Vukics Ferenc válogatása a nemzetközi sajtóból (284)

The European Conservative:

 A „woke” nélküli baloldal illúziója

https://europeanconservative.com/articles/commentary/the-illusion-of-a-left-without-woke/

Írta: Juan Carlos Aguilera Pérez chilei filozófus és esszéista

Susan Neiman egy univerzalisztikus baloldal mellett érvel – de vajon képes-e elszakadni azoktól az eszméktől, amelyek hozzájárultak az identitáspolitika kialakulásához?

Susan Neimannek igaza van abban, hogy kritizálja az identitáspolitika túlzásait – de téved, amikor azokat idegen behatolásként kezeli. A mai identitáspolitika mögött álló eszmék a baloldalon belülről nőttek ki, ami felvet egy mélyebb kérdést: vajon képes-e elszakadni attól az intellektuális úttól, amely ide vezette?

Elhatárolódhat-e egy intellektuális hagyomány azoktól az eszméktől, amelyek kialakításához maga is hozzájárult? Ez a kérdés végigkíséri a „Left Is Not Woke” című művet, az utóbbi évek egyik legszélesebb körben vitatott politikai esszéjét.

Susan Neiman ebben azt állítja, hogy a „woke” jelenség nem a baloldal csúcspontját jelenti, hanem inkább annak tagadását. A tézis tagadhatatlanul vonzó.

Lehetővé teszi a felvilágosodáskori baloldal erkölcsi örökségének megőrzését, miközben az identitáspolitika túlkapásait a saját hagyományától idegen eltérésnek tulajdonítja.

A kérdés azonban az, hogy ez a történelmi rekonstrukció kiállja-e a kritika próbáját, ha az eszmetörténet fényében vizsgáljuk.

A könyv sikerét nem nehéz megérteni.

Egy olyan korban, amikor sok progresszív értelmiségi egyre kényelmetlenebbül érzi magát az identitásaktivizmus túlkapásai miatt, Neiman intellektuálisan is elegáns kiutat kínál.

Arra törekszik, hogy helyreállítsa az univerzalisztikán, az egyenlőségen és az igazságosságon alapuló baloldalt, és ezt az örökséget szembeállítja azzal a politikával, amely a polgárt identitással, a racionális vitát elhallgattatással, az emancipáció eszményét pedig az elismerésre vágyó csoportok közötti állandó versengéssel váltotta fel.

Érvelése éppen azért talált visszhangra, mert kifejezi a baloldal jelentős részének azt a nyugtalanságát, amely már nem ismeri fel magát sem a „woke” politika nyelvében, sem gyakorlatában.

Ez a diagnózis kétségkívül a könyv legnagyobb erőssége. Neiman emlékeztet bennünket arra, hogy a felvilágosodás hagyománya mindig is arra törekedett, hogy kiterjessze az emberek közös vonásainak körét.

Az egyenlőséget nem a fajtól, nemtől vagy kulturális háttértől függőnek tekintették, hanem minden emberi személy által megosztott egyenlő méltóságtól függőnek.

Ebből a szempontból az identitáspolitika mélyreható szakadást jelent. 

Ahol egykor közös politikai alany létezett, ma már számos, konkrét sérelmek által meghatározott közösség jelenik meg. A politika már nem a közjóra irányul, hanem a differenciált elismerésért folytatott végtelen küzdelemmé válik.

Ezért nem meglepő, hogy a könyv széles körű elismerést kapott a különböző intellektuális hagyományok képviselőitől.

A francia republikánus hagyományhoz kapcsolódó filozófusok, mint például Roger-Pol Droit, üdvözölték Neiman felvilágosodási univerzalizmus melletti kiállását, miközben rámutattak érvelésének általános felépítésében fellelhető bizonyos gyengeségekre.

Hasonlóképpen a liberális és szociáldemokrata kommentátorok is dicsérték azt a kísérletét, hogy újra életre keltsen egy olyan baloldalt, amely ismét képes az állampolgárságról, a felelősségről és egy közös politikai projektről beszélni. A könyvet széles körben úgy értelmezték, mint egy komoly kísérletet egy olyan politikai hagyomány megmentésére, amelyet a kulturális háborúk árnyékába szorítottak.

A legélesebb kritika ezzel szemben a posztstrukturalizmushoz, a kritikai fajelmélethez, a queer-elmélethez és az interszekcionális megközelítésekhez kapcsolódó tudósoktól érkezett.

Ezen nézőpontokból Neimant azzal vádolják, hogy túl tág értelemben használja a „woke” fogalmát, a rendkívül sokszínű mozgalmakat egyetlen kategóriába szorítja, és olyan felvilágosodási baloldalt rekonstruál, amely soha nem volt annyira koherens, mint ahogyan ő sugallja.

E szerzők számára az identitáspolitika nem az egalitárius projekt eltérését jelenti, hanem inkább annak szükséges kiterjesztését azokra a csoportokra, amelyeket történelmileg kizártak.

 A nézeteltérés tehát nem pusztán politikai jellegű. Alapvetően eltérő igazságosság-, egyenlőség- és sőt, magának az emancipációnak a fogalmáról alkotott megközelítéseket tükrözi.

Ugyanakkor éppen akkor, amikor Neiman a diagnózistól a genealógia felé fordul, érvelése véleményem szerint kezd elveszíteni meggyőző erejéből.

A „woke” ideológiát a baloldal történelmi hagyományával való szakításként ábrázolja. Ez az értelmezés lehetővé teszi a baloldal erkölcsi tekintélyének megőrzését, miközben elhatárolja azt az identitáspolitika túlkapásaitól.

Történelmi szempontból azonban ez nem teljesen meggyőző. Nem azért, mert az egész baloldal „woke” lenne – egy ilyen állítás egyszerre lenne pontatlan és igazságtalan –, hanem azért, mert az identitáspolitikát aligha lehet elkülöníteni a baloldal jelentős részének a 20. század második felében végbement intellektuális fejlődésétől.

Az eszmék nem keletkeznek spontán módon. Van történelmük. Fokozatosan fejlődnek, változtatnak a hangsúlyokon, új szókincset vesznek át, és időnként olyan következményeket eredményeznek, amelyeket eredeti hirdetőik soha nem szándékoztak. Vitathatatlanul pontosan ez történt a „woke” ideológia felemelkedésével is.

A második világháborút követő évtizedektől kezdve a baloldalon belül egy fontos áramlat fokozatosan áthelyezte intellektuális figyelmének középpontját.

A gazdasági kérdések már nem foglalták el azt a kizárólagos figyelmet, amely egykor járt nekik, helyüket először a kultúra, majd a nyelv, végül pedig az identitás vette át. 

A társadalmi konfliktust már nem elsősorban osztályharcként értelmezték, hanem egyre inkább a családra, az oktatásra, a szexualitásra, a nyelvre, a vallásra és gyakorlatilag a közös életet formáló minden intézményre kiterjedő uralmi viszonyok hálózataként.

 Számos gondolkodó és intellektuális mozgalom döntő szerepet játszott ebben az átalakulásban.

• Antonio Gramsci azzal érvelt, hogy a kulturális hegemónia ugyanolyan fontos, mint a gazdasági hatalom.

  
  

• A frankfurti iskola különböző képviselői a társadalomkritikát a gazdasági struktúrákon túlra terjesztették ki, hogy az magában foglalja a kulturális és intézményi életet is.

  
  

• Michel Foucault a hatalmat a társadalom minden dimenzióját átható, mindenütt jelen lévő kapcsolati hálóként értelmezte.

  
  

• Jacques Derrida a dekonstrukciót minden diskurzus értelmezésének módszerévé alakította át. Judith Butler ezt a logikát alkalmazta a szexuális identitásra, míg Kimberlé Crenshaw az interszekcionalitást dolgozta ki a többszörös diszkrimináció összefonódásának megértéséhez szükséges keretként. 

A „woke” aktivizmus nem találta ki ezeket a kategóriákat. Örökségként vette át őket. Leegyszerűsítette őket. És politikai és kulturális programmá alakította át őket.

Ezért nehéz elfogadni, hogy a „woke” ideológia külső tényezőként vagy előre nem látható véletlenként került volna be a baloldalra. Inkább egy több évtizeden át kibontakozó intellektuális folyamat késői gyümölcsének tűnik. Nem képviseli a baloldal teljes történetét, de nem is választható el teljesen annak egyik legbefolyásosabb intellektuális pályájától.

Pontosan itt válik nyilvánvalóvá Neiman könyvének fő korlátja. A szerző rendkívüli világossággal írja le a betegséget, de annak genealógiáját csak részben rekonstruálja. A „woke” ideológia nem úgy zúdult a baloldalra, mint egy váratlan vihar. 

A baloldal saját szellemi kertjének egy részében nőtt ki. Ennek elismerése nem jelenti a baloldalon belüli más hagyományok – a szociáldemokrata, a republikánus, a humanista vagy a munkáspárti hagyományok – létezésének tagadását, amelyek ellenálltak ennek a fejlődési iránynak.

Egyszerűen csak azt jelenti, hogy elismerjük:

az eszméknek következményei vannak, és a politikai hagyományoknak is számot kell adniuk azokról a fejleményekről, amelyek saját szellemi örökségükből fakadnak.

A klasszikus filozófiai antropológia és a politikai filozófia szemszögéből a kérdés még mélyebb.

Az identitáspolitika alapvető problémája nem csupán az, hogy elhagyta a felvilágosodás univerzalizmusát. Ennél mélyebb értelemben az identitás váltotta fel az embert, mint a politikai élet elsődleges kategóriáját.

Amint az egyéneket már nem elsősorban közös emberi természetük alapján értelmezik, hanem inkább bizonyos csoportokhoz való tartozásukon keresztül, a közjó elkerülhetetlenül háttérbe szorul. A politika így azt kockáztatja, hogy alig több lesz, mint a versengő sérelmek állandó kezelése.

A döntő kérdés tehát már nem az, hogy a baloldal „woke” vagy sem.

A fontosabb kérdés az, hogy a Nyugat képes-e visszanyerni egy olyan politikai kultúrát, amely ismét az egyénre, az állampolgárságra és a közjóra épül, miután évtizedeken át az identitásalapú széttagoltság útját járta.

Susan Neiman fontos szolgálatot tett azzal, hogy ezt a kérdést visszahozta a nyilvános vitába. A válaszhoz azonban tovább kell visszatekinteni, mint amennyire saját könyve hajlandó.

Juan Carlos Aguilera Pérez chilei filozófus és esszéista, aki a politikai filozófiára, az állampolgári nevelésre és a nyugati klasszikus hagyományra specializálódott