Vízgazdálkodás, tájgazdálkodás az élet szolgálatában

szilajcsiko
jún. 17.
4 perc olvasás

Czobor Imre tanulmánya

Miért is alakították ki Árpád-házi királyaink idejére a Kárpát-medencében a víztározós, hármas csatornás, zsilipelős vízkormányzást, a fokgazdálkodást?

A természet rendje szerint a természetes táj önjavító képességekkel rendelkezik. Az Árpád-kori vízkormányzás megtervezői olyan, máig példaértékű víztározó- és csatornarendszert, az életet segítő tájberendezést alakítottak ki, mely a Kárpát-medence klímáját is szabályozta. Szólok még arról, mire kellene ma figyelemmel lenni a vízvisszatartásnál, milyen megoldások állhatnak a gazdák rendelkezésére, és szólok még a parajdi hódokról.

A szárazföldi édesvizek teszik lehetővé a szárazföldi életet. A helyben és időben nem megfelelő vízmennyiség miatt a táj élhetősége csökken. Víztöbbletnél árvíz, vízhiánynál szárazodás, helyenként sivatagosodás is felléphet. A károk mértéke attól is fokozódik, hogy szinte minden talpalatnyi földet szántóvá alakítanak a táj mozaikossága megőrzése helyett. A talajművelés ezen módja miatt és a humusztartalom komposzttal való építése helyett romlik a talajminőség, talajdegradáció következik be, a talajminőség gyorsuló tempóban a terméketlenség felé tart. (1) A természettel való együttműködés helyett annak legyőzési igénye a meghatározó szemlélet, amikor nem az aktuális természeti állapothoz igazodik a haszonvétel.

Nagy gond akkor keletkezik, ha a pillanatnyi haszonból és rövidtávú érdekből nem a természetes megoldásokat tekintik alapnak, hanem főként mesterséges beavatkozásokat végeznek. Mindezeket súlyosbítja a civilizációs hatások következménye, az időjárási szélsőségek fokozódása.

Kárpát-medencei szerves vízműveltség

Árpád-házi királyaink idején a Kárpát-medencében egy fantasztikus mérnöki tudással megépített víztározó – csatorna – zsiliprendszer működött. (2)

Az áradó vizeket, az érkező víztöbbleteket a folyókból oldalirányú kivezetésekkel (fokokkal) vezették ki, majd természetes vízfelületeket létrehozva, mélyedésekben és a talajban tárolták.
Zsiliprendszerrel irányították oda, és akkor a vizet, ahol és amikor arra szükség volt.
A hármas csatornák (egymás mellett három csatorna) voltak a „távolsági” vízszállítás eszközei.
A középső, fő csatorna szállította el a vizet a tározóból. A szélső csatornák ebben vagy segítettek, vagy elárasztották a szomszédos földterületet, vagy nagy eső után elvezették a többletvizet. Előfordulhatott tehát olyan is, hogy az egymás melletti csatornákban ellenkező irányba folyt a víz!
Kettes vagy egyes csatornákkal teljesen behálózták a Kárpát-medencét, zsilipek működtetésével kormányozták a vizet.
A domborzati viszonyoktól függően alakították ki a gazdálkodási formát.
A lapos területeket elárasztották, a víz lerakta a tápanyagban gazdag hordalékot, majd vetés előtt a vizet levezették. Ezt követően olyan magasságban tartották a talajvizet, hogy az a növények gyökérzetét elérje, így nem volt gond a tartósan csapadékhiányos időszakban sem.
A dimbes-dombos területeken a magasabb részeken építkeztek, a lejjebb fekvő területeken pedig vagy halastavakat alakítottak ki, vagy gyümölcsfás–dagonyás részeket képeztek, ahol az állatok, szárnyasok jól érezték magukat, és kaszálós terület is volt.
Mai tanulmányok jelzik, hogy az esőztető öntözéstől talajtömörödés, talajdegradáció, talajminőség-romlás áll elő, mert az öntözővíz a talaj termő rétegét alámossa az altalajba, morzsalékos termőtalaj helyett káros eliszapolódás történik. Az Árpád-kori vízrendszer időszaki vízborítást, árasztást alkalmazott. A víz hordalékának leülepítésével és a termés után maradt száraz növények helyben tartásával és talajba dolgozásával mindig pótolták a talaj szervesanyag, ásványi anyag és nyomelem veszteségét a termés betakarítása után.
A kora középkori idegen utazók ámulattal számoltak be az élelmiszer bőségről, a gazdag termésről, a vizek halbőségéről.
ENERGIATAKARÉKOS volt a rendszer. A Kárpát-medence egy „hatalmas lavór”, a hegyekből a közepe felé igyekszik a víz. A zsiliprendszer kezelésével a gravitáció megoldotta a vízszállítást.
KLÍMASZABÁLYOZÁST is végzett ez a rendszer. A nagyobb vízfelületek, a természetes erdők és a nedves talaj párolgása kialakította az úgynevezett „kis vízköröket”, tehát a pára csapadékként le is hullott, nem alakulhattak ki a hosszantartó nyári kánikulai időszakok, nagy hőmérsékletcsúcsok. A víz a tájban létfontosságú azért is, mert lassítja mind a gyors felmelegedést, mind a gyors lehűlést, ezzel kiegyensúlyozza a mikroklímát és védi az életet. (3)

Eleink tehát kialakították a „fenntartható gazdálkodás” feltételeit, mely állapot a mohácsi vészt követően, az ország három részre szakadásával megszűnt. A csatornák iszapolódtak, a zsilipek tönkrementek.

A reformkorban az is felmerült, hogy helyreállítják a régi vízkormányzást.

Sajnos, Széchenyiék a „modern nyugati módi” mellett döntöttek – ma már látjuk az életet veszélyeztető szárazodási következményeket. Hatalmas hiba volt.

A következő hatalmas hiba, hogy a töltéseket megemelték, a fokokat bezárták a mind több szántóterület létrehozása céljából.

A folyókkal való élővízkapcsolat megszakadása helyenként posványosodáshoz, elmocsarasodáshoz vezetett, míg a vízelvezetés pótlási célú megszüntetése szárazodást okozott. A Hanság és a többi vízjárta, mocsaras, nedves terület lecsapolása még egy jelentős kárt hozott: megszüntette a „kis vízkörök” kialakulásának lehetőségét. Ez volt az a jelenség, amikor a napsütéses napokon a nagy délelőtti párolgást követően, délutáni záporok enyhítették a hőséget, pótolták a talaj nedvesség veszteségét.

Ne kövessük el a harmadik hibát! A vízvisszatartás címén betonozás, víztározóból szivattyús víztovábbítás, esőztető öntözés csupa káros, energiafaló elképzelés.

A talajban levő víz élteti a földet. A természet önsegítő megoldásait, a természeti körforgásokat támogatni kell. Állítsuk vissza az évezredes tapasztalatokon alapuló vízkormányzási elvet, és a környezethez illeszkedő gazdálkodási formát a tudások és megoldások módszeres egyesítésével! Ez részletekben, fokozatosan megvalósítható.

Ha a rosszat csináljuk egyre jobban, abból még több rossz származik, kezdjük el a jót megvalósítani!

A Vízügy felkérésére a Hazavize Hazai Víz-Horizontális (HVHP) Tudáspotenciál és Program szakemberei az életet szolgáló tervekkel szolgálhatnak. Ezek lehetnek egy vagy több gazdálkodó területére illeszthetők, de természetesen az a legcélszerűbb, ha teljes tájegységekre történhet meg a tervezés.

KIEGÉSZÍTÉS: A hódok nem hibáztak!

A parajdi vízbeömlés előidézőiként sokak a hódok gátépítő, vízterelő tevékenységét említik meg. A vizes élőhelyek kialakításához, fenntartásához sok helyen felhasználják a hódok segítségét. Egy idézet:

„A csehországi Bryd tájvédelmi körzetben a szakemberek gát megépítését tervezték, ám a szükséges építési engedélyek hiányában évek alatt sem kezdődhetett meg a munka. Ám az emberek munkáját szinte egyik napról a másikra egy hódkolónia átvette, és felépítette a gátat éppen oda, ahova a mérnökök tervezték.”(4)

A hódok „felmérik” a föld felszínét, és elvégzik gondos munkájukat. Arról, hogy mi van a föld alatt, az emberek tudhatnak.

Parajdon a természeti katasztrófát az emberek akadályozhatták volna meg. Tanulság, hogy ahol a természetes táj önjavító képessége nem tudja szolgálni az ember által elfogadható életet, ott van szükség a mesterséges beavatkozásra.

Czobor Imre

pannonkorona@gmail.com

Hivatkozások: