Lezsák: Antall József megkért, hogy erről senkinek se beszéljek
(...) A választást követően Antall Józsefet bízták meg kormányalakítással. Az MDF elnökségi ülésén vártuk Antallt, aki nem jött, pedig mindig pontos volt. Engem kértek meg, hogy nézzem meg, mi történt. Bementem az elnöki szobába, Csóti György és Marinovich Endre fogadott. Mondták, hogy Antall Helmut Kohl kancellár telefonját várja. Ottmaradtam és vártam. Megcsörrent a telefon, jókedvűen indult a tolmáccsal folytatott beszélgetés, majd hirtelen azt mondja Kohl kancellár, hogy „Nagyon örülök, hogy kormányt alakítasz, de remélem a külügyminisztered Horn Gyula lesz!” Ledermedtem, de a döbbenet ült ki Antall arcára is. Antall nem értette, ezért Kohl ismét elmondta, hogy Horn Gyulát elfogadnák külügyminiszternek. Antall elmondta, hogy ne haragudjon, de Horn a kampányban ellenfelünk volt, szó sem lehet róla, hogy ilyen megbízást kapjon. Akkor Kohl nyomatékosan azt mondta, hogy „Nagyon határozottan kérlek, hogy Horn Gyula legyen a külügyminiszter!”. Antall erre elmondta, hogy ha ezt megteszi, akkor megbukik mint politikus – és tömegek lesznek az utcán. Kohl erre csak annyit mondott, hogy „kezelni kell az ilyen helyzetet…” Antall kijelentette, hogy ő ezt nem vállalja, nem lesz a külügyminiszter Horn Gyula. Utána igen fagyos hangulatban zajlott a beszélgetés. Amikor véget ért a hívás, Antall odajött hozzám és mondta, hogy erről senkinek se beszéljek. Már a kormányalakításkor meg kellett tehát értenünk, hogy a Nyugat ismét cserben hagyott minket, mint ’56-ban, vagy éppen a korábbi évszázadokban.
– A kelet-európai politikai váltás is a nyugati érdekszerzés alapján történt meg? – Tulajdonképpen erről szólt a történet. Már a ’80-as évek közepén megindult a rablóprivatizáció. Kezdetben csak tényleg fosztogató módon, ’88-tól viszont már a meghozott jogszabályokkal együtt történt mindez. A ’70-es években Nyugat-Európában megjelentek az eurokommunisták, akikről az volt a köztudomás, hogy semmi közük nincs Moszkvához. Franciaországban, Olaszországban és Németországban is megalakultak és egyre nagyobb népszerűségnek örvendtek. Volt, ahol még kormányra is kerültek. Ezek az eurokommunisták felvették a kapcsolatot Magyarországon a Kádár utáni, fiatalabb nemzedékkel. Számukra rendkívül előnyös gazdasági együttműködést sürgettek, a magyarországi kommunisták számára pedig ez egy kicsit kitörési lehetőségnek is tűnt. Egyesek reménykedtek abban, hogy ők mások lesznek, mint a szovjetek, de kiderült, hogy szó sincs erről, ők is moszkvai gyökérzetűek. Amikor ezek az eurokommunisták megbuktak Nyugat-Európában, akkor a megmaradt kelet-európai párt összeköttetéseket felhasználták arra, hogy a gazdasági életben a leggazemberebb módon rabolják ki Magyarországot. Ebben pedig az akkori magyar pártvezetők mindvégig partnerek voltak. Ennek hatására 1990-re olyan gazdasági, törvényhozási és morálisan is súlyos helyzet alakult ki hazánkban, melyet már nagyon nehéz volt feszültségmentesen kezelni.
– Ezek a háttéresemények akkor mennyire voltak ismertek önök előtt?
– A többségük ismert volt, de nem volt más lehetőség, mint gúzsba kötve táncolni. Nem volt könnyű, főleg, hogy olyan kényszerhelyzetek elé voltunk állítva, ahol csak a kisebbik rosszat lehetett választani. Az elmúlt évtizedekben sokan bírálták Antall Józsefet és a politikáját. Nekem is voltak ellenérzéseim, hasonlóak, mint Andrásfalvy Bertalannak, de voltak olyan ismereteim, amik a feszültséget oldották bennem. Azt is sokan mondják, hogy az Antall-kormány miért nem csinált rendet? Erre nagyon egyszerű választ tudok adni. Németország 1990 előtt két részből állt: Kelet- és Nyugat-Németországból. Nyugat-Németország mindent tudott Kelet-Németországról. Az egyesülés után napokon belül átvette Nyugat-Németország a keleti titkosszolgálatokat. Tudták, hogy kit és hogyan kell értékelni, kivel mit kell csinálni. Nekünk a háború után nem volt egy szabad Nyugat-Magyarországunk, ami ezt a több évtizedes munkát elvégezhette volna és a változáskor tiszta vizet önthetett volna a pohárba. Egy példát hadd hozzak erre is! Horváth Balázs amikor letette a miniszteri esküt, bement a Belügyminisztériumba. A portás kedélyesen megmutatta neki, hogy hol van a szobája. Bement és körbe nézett, azonnal felmerült benne a kérdés, hogy mennyire bízzon meg az ottani – korábbi rendszert is kiszolgáló – munkatársakban? Honnan hozzon szavahihető szakembereket? Volt egy páncélszekrény a szobájában, melyet a következő hét elején már feltörve talált! Kit jelentsen fel ilyen helyzetben egy belügyminiszter?
(...)
