A kereszténység új köntösben és a modern állam, avagy út az uzsorától a költségvetési hatalomig
- szilajcsiko
- máj. 25.
- 4 perc olvasás
Tapasztalatból beszél M. HUDSON professzor a Harvardról, amikor az alábbi bő négy percben kifejti az USA valós SZADISTA érdekérvényesítő stratégiáját a II. vh. utántól.
Ám aki el szeretne mélyülni az egyébként minden szavával Bogár László tanár urat igazoló Hudson prof háromezer évet átfogó feltárásaiban, az a lejjebbi sokkolóan jó anyagban lubickolhat, és – nem mellesleg – tanulni is fog igen sokat.
A kereszténység új köntösben és a modern állam,
avagy út az uzsorától a költségvetési hatalomig
(fordításomban)
A fordító előszava
El merjük-e képzelni a pénzt, mint legfontosabb közszolgáltatást? Olyan eszközként, ami nem privatizálható, tehát visszaszerezhető a nép javára? De ki privatizálta/magánosította a pénzt? Mégis létezik a nem-létező? El lehet-e egyáltalán magyarázni a közgazdaságtan alapvető és mindennapjainkat befolyásoló összefüggéseit úgy, hogy egy számoktól viszolygó ember is megértse a lényeget, vagy úgy, hogy egy hagyományos képzésen átesett közgazdászt is felrázzon. Ez hajtott, amikor nekifogtam az alábbi interjút magyarra ültetni, mert úgy vélem, hogy ez a szöveg átfogó megértést nyújt, és még az sem rettentett el, hogy fellelhető benne egy enyhe vöröses árnyalat
Prof. MICHAEL HUDSON közgazdász a pénz-, az adósság- és a hitel háromezer évnyi működésének módjait tárja fel pillanatképekben Robinson Erhardt kérdéseivel kísérve. Ám, még az is lehetséges, hogy a kitartó olvasó – mert igen terjedelmes anyaggal van dolgunk - olykor felsejleni véli Dr. Bogár László közgazdászunk világmagyarázatait a sorok közt.
Michael Hudson fiatal közgazdászként szembesült a dél-amerikai országok kifosztásával az USA pénzügyi kormányzatának trükkökbe csomagolt könyvelési gyakorlatán keresztül, ez fordította érdeklődését a pénz, a hitel és az adósság civilizációk felemelkedését és hanyatlását meghatározó működésmódjáig. Kutatóként le kellett mennie a gyökerekig és vissza az időben egész Babilóniáig. Kortársai körében pedig szövetségeseket kellett szereznie az assziriológia tudományterületéről Oroszországtól Németországig, hogy olyan kérdéseket tegyen fel a tudósközösség tagjainak, amelyeket addig nem érintettek, kutatása idővel bebocsátást nyert a Harvard Egyetem „védett” terébe, persze ez korántsem könnyítette meg a dolgát, annál is inkább hisz rámutatott a sok száz és sok ezer évvel ezelőtti és korunk pénzügyi terepviszonyai közti összefüggésekre, hasonlóságokra. Illetve, hogy miként magyarázták a különféle nemzetiségű és beágyazottságú Mezopotámiával foglalkozó kutatók a saját értékrendjük szerint a bronzkor pénz, hitel és adósságkezelési rendjét. Tehát az egyik legfontosabb kérdés, hogy az adósság, a hitel és a pénz milyen hatással van az emberi közösségekre? Épít, rombol? Ki képes a hatalmat folyton magához ragadni akaró, erősödő oligarchiák törekvéseinek gátat szabni, illetve miként válik a pénzügyi hatalomból politikai hatalom az egymást követő történelmi korszakokon át, és hol állunk ma…? Kit szolgál a piac szabadságának jelszava? Ideje lenne újra a Tiszta Lap politikájával előállni? De mindenképp el kellene gondolkodni a pénz működtetésének demokratizálásán!
Tallián Hedvig
Az alábbi fordítás tehát Michael Hudson oldalán 2024. szeptember 1-én közzétett beszélgetés leiratából készült.Robinson Erhardt: Michael, immáron több évtizede tanulmányozod az adósság és a civilizációk összeomlása összefüggésének történetét, legalábbis a Harvard Peabody Múzeumban töltött időszakodig visszamenőleg. A téma a történelmi érdekessége, vagy inkább a jelenre gyakorolt hatása miatt érdekelt kezdetben?
Michael Hudson: 1960-61 fordulóján jöttem New Yorkba, és belevetettem magam a közgazdaságtanba, érdekelt az adósság. Terrence McCarthy, a mentorom inspirált. Hamarosan a Wall Streeten találtam magam, ahol pénzügyi kutatásokat végeztem, közben a közgazdász diplomám megszerzésén dolgoztam. Takarékpénztárak közgazdászaként kezdtem és azt vizsgáltam hogyan írják jóvá a betéteseknek a kamatokat, amelyeket a bankok lakáshitelekbe forgatnak vissza. Nyilvánvaló volt, hogy a megtakarítások egyik osztaléknegyedévről a másikra exponenciálisan ugrottak meg, és hogy a bankok az adósságaikat újabb hitelek felvételével enyhítették. Tehát! Az adósságállomány gyorsabban nőtt, mint a gazdaság többi része.
1964-ben csatlakoztam a Chase Manhattanhez. Első megbízatásom a latin-amerikai országok elemzésére szólt, hogy mennyi hitelfelvételt engedhetnek meg maguknak. Argentínára, Brazíliára és Chilére kellett összpontosítanom. Ahhoz, hogy kimatekozzam az adósságelviselési képességüket, ki kellett számolnom, hogy exportbevételeikből mennyi kamatfizetést engedhetnek meg maguknak. Arra jöttem rá, hogy már elérték hitelezőik dollárban történő kifizetésének határát. Így nemigen engedhették meg maguknak adósságtömegük további halmozását.
Ez az információ nem tette túl boldoggá a Chase Manhatten nemzetközi osztályának tisztviselőit, ugyanis ők tovább akarták növelni hitel kihelyezéseiket, épp úgy, mint az ingatlan- és az olajosztály is. Úgy tűnt számomra, hogy a nemzetközi hitelezés számos ország esetében közel került a nemfizetés kockázati határához.
Valamivel későbbi részt vettem egy találkozón a New York-i Federal Reserve-ben, hogy vitára bocsássam az elemzésemet. A Federal Reserve tisztviselője azt mondta, hogy számításaim szerint Nagy-Britannia nem engedhet meg magának több pénz felvételt. Egyetértettem vele. Ugyanis már a brit font árfolyamának fenntartásához is folyamatosan kölcsönt kellett felvennie.
A Federal Reserve embere rámutatott, hogy a britek főként kamatemeléssel tartották fenn az egyensúlyukat, azaz kölcsönöket vonzottak az árfolyamuk stabilizálása érdekében. Egyetértettem, hisz ez tette lehetővé számukra, hogy folyamatosan tudják fizetni az adósságukat. Rámutatott, hogy ez azért volt, mert az amerikai hitelezők kölcsönadták nekik a pénzt. És természetesen pontosan ez tartotta őket a felszínen. Hozzátette, hogy ugyanez érvényes a latin-amerikai országokra is. Az Egyesült Államok támogatta őket, legalábbis amíg "barátságosnak" mutatkoztak. Az amerikai bankárok tehát kölcsönadhattak nekik pénzt, mert az amerikai politika érdeke az volt, hogy fizetőképesen tartsa őket. A Világbank megmutatta nekik, hogyan tudják az adósságszolgálatot a tulajdonuk privatizálásával teljesíteni, az IMF pedig tanácsokat adott nekik, hogyan tegyék versenyképesebbé a munkaerőt azáltal, hogy kevesebbet fizetnek nekik, és megakadályozzák a szakszervezeti szerveződésre irányuló kísérleteket, miközben csökkentik a szociális közkiadásokat, hogy "felszabadítsák" a hitelezőik kifizetéséhez szükséges jövedelmet.
E feltételek mellett egyértelművé vált, hogy Latin-Amerika miként „képes” továbbra is fizetni az amerikai bankoknak az új hitelekért, legalábbis rövidtávon. Ez volt a pénzügyi szektor időkerete. De körvonalazódott előttem, hogy a bankok csak úgy tudták tovább bővíteni a Latin-Amerikának és Angliának nyújtott hiteleiket, ha elintézik, hogy a kamat- és tőketörlesztéshez szükséges pénzt kölcsönvegyék.
Ezt hívják piramis-játéknak. Az adós úgy marad fizetőképes, hogy kölcsönveszi a pénzt, hogy kifizesse az esedékessé váló kamatot és törlesztést. Elkezdtem azon tűnődni, hogy az amerikai bankok meddig lesznek képesek finanszírozni ezt a piramis-játékot azáltal, hogy az adós országoknak kölcsönadják a pénzt, hogy ki tudják fizetni a hitelezőiket.
Pénzügyi, számviteli képletem az USA kereskedelmi, beruházási és katonai kiadásaihoz
(...)
A teljes cikk itt olvasható:
