Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1561)

Mivel tartozom? – kérdezzük boltban, szerelőtől,

és sok-sok esetben, de azért nem, hogy élhetünk,

megszülethettünk, volt egy emberpár, aki döntött

a sorsunkról, bár nem tudták, hogy pontosan rólunk.

És akik ezen elgondolkodhatunk, tetemes

időt tudva magunk mögött már, nem időszerű

szinte a dolog, mert nehéz az élet, mint Arany

mondja, „reggel s estve öltözni és vetkezni kell”.

Még komolyabb gondjaink is vannak, de azért csak-

csak túljutottunk életünk delén, gyerekekkel,

sőt – a szerencsésebb – unokákkal, itt az idő,

hogy az élet rejtelmeibe belemerüljünk.

Fiatal korban a nagy többség kicsattanó szép

egészségét épp az mutatja, hogy nem törődik

ilyesmivel, magátólértetődőnek veszi,

hogy él, vágyak, törekvések határozzák meg őt.

Utána aztán a szülők tisztelete, persze, ami

szeretet képében nyilvánul meg ismét legtöbb

esetben, de háború s egyéb borzalmak azért

tudnak ártó falat húzni nemzedékek közé.

Anyagi szükségletek szűkössége a hibás,

hogyha annyi sem jut, mi tisztességes élethez

elegendő, ráadásul ha szülőnk életét

tönkretette a történelem, baj, baj hátán jön.

Olyankor nem beszélünk akasztott ember háza

táján kötélről, azaz nem lázadozunk nehéz

körülmények között, hanem húzzuk az igát, és

segítünk egymáson, már a gyerek is dolgozik.

És még ott, akkor sem jut eszébe senkinek, hogy

ő lenne hibás, hogy megszületett, hogy gyereket

vállalt, mert az élet rendjéhez tartozik minden

körülmény közt, hogy szaporítani kell magunkat.

Ami nem jelenti, hogy hálát nem kell érezni,

sőt kölcsönösen kell, mert a gyerek is betölti

a szülő életvágyát a folytatásra, mikor

ő már nem lesz, s öröm, hogy bízhat felneveltjében.

Sokkal tartozunk tehát egymásnak, hazának és

világnak, kitöltik, boldogítják életünket

létezésük értelmével, örök értékével,

s e mindenségért isteni hálával tartoztunk.