Vukics Ferenc válogatása a nemzetközi sajtóból (133)
- dombi52
- 14 perccel ezelőtt
- 4 perc olvasás
The European Conservative:
Olaszország megmentése érdekében Meloninak depolitizálnia kell az ország igazságszolgáltatását
Írta: Rafael Pinto Borges, a Nova Portugalidade alapítója és elnöke, politológus és történész,
Az európai igazságszolgáltatási rendszerek ideológiai rend őrzőinek tekintik magukat, amely a populistákat nem képviselendő választói bázisként, hanem megfékezendő patológiaként kezeli.
A puszta túlélés a politikában gyakran nem dicséretes erény. De ez nem így van Olaszország miniszterelnökének, Giorgia Meloninek az esetében. Mesterien űzött politikája elfeledtette velünk, milyen labirintusszerűek a hatalom folyosói Rómában. Olaszország végül is az összeomló koalíciók, a széteső kormányok és a napokban mérhető miniszterelnökök országa.
Ahogyan de Gaulle 1958-as francia alkotmánya a hatalmas végrehajtó hatalom felépítésével a stabilitás biztosítását tűzte ki célul, úgy
az olasz politikai rendszer is gondosan úgy lett kialakítva, hogy megakadályozza a kormányozhatóságot: a kormányfőnek, a minisztertanács elnökének olyan alkotmányt kell követnie, amely a parlament által jóváhagyott köztársasági elnök, valamint a törvényhozás két egyformán fontos kamarája, a képviselőház és a szenátus túszává teszi.
Ez, Olaszország földrajzilag többközpontú politikai rendjével együtt, az Olasz Köztársaságot kaotikus, remegő káosszá tette, amelyet kevés politikus tudott túlélni.
Olaszországban 1947 óta 30 miniszterelnök és 70 kormány volt. Az Egyesült Államokban ugyanebben az időszakban 15 elnök volt. Franciaországban tizenegy.
Ennek ellenére Meloni, akit az európai sajtó egykor átmeneti nacionalista lázként elutasított, mára a köztársaság harmadik leghosszabb ideig hivatalban lévő miniszterelnöke lett. Karrierje valószínűsíthető kezdetén Meloni máris meghaladta a nagy kereszténydemokrata Alcide de Gasperi hivatali idejét.
Mintha az olasz politika szokásos gravitációs törvényei rá nem vonatkoznának.
Ezt a hosszú élettartamot legalább részben egyfajta stratégiai türelemmel érte el, amelyről kritikusai azt feltételezték, hogy hiányzik belőle. Őszintén szólva, én is egykor közéjük tartoztam.
Az első években kormányzása során egyik szemét Brüsszelre szegezte, nyugalomra, mérsékeltségre és kiszámíthatóságra utalva. Ezzel eloszlatta a liberális brüsszeli establishment Meloni nacionalizmusa miatt érzett félelmét.
De míg a figyelem a hangnemére irányult, ő csendben győzelmeket aratott kulturális és társadalmi kérdésekben, összekapcsolva egy pán-nyugati nacionalista, konzervatív és populista mozgalom korai szálakat, amely messze túlnyúlik Olaszország határain.
Most, hogy pozíciója stabil, a nemzetközi helyzet Donald Trump visszatérésével a Fehér Házba jelentősen javult, és a megerősített költségvetés csökkentette Róma függőségét Brüsszeltől és az Európai Központi Banktól, Meloni egyre merészebbé vált.
És a legfontosabb terve – amely intézményi pánikot váltott ki Olaszország felső köreiben – az a kísérlet, hogy átalakítsa Olaszország mély államának szívét: az ország igazságszolgáltatási rendszerét.
A nemrégiben nyilvánosságra hozott összeesküvés, amelyben Sergio Mattarella elnök főtanácsadója, Francesco Saverio Garofani is részt vett, és amelynek nyilvánvaló célja Meloni gyengítése és leváltása volt, azt mutatja, hogy a háttérben még mindig komplex játék folyik.
Meloni javasolt igazságszolgáltatási reformjának ehhez semmi köze; a politika megelőzte az elnökség kétes lépéseit. De azt mutatja, hogy mivel nem képes visszanyerni az olasz nép bizalmát és szavazatait, az eurófil establishment valóban keményen dolgozik azon, hogy a politikai folyamatot a saját javára fordítsa. A teljesen elfogult igazságszolgáltatási rendszer az elnökséggel együtt a fő fegyvere.
Meloni reformja strukturális: a bírák és az ügyészek szétválasztása, hogy ugyanaz a személy ne tölthesse be mindkét szerepet; a felügyelő tanács átszervezése, hogy ne legyen önellenőrző bírák belső klubja; és az átállás a választásokról – amelyeket régóta manipulálnak a bírói karon belüli aktivista blokkok – egy olyan rendszerre, amelyben a tanács felét sorsolás útján választják meg. Aligha forradalom, de mégis átalakító.
Olaszország ellenzéke azonban úgy reagált, mintha Meloni az alkotmány feloszlatását és saját magát régensnek kinevezését javasolta volna.
„A demokrácia fenyegetése” – kiáltották a törvényhozók – „a jogállamiság elleni támadás”. Valóban, a parlamenti képviselők szinte verekedésbe kezdtek, amikor a törvényjavaslatot jóváhagyták. Mindez nagyon drámai lenne, ha nem lenne ennyire előre látható.
Ahhoz, hogy megértsük a heves ellenreakciót, elengedhetetlenül fontos, hogy Olaszország határain túlra is tekintsünk. Európában és a tágabb értelemben vett Nyugaton a bírói elit folyamatosan a konzervatív populisták elleni fegyverként működött.
Romániában egy rendkívül népszerű nacionalista jelöltet, Calin Georgescut kizárták a választásokból, mert úgy tűnik, a választókat „meg kellett védeni” attól, hogy rá szavazzanak. Németországban vádat emeltek az AfD egyik tagja ellen, mert kényelmetlen statisztikai igazságot mondott, és amikor az ügy kezdett kellemetlenné válni, a politikusok megváltoztatták a szabályokat – nem azért, hogy kijavítsák az egyensúlytalanságot, hanem hogy „megvédjék” az igazságszolgáltatást a jövőbeli populista kormányoktól.
Lengyelország a fordított példa: a jobboldali, konzervatív Jog és Igazságosság párt által kinevezett bírákat az ellenzék illegitimnek minősítette, és most Donald Tusk egyszerűen figyelmen kívül hagyja a döntéseiket, ha azok nem tetszenek neki.
Még annyira is elment, hogy eltávolította őket, és engedelmes kegyenceivel váltotta fel őket.
Úgy tűnik, a bírák akkor függetlenek, ha egy bizonyos típusú hatalom javára döntenek.
A Meloni-reformok miatti harag mögött a veszélybe került hatalom félelmei húzódnak:
az európai igazságszolgáltatási rendszerek egyre inkább nem semleges szervként tekintenek magukra, hanem egy ideológiai rend őreiként, amely a populistákat nem képviselendő választói bázisként, hanem megfékezendő patológiaként kezeli.
Olaszország sem kivétel. Az olasz bíró által elhangzott, Melonit „veszélyesnek” nevező megjegyzés többet árult el, mint szándékozott. Megmutatta, hogy a bíróság, vagy legalábbis annak jelentős része,
nem bíróként, hanem aktív politikai szereplőként tekinti magát, amelynek joga van beavatkozni, ha a demokrácia rossz eredményt hoz.
Ahhoz, hogy Olaszország igazságszolgáltatását visszajuttassa a néphez, Meloninak túl kell lépnie a puszta adminisztratív rendrakáson. Olaszországnak nem csak tisztább igazságszolgáltatásra van szüksége. Kevesebb politikára van szüksége: olyan igazságszolgáltatásra, amely nem tudja háttércsatornákon keresztül érvényesíteni saját ideológiai preferenciáit, amely pártatlan igazságszolgáltatást gyakorol, ahelyett, hogy kormányozni próbálna.
A nyugati populisták saját bőrükön tapasztalták, hogy ha nem kezelik időben ezt az egyensúlytalanságot,
a bíróságok elképesztő gyorsasággal kitöltik a hatalmi vákuumot. Csak meg kell említeni a brazil Alexandre de Moraest, egy nem választott bírót, aki soha nem állt választások elé, mégis elképesztő mértékű politikai hatalmat halmozott fel, és ezt erkölcsi aggályok nélkül használta fel a jobboldal üldözésére.
Ha Olaszországot meg akarjuk menteni saját intézményi reflexeitől, akkor a bíróságokat depolitizálni kell. Ennél kevesebb nem lesz elég, mert az régi rend mindent fel fog nyelni. Meloni szerencsére megérti ezt, ezért addig kell folytatnia, amíg a feladatot el nem végzi.
Rafael Pinto Borges a Nova Portugalidade alapítója és elnöke, egy lisszaboni székhelyű, konzervatív és hazafias gondolkodású think tank. Politológus és történész, számos hazai és nemzetközi publikációban írt.
