijnek a nyugati katonai segélyek időkorlátjára.
Ha Ukrajna a harctéren keresztül javítani akar a helyzetén, ellentámadásra és újabb területi nyereségek elérésére lesz szüksége, mielőtt a jelenlegi ablak bezárul.
Ezért a Biden-kormányzat egyik magas rangú tisztviselője szerint az USA azt tanácsolta Ukrajnának, hogy hagyjon fel a Bakhmut védelmére való összpontosítással, ahol riasztó módon "három számjegyű katonát veszít naponta". Arra kérték a kijevi vezetést, hogy szánjon több időt az új, hamarosan beérkező fegyverekre történő kiképzésére, mielőtt ellentámadást indítana.
A New York Times január 18-i számában megjelent második, a játékszabályokat megváltoztató cikk szerint "igazodnak [Ukrajna harci terveihez]", a Krím megtámadásához. E fegyverek között lesz ötvenkilenc Bradley a már bejelentett ötvenen felül, valamint kilencven gumikerekes Stryker harcjármű, német Leopard 2 harckocsi és amerikai Abrams M1 harckocsi. A „sietségnek” bizonyos módon ellentmond, hogy amerikai tankok szállítása bizonytalan, hónapokig vagy akár évekig is eltarthat, amíg megérkeznek a csatatérre.
A tervek szerint a páncélozott harceszközök segíthetnek Ukrajnának egy ellentámadásban, amelynek célja a Krímhez vezető szárazföldi híd elvágása.
A Times névtelen forrásainak jelentését, miszerint az Egyesült Államok fontolgatja egy Krím elleni ukrán offenzíva engedélyezését és a legalkalmasabb fegyverek koordinálását, a Pentagon helyettes sajtótitkára, Sabrina Singh nyilvánosan is megerősítette; egy január 20-i sajtótájékoztatón azt mondta, hogy az Ukrajnának nyújtott amerikai támogatás "magában foglal egy krími műveletet". Azt mondta, hogy "ha úgy döntenek, hogy műveletet hajtanak végre a Krímben, akkor csak élnek a törvényes lehetőségeikkel. Ez az országuk szuverén része.”
Ezek szerint az USA támogat egy olyan ellentámadást, amely a Krímet is magában foglalja, de bármilyen meglepő is, ez nem azért van, mert az USA úgy gondolja, hogy Ukrajna megnyerheti ezt az ellentámadást. Az USA nem hiszi, hogy Ukrajna katonailag el tudja foglalni a Krímet. Mark Milley, a vezérkari főnökök egyesített bizottságának elnöke január 21-én azt mondta, hogy "ebben az évben nagyon, nagyon nehéz lenne katonailag kiűzni az orosz erőket a Krím minden – minden centiméteréből – ... Oroszország által megszállt Ukrajnából". David Ignatiusnak a Washington Postban megjelent beszámolója szerint ezt a nézetet Ukrajna is osztja: "Washingtonban és Kijevben széles körben elterjedt az a nézet" – írja Ignatius – "hogy a Krím katonai erővel történő visszaszerzése lehetetlen".
A Times forrásai szerint a Krím elleni támadás célja nem annak megnyerése, hanem Oroszország pánikba ejtése. A cél annak bizonyítása, hogy a Krím sebezhető. Azt szeretnék elérni vele, hogy Ukrajna erősebb pozícióból induljon az elkerülhetetlennek tűnő tárgyalások során.
Anatol Lieven, a Quincy Institute munkatársa szerint
"ezek a jelentések arra utalnak, hogy a Biden-kormányzat nemcsak azt érti, hogy milyen nagy nehézségeket okozna egy ukrán kísérlet a Krím elfoglalására, hanem azt is, hogy ez milyen akut veszélyeket jelentene az orosz eszkaláció szempontjából".
A The Post és a The Times történeteinek összekapcsolása azt sugallja, hogy Ukrajnát tájékoztatták arról, hogy a fegyveráradatnak van határa. Azt a tanácsot kapták, hogy adják fel Bakhmut, és összpontosítsanak egy ellentámadásra, amely magában foglalhatja a Krím megtámadását is, nem azért, hogy megnyerjék azt, hanem azért, hogy Ukrajna a lehető legerősebb pozícióba kerüljön az ezt követő tárgyalóasztalnál.
Ha igaz, akkor a háború a tetőpontjához közeledik, és ez lesz a konfliktus katonai szakaszavégének kezdete. A tetőpont valószínűleg egy ukrán támadás lesz Ukrajna délkeleti része, sőt esetleg a Krím ellen, ami vagy béketárgyalásokhoz, vagy katasztrofális ukrán összeomláshoz vezet.
A személyes véleményem az, hogy az ukrajnai konfliktust a nyugati vezetők csak arra használják fel, hogy „felkészítsék” lakosságukat, iparukat, hadseregeiket egy eljövendő nagy háborúra.
Nincs könnyű dolguk, mert az elkényelmesedett emberek nehezen mozdulnak ki a komfortzónájukból. A kormányzati, a hivatásos média, a korábban pacifista elveket valló civil szervezetek segítségével valóságos háborús hisztériát keltettek. Az Ukrán fegyverszállítások kierőszakolásával megteremtették azt a jogi helyzetet, amelyben ellenőrzés nélkül lehet elképesztő mennyiségű pénzt önteni a hadiipari komplexum „fekete lyukába”.
Az elkövetkező néhány hónapban Ukrajna be fogja tölteni a szerepét, és az ukrán emberek végtelen szenvedése után következik a miénk.
Az USA és a mögötte álló erők megkezdik a felkészülést a Kína elleni háborúra. Ezt az elhatározást az amerikai haderőnemek minden parancsnoka bejelentette korábban. Most Mike Minihan tábornok, a Légi Mozgékonysági Parancsnokság vezetője nyilatkozta azt, hogy a megérzése azt súgja, hogy 2025-ben már harcolni fog.
Az amerikai légierő négycsillagos tábornoka úgy véli, hogy az USA és Kína közötti háború már csak két évnyire van, és utasította erőit, hogy kezdjék meg a felkészülést a konfliktusra.
Minihan azt mondta az alárendeltségébe tartozó tiszteknek, hogy február 28-ig jelentsenek minden jelentősebb erőfeszítést, amelyet a Kínával való háborúra való felkészülés érdekében tesznek.
Azt mondta, hogy február folyamán a teljes személyi állománynak "egy tárat kell kilőnie egy 7 méterre lévő emberalakot formázó célpontra. Ne legyen önökben megbánás vagy kegyelem, a halálos eredmény számít a legtöbbet. Célozzanak a fejre."
Minihan arra is felszólította állományát, hogy a háborúra való felkészülés során tegyenek jogi nyilatkozatokat a személyes vagyonuk sorsáról, és rendezzék el jelenleg folyamatban lévő ügyeiket.
Nincs kegyelem! Örült módon rohanunk bele az emberi nem valaha létezett legnagyobb sötétségébe… Ennek ellenére ne felejtsük, hogy az igazi sötétség nem a fény hiánya, hanem a belenyugvás, hogy sose tér vissza a fény.
